Várfalvy Emőke: Az ötpettyes katicabogár

 

Ficzere Kyrú illusztrációja

    Hány pettye van egy katicának? Kettő? Hét? Vagy száz?

    Tudom, sokfélét láttál. Sárgát, pirosat, talán még kéket is.

    Hogy kéket nem?

    És olyat, ami leginkább egy borzasztó harapós pondróra hasonlít és rettentően ragaszkodik a házatok vakolatához?

    Bizony, ő is katica! Még bébi.

    Ez a fura, hosszúkás, soklábú akármi áprilisban szinte szerelmesen ragaszkodik a házfalakhoz, ajtókeretekhez, és más kimondottan nem bogárnak való helyekhez. Aztán hipp-hopp pettyetlen piros kis félgömbbé gombolyodik, kiterjeszti a szárnyát és repül, repül, repül, míg megjelenik egy petty, két petty, három és még négy.

    A pettyesedés egyfajta ünnep. Mindenki másképp örül neki.

    Van, aki egy harmatos, frissen nyílt rózsakehely kellős közepén illatfürdőzve gyönyörködik friss pettyeiben.

    Van, aki bölcsőháza ablakai előtt illegeti magát.

    Van, aki felrepül, fel a magasba s a napsugarak között cikázva számol: egy, kettő, három, s még négy.

    Döme is szeretett volna ünnepelni.

    Számolni a pettyeket. Illegetni magát. Gyönyörködni.

    De jaj! A Nagyszékelyi Füvészkert Műhelyben elfogyott a pettyek gyapjúfonalának színezéséhez használt festék.

    Lehetnének kék pettyeid. Vagy sárgák? Rózsaszínek? Zöldek?

    Döme apró puha gyapjúfonál lábait maga alá húzta:

    – Én fekete pettyeket szeretnék. Olyat, amilyen az igazi katicáknak vanik itt repkednek a kertben. Illatfürdőznek a tearózsa kelyhében. Bekukucskálnak a műhely gyerekkéz nyomoktól maszatos ablakán. A napsugarakkal tanulnak számolni: egy, kettő, három és még négy.

    A műhelyben szorgoskodó asszonyok egymásra néztek, aztán Irén tenyerére vette Dömét:

    – Repülj át Ervin bácsihoz! Ott találod a körtefa alatt, az árnyékban. Ha valaki, ő biztosan talál megoldást.

   Döme kibillegett a párkányra, aztán rövid tornászás után életében először kiterjesztette puha gyapjúszárnyait és repült át erdőn, mezőn, kukoricaföldön, aszfaltút felett, befordult az ici-pici tónál a vadászles előtt, s már meg is látta Kisszékely házait.

   Annyira akarta a pettyeket, hogy elfelejtette megkérdezni, pontosan hol is van az a körtefa, amin Ervin bácsi a megoldásokat tartja.

Kétszer megkerülte a templomtornyot, pihent egyet a Fehér Álom Presszó párkányán. Gyönyörködött Horváth András pompás almásderesének szürke pettyeiben. Aztán egyszer csak vidám dúdolásra lett figyelmes:

Reggelire repce

receptedbe tedd be,

tízórai akác,

lesz majd mézeskalács,

rigó harsog hársfa ágon,

messze vagy édes karácsony,

míg forog a napra,

minden lányka rakja,

tele lesz a kaptár,

míg lejár a naptár.

    – Csodás csíkok! – kacsintott Döme egy sárga fekete munkaruhában szorgoskodó szőkeségre.

    – Közzz!

    – Lehet nálatok esetleg pettyeket is szerezni? – érdeklődött Döme óvatosan közelítve a virágporral bíbelődő munkáshoz.

    – Nálunk ez a trend, csíkos, kész a rend – zümmögte a méhlány.

    – Sebaj, ha már ennyire szálltas vagy abban, mi az irány, meg tudod mondani, merre lakik Ervin bácsi, akinél a megoldások vannak?

    – Ervin, Ervin... nem ismerem! De, ha megoldásokat keresel eltáncolom neked, merre találod a sok számítógépest, ők biztosan ki tudják neked számolni a megoldásodat.

    – Körtefa van nálunk?

    – Szeder, alma és trombitavirág egész biztosan van, munka után minden nap berepülünk oda a lányokkal mulatni. Az a legbarátságosabb kert egész Kisszékelyben.

    Döme megköszönte az útbaigazítást, és repült.

    Persze a nagy izgalomban elfelejtette megkérdezni, mi is a számítógépes és hogy néz ki, de amikor meglátta a hatalmas trombitavirág bokrot az almafás-szeder kordonos domboldal alján tudta, hogy jó helyen jár.

    A kertben csak halk kopogást lehetett hallani. A bokrok és fák árnyékában majdnem teljesen mozdulatlan alakok ültek, ölükben világító táblákkal.

