Boros Dorottya |
A sátor ponyváján alig szűrődött át a déli napsütés. Csupán itt-ott, a
csillagképszerűen elhelyezkedő lyukakon nyújtózkodtak le a sugarak,
egészen a földig. A fénypászmákban porszemek szállingóztak tétován,
mintha nem tudnák eldönteni, hogy a réseken át kisurranjanak a szabadba,
vagy visszahulljanak a porond homokjába.
Gyufa sercent, a félig
nyitott függöny mögött valaki felszisszent. Egy vastag karika gurult be a
porondra. Tett egy elegáns kört, majd egyhelyben pörgött egyre
laposabban, míg el nem feküdt a porba.
Ekkor lépett be a főbejárat felől Gyoma, az állatgondozó. Nyomában nyugodt léptekkel az oroszlán.
– Csirilla! – kiáltott Gyoma. Az üres nézőtér elnyelte a hangját.
– Csirilla! Hahó, meghoztam a cicust!
A
függöny meglibbent, Csirilla lépett elő. Fekete szemét az oroszlánra
szegezte, vékony karján megfeszültek az izmok, s ahogy koncentrált, még a
megszürkült szalag lobogása is megállt borzas, fekete hajában.
– Engedhetem? – kérdezte Gyoma.
A
lány bólintott. Az oroszlán megindult felé. Csirilla keményen,
parancsoló tekintettel nézte egészen addig, amíg az állat le nem ült
előtte.
– Kiköpött apja – gondolta Gyoma.
– Itt leszek a közelben, kiálts, ha kellenék! – szólt a lánynak és magukra hagyta őket.
Csirilla közelebb lépett az állathoz. Az oroszlán felkelt. Éppen egymagasak voltak.
–
Papa lába eltört. Ma én fogok fellépni veled, Rei – próbált olyan
határozottan beszélni, mint a papája, mégis cincogásnak hallotta a saját
hangját.
Rei nyugodtan nézett rá. Ismerte a kislányt pici kora
óta, a székek között bújócskázott, amíg ők próbáltak. Csirilla a földön
fekvő karikához lépett, felemelte és a tartóállványhoz rögzítette.
Kotorászni kezdett bő nadrágja zsebében, aztán a másik zsebében, a
farzsebeiben, utoljára a térdzsebében. Zavartan az oroszlánra nézett, ám
Rei csak várakozott békésen. A kislány a függöny mögött sertepertélt,
míg végül egy doboz gyufát zörgetve került elő. Ritmusosan rázta,
tararara-ram, pa-pam, pa-pam, és tánclépésben billegett a karikáig. Ott
megtorpant. Olyan lassan húzta ki a dobozt, és abból a gyufát, hogy
annyi idő alatt az egész műsor lemegy, három visszatapssal.
Az
első szál kettétört. A második meggyulladt és rögtön elaludt. A
harmadik a körmére égett, mert nem merte a karikához odatartani. Rei
fészkelődni kezdett. A porban már csaknem egy teljes doboznyi törött
vagy feketére égett gyufaszál hevert. Az utolsó lángocskát egy
könnycsepp oltotta el. Rei a kislány mellé lépett és orrával megbökte a
vállát.
– Mi történt? – kérdezte.
Csirilla óvatosan megérintette a kócos, puha sörényt.
– Félek – suttogta.
– A tűztől? Én is félek tőle. De ha elég gyors vagy, nem harap meg.
– Nem attól.
– Hát akkor mitől?
– Hogy nem sikerül. És akkor elküldik a papát.
– Mi történt vele? – kérdezte az oroszlán.
–
Tegnap éjjel, mikor hazajött, a sötétben mindenbe belerúgott. Morgott,
mint Masa medve. Akkor esett el. A diri reggel kiabált vele, azt mondta,
ez az utolsó csepp a pohárban, és ha elmarad az oroszlánszám, akkor fel
is út, le is út…
– Nem fog elmaradni – felelte Rei.
Csirilla
átölelte az állat nyakát és egy percre a puha sörénybe fúrta maszatos
arcát. Aztán nekiláttak a próbának. Rei már minden mozdulatot ismert,
azt kellett csupán begyakorolni, hogyan játsszák el azt, hogy a kislány
idomítja őt. Csirilla elhozta a papa ostorát, de hiába penderítette
jobbra, balra, sehogy sem akart csattanni. No, nem Reit akarta megütni,
de az ostorpattogtatás mégis csak valami tekintélyt sugallt volna.
– Túl hosszú még neked – vizslatta Rei az ostort. – Mi lenne, ha kézjelekkel irányítanál?
Csirilla
a karika mellett állt, Rei a porond túloldalán várta a jelet.
Hunyorgatott a szemével, mert öreg oroszlán volt már, a ketrece rácsáig
is alig látott.
– Hé, mi lesz már? – sipított a borzas kis idomár. – Már egy fél órája integetek.
–
Nem láttam én abból semmit… Nem lesz ez így jó, nem lesz jó. Én öreg és
vaksi vagyok, te túl kicsi és törékeny ahhoz, hogy vezényelj engem.
Az
oroszlán fáradtan hevert le a homokba. A kislány megszeppent. Hogy
elrejtse a könnyeit, az égett gyufaszálakat szedegette össze a
skatulyába. Aztán Rei mellé telepedett, hátát az állat oldalának
támasztotta.
– Ne félj, kitalálunk valamit! – súgta Rei.
Így
ültek sokáig. A fénypászmák elhalványultak, talán a felhők, talán a
közeledő este miatt. Néhány óra múlva kezdődik az előadás. A levegőben
úszó por most Csirilla gondolatait lepte el – nem jutott eszébe semmi. A
skatulyát rázogatta, tararara-ram, pa-pam, pa-pam…
– Ezt
ismerem! – horkant fel az oroszlán. – Ezt hallottam már, a Kék Duna!
Csirilla, megmenekültünk! Figyeltelek, úgy lépsz, mint egy tündér. Kék
tüllt veszel fel, én cilindert és forgatlak majd, repülni fogsz!
– A direktor is ezt mondta – ijedt meg a lány. – Ha nincs oroszlánszám, a papa és én repülünk a cirkuszból…
– De lesz oroszlánszám, nem érted? Beszélned kell a direktorral. Előbb azonban Scherzot keresd meg!
A
zenebohóc örömmel fogadta a felkérést a keringőre. Csirilla vele együtt
bátrabban lépett be a bozontos szemöldökű direktor elé.
–
Micsoda??? Kezdés előtt másfél órával találod ki nekem, hogy keringőzni
fogtok a tűzugrás helyett? Tuti bukás, tuti bukás… – rágta a bajuszát az
igazgató.
– Különben, nekem mindegy – vont vállat. – Vagy csoda történik, vagy repültök a cirkuszomból!
Scherzo
bátorítón átölelte Csirilla vállát és a cirkusz melletti kis tisztásra
vezette, ahol Rei már várta őket. A légtornászlányok a jelmezes ládából
kék tüllruhát kerestek elő Csirillának, egy régi bűvészkalapot és
csokornyakkendőt Reinek. A kislány haját kifésülték, kontyba kötötték,
alig lehetett ráismerni. A táncospár elegánsan festett. Mikor
elkészültek, a zenebohóc hegedűjén rázendített a Kék Duna keringőre. Rei
derékon ragadta a bámuló kis tündért és úgy pörgette-forgatta, mint egy
bálon. A lányok kacagtak.
Eljött
az este. A sátor megtelt, a porond homokján sorra lépett fel mindenki:
akrobaták, bűvész, bohóc. A nézők nevettek, hüledeztek, tapsoltak. A
műsorban az oroszlánszám következett.
– Hölgyeim és uraim -
krahácsolt a direktor, mintha maga sem hinné, amit mond - most olyat
látnak, amit sehol a földkerekségen! Világszenzáció! Táncoló oroszlán!
A
táncospár a függönynél várakozott. Csirilla belefúrta vékony ujjait az
oroszlán sörényébe. Scherzo halkan pergette a dobot, és Rei elindult a
porond közepe felé. A kislány lába remegett, vakította a reflektorfény.
Az ellenfényben egy imbolygó, mankós alak árnyékát látta. Csirilla szíve
megdobbant.
– Kezdhetünk? – nézett rá Rei.
A kislány
elszántan bólintott. Scherzo megpendítette a hegedűt és rázendített a
Kék Duna keringőre. A táncosok meghajoltak egymás előtt, aztán Rei
mancsát nyújtotta Csirillának és keringőzni kezdtek. Ahogy a hegedűszó
hívta, csalogatta, a kislány egyszeriben minden félelmét elfelejtette.
Az oroszlán mellett biztonságban érezte magát a porondon. A publikum
lelkesen, felállva ünnepelte a vén oroszlánt és az aprócska kék tündért.
A záróakkord után szűnni nem akaró tapsvihar tört ki. A direktor
zavartan krákogott a függöny mögött. Csirilla meghatottan állt a porond
közepén. Egyetlen pontot fürkészett a nézőtér sötétjében: azt, ahol egy
ronggyal bekötött mankóvég ütögette a földet ritmusosan, taps helyett.
– Psszt… – böködte az oroszlán. – Meghajlás!
Azzal
meglengette cilinderét. Egy fehér galamb röppent ki belőle, szédült
köröket tett a sátor kupolájában, aztán a légtornászok trapézára
telepedett. Csirilla pukedlizett a tapsoló közönségnek. Rei
leereszkedett elé, a kislány az oroszlán hátára kapaszkodott és úgy
vágtattak el a függöny mögé, mint a hadvezér, aki most nyerte meg a
háborút.
Meg is nyerték, hiszen a cirkusz műsorában másnapra a
“Tűzkarika ugrás” szám helyett piros betűkkel ez állt: “Táncoló oroszlán
- világszenzáció!”.
Rumi Friderika |
Szerkesztette: Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése