Ficzere Kyrú illusztrációja |
Ficzere Kyrú illusztrációja |
Ficzere Kyrú illusztrációja |
Bechtel Helga illusztrációja |
Bözsikém, csillagom,
merre fut a lábad?
Tövis meg ne szúrjon,
a tarlót vigyázzad.
El ne kóboroljál,
amerre a csorda.
A szederfa alatt
játszhatsz, kicsi szolga.
Sonnheimer Bözsike
röppen, nem is lépdel,
szederfa csúcsáig
pillantása ér fel.
Óriás nagy árnyék
úgy öleli körbe,
mintha édesanyja
karjaiba dőlne.
Mintha édesanyja
karjába vehetné,
ölben ringathatná,
magához ölelné.
Mintha a legkisebb
királylányka lenne,
szederpalotában
csillaggyöpre menne.
Mintha édesanyja
szólongatná, kelj fel!
Gyere, kicsi lányom!
Mikor jön az éjfél,
csillaghintón küldöm
inasom teérted.
Holdfényhez igazítsd
járásod és lépted.
Bözsikém, csillagom,
merre fut a lábad?
Tövis meg ne szúrjon,
a tarlót vigyázzad.
A szederfa alatt
játszhatsz, egész nappal.
Nyugovóra térünk
majd az alkonyattal.
Nőné ki az ágyat,
rugdossa a szalmát,
vergődő az álma,
nem leli nyugalmát.
S mikor a függönyrojt
holdsugárral éled,
azon kapja magát,
hogy már fel is ébredt.
Bözsikém, csillagom,
hová tűntél, kincsem?
Anyád is így ment el,
hogy még nyoma sincsen.
Micsoda egy átok
verte meg e házat?
Mi a fene történt?
Nincs rá magyarázat.
Asszonyanyám, ne sírj!
Velem van a lányom.
Miért búslakodnál
a kettős hiányon.
Nézz a Hold tükrébe,
amíg kerek. Látod,
csillagpázsiton ül
unokád és lányod.
Bódi Kati illusztrációja |
Nincs neve. Esténként szélesre tárja a lélekajtót, belemártja arcát a vérző alkonyba, s megáll a két világ – a halottak és az élők – küszöbén. Markáns arcán tókék szem, mélyén nagy titkok úsznak.
Nincs neve. Úgy csúfolják: börtönőr. Kalapban úgy néz ki, mint egy vadnyugati seriff, lótolvajok, bankrablók réme.
Nincs neve. A kislánynak mindig azt mondták, messzire kerülje a faluvégi, bolondos öregembert. A fiúk azt mesélik, valójában gyilkos, a háza mögötti löszfalban labirintust épített, oda temeti áldozatait.
Nincs neve. A kislány mégis bemutatkozott neki: Ibolya vagyok.
A férfi is megmondta a nevét, de már senkise tudja, hogy mi volt az.
Csak a kislány beszélgetett vele. Miről? Amiről két ember beszélgetni szokott: madarakról, réti virágokról, fagyikról, lovakról. Beszélgettek a könyvekről, a mesékről, a versekről és néha az iskoláról, a nem-szeretem-ételekről és a szeretem-ételekről. Beszélgettek a csillagokról és a patakokról, és persze az életről meg az emberekről.
Nincs neve. Az emberek már rég nem kérdeznek tőle semmit. Azonban a kislány megkérdezte:
– Igaz, hogy börtönőr voltál? (Időközben összetegeződtek.)
A tókék szemek mélyén mosoly villant.
– Hát persze.
– Ó… És az igaz, hogy a házad mögötti löszfalba labirintust építettél?
A tókék szemekben szélesebb lett a mosoly:
– Hát persze.
– Ó… És az igaz, hogy ott őrzöd az áldozataidat.
A tókék szemek szélesebbek lettek, betöltötték az eget, egy nagy mosollyá vált az ég.
– Szörnyek vannak a löszfal mélyén.
– Ó…
– Akarod látni őket?
A kislánynak elállt a lélegzete ijedtében. Azt tanították neki, hogy ne legyen kíváncsi, ne menjen be idegen házba, és főleg: ne egy idegen labirintusába.
– Félek – mondta.
– Jól teszed – válaszolt a férfi – én is félek. Ám van egy vers, ami megőriz tőlük.
– Mi az a vers?
– Titok.
Ibolya megszeppent, de a férfi megnyugtatta:
– Ha elsuttogom magamban, megőriz téged is. Ahogy megőriz mindenkit a faluban.
Nincs neve. Évek óta, talán évszázadok óta nem lépte át senki a küszöbét. A kislány ment utána a löszfal mélyére, a sötét homályba, oda, ahol a szörnyek élnek.
Nincs neve, de a vénségtől rekedt hangján mégis nevén nevezte valamennyit:
– Ez az irigység. Ez a keserűség. Ez a harag. Ez az önzés.
Üregtől üregig vezette a lányt. Minden barlang mélyén vörösen izzó szemek vicsorogtak. Az utolsóban élt a legádázabb szörny:
– Ez a félelem – mondta férfi.
A kislánynak elkerekedtek a szemei:
– És a halál?! Hol a halál?
A tókék szemek ekkor bepárásodtak.
– A halál felett nincs hatalmam. Nem tudom megóvni a falut tőle. Ám a többitől igen, csak a verset kell elsuttogni.
– És mi lesz, ha meghalsz?
– Jön valaki más helyettem.
– És ő honnan tudja majd a verset?
– Azt a verset mindenkinek magának kell megírnia.
– Ó…
Nincs neve. Sokan azt beszélik, életkora sincs. Mintha öröktől fogva állna a lélekajtóban, az élők és holtak világának határán. Ám eljött egy este, amikor a hóbortos, faluvégi öreg, átlépte azt a küszöböt, hogy arcát egy szebb, örökebb fénybe fürössze.
Nincs neve. Néhányan azt mondják, mégis van: Ibolya. Vagy Rózsa. Viola. Valami virág. Esténként szélesre tárja a lélekajtót, belemártja arcát a vérző alkonyba, s megáll a két világ – a halottak és az élők – küszöbén. Ekkor elsuttog egy verset. A sajátját.
Azt mesélik, szörnyeket őriz a löszfal mélyén.
Szerkesztette: Németh Eszter
Klesitz Piroska illusztrációja |
Ott állt a Költő, nagy mosolyával nézte,
ahogy a déli nap rácsobban a Széparcú Öreg
szürke ingujjára, szépenvasalt egérszín nadrágtövére.
Egy mesébe tévedtünk, suttogta a Költő bal fülébe
a Kislány, aki mindig vele utazott. A bal vállán.
A Széparcú Öreg válaszolt minden úrhölgy
csuda kérdésére, hejj, micsoda bolondos kérdések ezek,
semmirevaló boldog kérdezősködések.
Olyan szálegyenes, suttogta a Kislány a Költő bal fülébe,
s ő nem pisszegte le, pedig szerette csodálni a pillanatot.
Szégyen ez a háború, példának okáért – kezdi most
a Széparcú Öreg, szemléli a messziről érkezettek
kíváncsiságát, mind kezükben szorongatják. És szégyellik
ők is, hogy nép nép ellen, ember ember ellen,
és szégyellik ők is, azonmód, hogy a Széparcú Öreg
nem nosztalgiázik nekik, messziről jötteknek.
Szomorú vagyok, suttogja a Kislány, s a Költő
megemeli kicsit a bal vállát, épp’ csak, hogy a Kislány
feje búbja füle karimáját cirókázhassa. S így, mindketten
egy másik mesébe ugranak át, oda, ahol a mai nap
júliusi nyár forró hevében
nép nép ellen, se ember ember ellen
nem vét.
Bódi Kati illusztrációi |
Fotó: Halász Bálint |
Van benne:
A fene se akar odamenni, nem történik ott semmi.
A mesék földje ez, mesekülsejűek járják évente legalább egyszer az utcákat.
Rituálisan körtét esznek egy bizonyos körtefáról, nem baj, hogy még nem érett.
Hajnalhasadás előtt álmosan, horkoló léptekkel (ilyet se hallott még(!) a világ) felmásznak a kilátóhoz napfelkeltét nézni és még mesét is írnak róla.
Hömbölögnek. Borongós balladákat ballanganak balra bámulva.
Agyonhasználják a z betűt és a méhecske szót és nem kenik közben össze magukat giccsel.
Zsákfalu az ország közepén.
A fene se akar odamenni, nincs ott semmi látnivaló.
Aki nem hiszi, figyelje gondosan a tábori posztokat.
Egyszer minden izé véget ér. Bár most még nehezen hisszük, de a Petőfi emlékév is befejeződik egyszer. Így az Izé… Petőfi projekt is búcsúzik! Reméljük jól szórakoztatok velünk, és felfedeztétek Petőfinek a megszokottól eltérő arcát is.
Oravecz Gergely grafikája |
Köszönjük, hogy velünk voltatok!
A szerkesztők nevében:
Miklya Luzsányi Mónika
Dióíz
távol burkában
érik közel hajol a
tört
dió íze
izé mondaná
sándor földöntúlról a
földönfutóknak
Szobortalp
Szobor a talpán
áll még
felettünk,
távolba mutat,
messzire kémlel.
Szemével mit lát?
Fülével mit hall?
Szája mért nem
szól?
Mért nem legyint
már?
Mért nem indul el
múltat idézni
messze jövőbe?
Vagy csak úgy
hetykén
tenni a múltra
egy kalap áldást.
Szobor a talpán
itt maradt báván.
Bamba utódok
kirendelt tapssal
még körülállják,
de már a taps is
messzire kémlel,
mikor lesz vége
ennek a bamba
bummbele búnak.
Mikor lesz múltja
itt a hazának
jövőbe nyíló
tágra nyitott
szem.
Szobor a talpán
leülne, fáradt.
Térdekalácsa
már meg se
reccsen.
Alatta tenger
koszorú árja,
népek moraja
messziről jelzi,
nyitva a sörkert.
Vár a bazár is,
mulat a nép és
tajtékhabot vet,
szórja, amíg van.
Az Úr meg nézi.