    Döme tudta, hogy az alakok emberek. A műhelyben a fonó és szövőasszonyok is emberek voltak. Ők adtak életet Dömének is, finom kézzel festett gyapjúfonalak titokzatos technikájú hurkolásával.

    A pettyetlen gyapjúkatica végül annak a számítógépesnek az ölébe szállt le, amelyik a legszínesebbruhát viselte. Ő hasonlított legjobban a műhelybéli anyukáira.

    – Hát te? – kérdezte a szivárványruhás számítógépes.

    – Azt mondták, hogy te ki tudod számolni a megoldást arra, hogy legyenek pettyeim, mert az Ervin bácsit nem találtam a körtefa alatt, pedig a műhelyben elfogyott a fekete gyapjúfesték, és én nagyon szeretnék már igazi katica lenni, és ünnepelni, ahogy azt kell, szóval segítesz? - hadarta Döme egy szuszra.

    A szivárványnadrágos először bólintott, majd a tenyerébe vette a katicát, és egy asztalhoz vitte.

    Döme behúzott csápokkal figyelte ahogy az ovális, gyümölcsmintás viaszosvászonnal leterített asztal köré gyűlik az összes számítógépes.

    – Most akkor együtt fogjátok kiszámolni a megoldást a pettyeimre? – kérdezte kissé megszeppenve.

    – Hány pettyet szeretnél? – kérdezte a szivárványruhás.

    – Hát... – billegtette csápjait Döme. – Nem is tudom.

    – A száz sok lenne – mondta az egyik szemüveges számítógépes.

    – A hét meg unalmas – csilingelt a legkékszeműbb.

    – Kettő? - vetette fel a kalapos.

    – Legyen inkább... - kezdett bele a plüss pandát szorongató számítógépes.

    – Öt, mert ő egy ügyes, okos és szorgalmas kis katica. Legyen neki öt pettye! – javasolta a hajában tollakat viselő számítógépes, akinek lába mellett egy ügyes, okos és nagyon szorgalmas puli-mudi lógatta a nyelvét.

    – Már csak azt kell kitalálnunk, honnan veszünk öt pettyet – vakarta meg az állát a legmagasabb.

    – Itt máris van egy – mutatott a kávésbögréjére a leggömbölyűbb mosolyú. A kávésbögre csiklandósan kuncogott, aztán a tenyerébe simított egy kis pettyet.

    – A túrórudim is segíteni akar – jelentette a legszakállasabb, és letette a rudipapírról lepattintott pettyet az asztalra.

    Az egyik kerti szék alól mocorgás zaja hallatszott, majd kigurult egy piros-fehér pettyes labda.

    – Három – mosolygott a szivárványruhás, majd a mellette álló kalapos lábszárára tévedt a szeme.

    – Négy – mosolygott vissza a kalapos, aki épp akkor segített leugrani felemás zoknijáról az egyik türkiz színű pettynek.

    Döme és az asztal körül álló számítógépesek szemei ragyogtak az izgatottságtól.

    Vajon hol lesz az ötödik petty? Ki találja meg? Honnan bújik elő?

    Kutakodtak, törték a fejüket, ötleteltek, morfondíroztak, megmozgattak a kertben minden követ míg egyszer csak nyílt a kapu.

    Kati és Zsófia hercegnő léptek be rajta vázlatfüzettel, és egy zacskó frissen őrölt kávéval a hónuk alatt.

    – Az utolsó pettyet keressük – világosította fel a nagy munka mibenlétéről az érkezőket a szivárványruhás.

    – Akkor megtaláltátok – kapta elő a vázlatfüzetet Kati és egy könnyed mozdulattal papírra vetette a világ legcsinosabb, levendulaszínű lila tintapettyét.

    Dömére hamar felkerültek a pettyek, amiket azonnal meg is csodálhatott egy igazi ezüstfoncsoros öreg tükörben.

    – Na? – kérdezte a szivárványruhás izgatottan.

    – Hát – illegett-billegett a tükör előtt Döme.

    – Nem tetszik? – kérdezte hatalmas macska szemeit Dömére villantva Zsófia hercegnő.

    – Nem lehetnének esetleg... feketék? - bökte ki a pamutkatica.

    – Hát már hogy a viharba ne! – pattant fel a leggömbölyűbb mosolyú s a frissen szerzett pettyeket finoman lekapkodta Döméről s beáztatta őket frissen főzött, illatos feketekávéba.

    Míg a pettyek magukba szívták nem csak a színt, de az illatot is, a számítógépesek meséltek Dömének pakukmadárról, Ribizli kutyáról, Rácpácegresről, egy feketerigóról, akinek szintén meggyűlt a baja a színekkel, bodorított felhőkről, Tanikáról, nyúltolmácsról és csak azért nem mondták el a fehér tigris történetét, mert az túl szomorú lett volna egy olyan vidám naphoz, amikor Döme, a pamutkatica először gyönyörködhetett, illeghetett és számolhatott el ötig pompás, feketekávé színű pettyeivel.

Szerkesztette: Németh Eszter