 |
| Holló Anna képe |
Petikének és Dinnyének, no meg Manórának
– Petiiiiii! – a kiáltás végighullámzott az udvaron, a farakásoknál éles
kanyart vett és a tyúkól kerítésén átsüvítve elérte a hátsó kert végén álló
almafa koronáját. Ahol nem Peti ült. Habár a lombkoronában egy vastag,
göcsörtös ágon nagyon is ült valaki, és lógázta maszatos, pipaszár lábait. Meg
a szandálját. A lógázástól a lombkorona úgy mozgott, mintha szél borzolná, a maszatos
arcot keretező két barna copf is hintázott. A barna copfoktól félig takart
fülekbe eljutott a kiáltás és Pöszke, mert persze az eperszájú lógázott odafönt,
elmosolyodott. Ugyan fogalma sem volt, hol van Peti, ahogy arról sem, ki lehet,
de a szomszéd Gyuszi bácsi hangját felismerte. Hátrafordult a szomszéd kertek
felé, nagy levegőt vett és elrikkantotta magát:
– Petiiiiii!
Aztán megkapaszkodott a mellette lévő vastagabb ágban és egy jól irányzott ugrással a földre huppant, majd eliramodott.
– Csókolom, Gyuszi bácsi! Ki az a Peti? – pisze orra hegye ugyanis kalandot szimatolt. Szünet volt és Pöszke unatkozott.
– Igen, nagypapa? – szólalt meg ekkor mellette egy vékonyka hang.
Pöszke nem hitt a szemének. Peti kicsit talán idősebb lehetett, mint az eperszájú, vékonydongájú volt, szőke, aranyszínű hajjal és égkék szemekkel, amelyek az orrán lévő szemüvegtől óriásinak látszottak. A szőke fürtök rendezetten simultak a fejére, az inge és a rövidnadrágja is gondosan vasalt és teljesen makulátlan volt. A bőre pedig tejfehér. Pöszke eltátotta a száját:
– Te tuti, hogy nem egy Peti vagy! – nyögte ki végül.
– Klein Péter Ervin – mutatkozott be a jelenség és udvariasan kezet nyújtott. Pöszke a szoknyájába törölte maszatos kezét, ami ettől nem lett kevésbé ragacsos. Még egyszer Péter Ervinre nézett, aztán vállat vont és ő is kezet nyújtott:
– No, látod! Szervusz Péter Ervin, én a Pöszke vagyok. Itt lakom a szomszédban. Szereted az almát? Kérsz egyet? Tudsz csúzlival lőni? És malmozni?
Klein Péter Ervin tétován állt és kissé elnyílt szájjal bámult a tetőtől talpig maszatosan vigyorgó, napbarnította, kócos-copfos jelenségre. Nem is tudta, hogy a rövid szoknyából földigérő pipaszár lábaktól, a meggyfoltos kék trikótól vagy az zöld szemekben csillogó huncutságtól rettent-e meg jobban. Ragadt a keze a kislány kézfogásától, így a zsebébe nyúlt és egy vasalt zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje.
Közben sikerült megszólalnia:
– A fészerben lakik egy oroszlán – ettől annyira elámult, hogy elfelejtette becsukni a száját. Egyáltalán nem ezt akarta mondani.
Pöszke elnevette magát, amitől megint himbálózni kezdtek a copfjai, és könnyed kézmozdulattal az állára bökve becsukta Peti száját.
– Nocsak, szóval mégis van benned némi petiség. A ti fészeretekben? Megmutatod?
– Petiség? – nézett Pöszkére Gyuszi bácsi és Peti is.
– A petik, azok… – Pöszke zavarba jött. – Vagányak. És maszatosak és szakadt a nadrágjuk, és lehet velük meggymag-célbaköpő-versenyt rendezni – hadarta végül.
– Petinek lassan indulnia kell. Vendégségbe mennek – szakította félbe Gyuszi bácsi. – De holnap érte jöhetnél. És Pöszke, a fészerben NINCS semmilyen oroszlán.
– Jó, reggeli után érted jövök, szia. Csókolom! – vigyorgott Pöszke, aki joggal hihette, Peti a vendégség miatt lett így kipucolva, és elszaladt.
Másnap reggel Pöszke az asztalosműhely előtt ült a lépcsőn, a térde közé szorított pöttyös, kakaós bögrébe mártogatta a kiflijét. Élvezettel harapta le a csokis-sós kiflicsücsköt. Mamus szent borzadállyal figyelte, miközben egy lépcsőfokkal feljebb a kávéját kavargatta.
– Mit tervezel mára, te lókötő? Krumplis tésztát csinálok, hozhatnál hozzá friss salátát – bökte meg az unokája vállát. Pöszke felpillantott:
– Megígértem ennek a szomszéd Peti gyereknek, hogy érte megyek. Meglátjuk, miféle fából faragták – utánozta Mamus modorát, aki el is nevette magát, de azért válaszolt.
– Ne légy vele szigorú, töri a magyart, meg ki tudja, miféle nevelést kap ott a nagy idegenben.
– Idegenben? Teljesen normális petiféle, csak a vendégség miatt volt úgy kipucolva.
– Nem gondolnám. De majd meglátod. Viselkedj rendesen, a folyóra ne vidd, nem tud úszni és ebédre hozd haza! – intette Mamus, jól ismerve az unokáját.
– Tudom, a saláta – legyintett Pöszke, és kilögybölte a kút melletti vödörben a bögréjét, majd felakasztotta az ágasra és elszaladt.
– Mosd meg a szád! – kiáltott még utána Mamus, de Pöszke már a kerítés résén átbújva a szomszédban csattogtatta a szandálját.
– Csókolom – köszönt be a nyári konyhába Nanica néninek. – A Peti?
– Még alszik, de felkeltheted – mutatott a lakásba nyíló ajtóra a szomszéd néni. Pöszkének több se kellett, jól ismerte a járást, hamar az ablaknál termett és felhúzta a rolót. – Jó reggelt, álomszuszék, hasadra süt a nap!
Az ágyban egy nagyon kócos, aranyszőke fej mozgolódott:
– Hány óra van? Nem azt mondtad, reggeli után jössz? – tapogatózott a szemüvege után Peti és összeráncolt szemmel próbálta kivenni Pöszke arcvonásait.
– Reggeli után van. Mégis meddig akarsz aludni? Na, ki a dunnából! – azzal kíméletlenül lerántotta Petiről a takarót és feldobta az ágy végére, majd erősen rápaskolt a takaró kockáira: – Így ni! Jééé, te vasalt pizsamában alszol?
Pöszke akkor látott vasalt pizsamát, amikor a kórházban bóklászott anyus munkahelyén. Gyanakodva szemlélte a fiút, aki eltűnt a fürdőben. Kisvártatva megfésülködve, élre vasalt rövidnadrágban, ingben és zokniban került elő.
„Atyagatya! Egy gigerli” – gondolta Pöszke és rögtön megértette, mire gondolt Mamus. Peti az asztalhoz ült és tányéron ette a vajas kiflit, a kakaót pedig porcelánbögréből itta. Pöszke hamar elunta magát és kiment Gyuszi bácsihoz segíteni megetetni a tyúkokat.
– Te nem félsz a tarajos tyúktól? Csíp – szólalt meg a vékonyka hang a baromfiudvar léckerítése mellett.
– A tarajos mitől? Azt kakasnak hívják. És csíp az öreganyád! – Pöszke elgondolkodva jött ki és a szandálját egy fűcsomóba fente. – Azt mondtad, oroszlán van a fészerben. Megmutatod?
Peti lehajtotta a fejét.
– Hazudtam. Bocsánatot kérek. Egy könyvben olvastam, apu szeretné, ha tudnék magyarul is olvasni, és nem tudom miért mondtam, nem is tudtam, hogy melyik kérdésedre válaszoljak, és még sose láttam ilyen maszatos lányt és nagyon szép a szemed… – a fiú hangja egyre vékonyodott, ahogy hadart, az utolsó félmondatot már suttogta. A szeme megtelt könnyel.
– Neked is szép a szemed. És minden este megfürdöm és most direkt kezet mostam, nézd, és nem baj, ha nincs oroszlán a fészerben, de estére te is biztosan maszatos leszel, jó? – Pöszke nem értette mi ütött belé. Talán a petiség teszi, ha valami pisti lenne, kinevetné és elfutna. – Gyere velem!
A kezét nyújtotta Klein Péter Ervinnek, aki igazi petiséggel fogta meg, hogy kis híján hasra essen, ahogy Pöszke elrántotta. Levegőt kapkodva állt meg Pöszkéék másik szomszédjának, Sanyi bácsiék fészerének ajtajában. Addigra Petiből nemcsak a szusz, de a petiség is kifogyott. A térdére támasztott kézzel, görnyedve kapkodta a levegőt. Pöszke hátba vágta.
– Húzd ki magad, görnyedten nem kapsz rendesen levegőt. Jó, itt kicsit tehénszagú. Nézd, azon az almafán ültem tegnap! – mutatott a középső kert végében egy terebélyes almafára.
Peti zavart arca láttán Pöszke szükségét érezte némi magyarázatnak.
– A nagypapádék mellett lakunk, mellettünk Sanyi bácsiék, ez az ő kertjük, de nekem szabad bejárásom van mindenhová. Majd megmutatom, melyik fáról lehet gyümölcsöt enni és melyik miatt mérgesek. Sanyi bácsiék fészerében egy csomó csudálatos gép és limlom van… – Pöszke áhítattal ejtette ki a limlom szót, szerette az efféle szavakat. Sőt, gyűjtötte őket. – Különben honnan tudtad, hogy a fészerben tényleg lakik egy oroszlán? Csak tegnap este érkezett! Hallottad a köszönését te is?
Ebben a pillanatban a fészer ajtajában megjelent egy kiérdemesült cirkuszi oroszlán, kockás nadrágban és ünnepi piros nadrágtartóban.
– Szervusz Pöszke! Szervusz Peti! Bruckner Szigfrid vagyok. Tudtok kártyázni?
Mire vége lett a nyárnak: tudtak.
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése