 |
| Fricska Dorka illusztrációja |
Ne gyere közelebb, mert orron haraplak! Azt hiszed, a ketrec megvéd? Hatalmas tévedés! Különben is, a táblán egyértelműen ott áll: A görényt simogatni tilos!
Azt nem merték odaírni, hogy veszélyes és vad, de nem is kell: én vagyok Pacsuli, a nemes kőrös-marosi Szimat család ötödikként született gyermeke! Van egy Szimat család Balmazújváros mellett is, de ők egyáltalán nem a rokonaink. Hat tesó mellett nőttem fel, úgyhogy pontosan tudom, mit jelent küzdeni. Minden falatért, minden puha mohaágyért és rézsiklókarikáért harc folyt, anyukánk már négyévesen megőszült, annyit fárasztottuk.
Tudod egyáltalán, mi az a kígyókarika? A helyi vagány siklókból font dobálós játék. Fogadok, meg se mernéd érinteni!
Én azonban bátor és különleges teremtés vagyok, ha kell, egyedül lábon harapok egy támadó fekete sast is, ezért különösen kellemetlen, hogy most egy állatkereskedésben találkozunk.
A lábamon a karom olyan, mint a villa, amit tolvajkulcsként használhatok, bárhová bejutottam vele, így már babakoromban igazi profi besurranóvá váltam.
Személyre szabott arcmaszkot kellett varratnom, nehogy felismerjenek – híresség lettem.
Egy idő után viszont meguntam, hogy mindenki ugyanazt spájzolja be. Az odúkban hiába díszítgették a konyhákat, mindenhol ugyanaz az uncsi étel várt a hűtőszekrényekben és komódokban: fagyasztott békaláb, patkányleves, pocokropi. Nyúlragu csak ritkán akadt, ezért gondoltam egyet, és kiszöktem az erdőből: egyedül eljutottam a városba.
Akármilyen gyorsan haladtam, gyalog több hétig tartott volna az út, nem ajánlom senkinek. Szerencsére hamar találtam egy benzinkutat, ahol egy anyuka tankolás közben a gyerekeivel küzdött – az egyik éppen nyalókapálcikát dugott volna a másik fülébe, a harmadik pedig a legkisebbnek a plüssmaciját húzogatta a földön, miközben az sírva ordított. Szinte meghatódtam, egy pillanatra a saját testvéreim jutottak eszembe. De aztán kapcsoltam, és gyorsan beugrottam a csomagtartóba, ahol szundiztam egyet, és találtam valami kölesgolyót, amit fanyalogva megettem – nem sok köze volt az igazi ízekhez.
Amikor végül közelről megláttam a városi fényeket, örömömben és félelmemben picit bepisiltem – amúgy is régóta tartogattam –, de ezt csak neked árulom el, később le fogom tagadni! Amikor megálltunk, óvatosan kikászálódtam, és ahogy nyílt a csomagtartó, már ott sem voltam. Ha elkapnak, végem – kinek hiányzik, hogy egy négy év körüli kislány kilakkozza a karmait?
Ahogy futottam, hamarosan egy olyan hatalmas házat láttam meg, mint még soha, szinte az égig ért. Éppen nyitva volt a kapu, így beosontam, és felfelé másztam, amíg el nem fáradtam. Az egyik lakás ajtaja előtt találtam egy szemeteszsákot, amiben izgatottan turkálni kezdtem. A sok üres zacskó és palack között végre rábukkantam az első zsákmányomra: egy adag szárított virágos illatosítóra – mivel még sosem láttam azelőtt ilyet, azt hittem kaja.
Jó nagyot rókáztam tőle. Viszont itt derült ki egy csodálatos tulajdonságom: én vagyok a Görények Orra, imádom a finom illatokat, és meg is tudom őket különböztetni. A jobb sorsra érdemes légfrissítő összetevőit külön kiéreztem, mielőtt megettem. Akadt benne bergamot, tubarózsa, cédrus és nőszirom, nem csoda, hogy ínycsiklandónak gondoltam. Végül a kifinomult szimatom vezetett ahhoz, hogy most rácsok mögött vagyok, de erre még később visszatérünk.
A görényeket sokszor összekeverik a nyestekkel, és ami különösen bosszantó, még a bűzös borzokkal is, mert büdösek. Na, erre ugrom, megkarmolom, aki ilyet állít! Mi sokkal formásabbak vagyunk, kikérem magamnak még a gondolatot is, hogy ugyanolyan tömzsik lennénk!
Jó, az igaz, hogy mi is tudunk durva szagokat produkálni, ha akarunk, de ez csak akkor szükséges, ha valaki bántani akar minket, amúgy finom pézsmaillatunk van.
Nem tudod, mi az? Na látod! Én tudom! Ahogy ismerem az ibolyát, az ámbrát, a gyömbért és még millió illatot. A pacsuli a kedvencem, erről kaptam a művésznevemet, pont olyan az aromája, mint én: erős, ütős és néha túl sok, de ez benne a jó.
Visszatérve a városba költözésemhez: kalandosan indult. A félresikerült kukázás után beslisszoltam az első lakásba, aminek kinyitották az ajtaját, egy kedves idős házaspár lakta, Tibi bácsi és Margó néni, épp sétálni indultak. A nénit sokáig Morgónak hívtam, mire rájöttem, hogy nem ez az igazi neve. Mondjuk ennek legalább van valami értelme, de beletörődtem, az emberek a legfurcsább állatok, akiket ismerek.
Először el akartak kapni, mert hamar lebuktam a lopkodásommal – egyszer megettem egy egész üveg mogyorókrémet, és pont rajtakaptak, nehéz lett volna tagadni. Akkor gyorsan elszaladtam, de egy csapdába helyezett kolbászkával megfogtak. Láttam rajtuk, hogy kicsit félnek tőlem, azt sem tudták kiféle, miféle vagyok. Tudtam, hogy most minden rajtam múlik, innen nincs menekvés, ezért bevetettem az extra cuki nézésemet. Megsajnáltak, és miután kinyomozták, hogy nem vagyok egy négylábon járó járvány, egészen megkedveltek. Pár nap elteltével már puszilgatni akartak, Morgó Margó még ruhát is varrt nekem, fúj.
Azt gondolták, hogy ketrecben kell tartaniuk, meg hogy napi két óra futkosás elég lesz nekem.
Lehet, hogy hálátlan vagyok, de gyorsan továbbálltam, később aztán megnyugodtam, mikor hallottam, hogy macskájuk lett, az jobban illik hozzájuk.
Innentől kezdve három szabályt követtem, az első és legfontosabb: mindenhol rövid ideig lakom, nehogy újra lebukjak. A következő pontom az lett, nem hagyom, hogy bezárjanak (ez különösen jól sikerült, mivel most egy ketrecből mesélek nektek). Végül pedig az új életem utolsó alapkövévé vált, hogy követem az orromat, és minél több dolgot kipróbálok!
A második lakóhelyemet már gondosabban választottam ki, mint az előzőt, olyan kuckót kerestem, ahol a lakók keveset vannak otthon. Egyetemista fiatalokhoz költöztem, akik vagy iskolában voltak, vagy könyvtárban jártak, esténként pedig a városban bóklásztak. Mindig akadt nassolnivaló, nem igazán szerettek takarítani, így könnyen elrágcsálhattam a napi betevőmet. Egy idő után viszont egyre lassabbá és dundibbá váltam: egy reggel beszorultam egy nyitva hagyott uborkásüvegbe, fél napig tartott, mire kiszabadultam, ráadásul az érzékeny orrom majdnem tönkrement a savanyú szag miatt.
Rögtön eszembe jutott az első szabályom, azonnal útnak indultam, de éppen zuhogott az eső, így nem maradt sok választásom, az első épületbe berohantam.
Mikor leráztam magamról a vizet, és körbenéztem, nem hittem a szememnek, csodaországba kerültem! Sosem láttam még korábban ilyen hatalmas üzletet, nálunk az erdőben csak kis boltok bújtak meg a fák odvában, nem ekkora szupermarket!
Annyi mindent láttam itt, mint még sosem, de egy kicsit meg is ijedtem: ha mindent megeszek, görénybálnává változom napok alatt.
A szimatom viszont most sem hagyott cserben, percek alatt megtaláltam és összetörtem a parfümosztály nagy részét. Sajnos riasztó is volt az épületben – ezt csak akkor tudtam meg, amikor már elkaptak –, így én lettem az első, hivatalos görény tolvaj.
Bezártak egy rácsos odúba, és autóba raktak: éreztem, hogy ezúttal nagy a baj, a legbájosabb szempilla-rezegtetésem sem ment meg. Ahogy elindultunk, máris akcióba léptem, a karmom most sem hagyott cserben, szinte úgy nyitotta a ketrecet, mint egy igazi kulcs. Vártam, hogy megálljunk valahol, és amikor a sintér kinyitotta a csomagtartót, már szaladtam is. Sajnos a nagy izgalomban nem figyeltem, egyenesen abba az állatkereskedésbe futottam be, ahonnan a gyepmester a szerencsétlen sorsú állatok ketreceit szokta beszerezni, most is azokért jött. Ő nem vette észre, hogy a kiszöktem a kocsijából, de a rasztahajú eladólány szemfülesebb volt, később észrevett, mikor a tápszerek mellett kószáltam. Azt hitte, hogy egy vagyok az eladó görények közül, és egy különleges ládába zárt, ennek is rácsai vannak, de valami kóddal nyílik, nem tudom kinyitni úgy, mintha lakat lenne rajta. Szóval gazdát keresnek nekem, de nem vagyok az a gazdás típus… Ha kicsit aerobikozom, és lefogyok, akkor nem tarthat vissza se farkas, se róka: kiszabadulok innen, és tudod, mit? Visszamegyek az erdőbe! Mégsem olyan rossz az a mirelit kígyófalatka.
Szerkesztette: Majoros Nóra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése