Halász Bálint: Kacifántos úr

 

Kalas Zsuzsa illusztrációja

 

Magdaléna terrierféleség volt, fehér, bolyhos szőrrel, kurta fülekkel, fürkésző, barna szemekkel és három lábbal. De négy lábbal se lehetett volna boldogabb. Neki volt a legjobb családja. Apukaemberrel nagyokat sétált, anyukaember finomakat főzött neki, de a kedvence mégis a legkisebb ember volt, Kristóf, mert vele lehetett a legjobbakat frizbizni a parkban. Aznap délután is ott játszottak, amíg meg nem jelent a minden lében kanál drótszőrű tacskó, Ambrus. A kiskutya elkapta Magdaléna játékát és elnyargalt vele. Magdaléna már szaladt volna utána, de ekkor megjelent a parkőr és kijelentette, hogy azonnal el kell menniük. Magdaléna kérdően nézett Kristófra, a fiú meg a parkőrre, aki egy táblára bökött. Kristóf elolvasta, és némán hazaindult. Magdaléna követte. Kristóf otthon se szólalt meg, a vacsoráját is csak piszkálta, utána megmosta a fogát, és elment lefeküdni.

– Mi a baj? – faggatta anyukája, miközben gondosan betakarta.

– Tényleg egy otromba szobor lesz a parkban a pázsit helyén? – kérdezte szomorúan Kristóf.

– Hallottam a polgármester tervéről, de nem fogjuk hagyni – válaszolta az anyukája, és egy puszit nyomott Kristóf fejére.

Kristóf megkönnyebbülten csukta le a szemét. A ház elcsendesedett, az ég fekete leplén csak a sápadt Hold kukucskált át, aztán a felhők eltakarták az égi kísérőt, és szemerkélni kezdett az eső. A tetőn sötét cseppek kopogtak. Magdaléna nem tudott aludni, azon rágódott, amit hallott.

– Itt csak Kacifántos úr tud segíteni! – vakkantotta.

Kiosont a kertbe, megkereste a törött kerítéslécet, odébb lökte a fejével, majd átkúszott a résen, és már kint is volt az utcán. Loholt előre, a Macskanyelv-szigetig jól ismerte az utat, mert Kristóf apukájával sokat sétáltak arra. Amikor a szigethez vezető régi vasúti hídhoz ért, megtorpant. Kristóf apukájával ennél messzebb soha nem mentek. A Macskanyelv-sziget veszélyes környék hírében állt. Főleg amióta bezárt a csokigyár, amiről a kerület a nevét kapta. Az emberek elköltöztek, az elhagyatott utcákat pedig kóbor állatok vették birtokba. Magdaléna szusszant egyet, és remegő lábakkal átkelt a hídon. A vasszerkezet kísértetiesen nyöszörgött alatta. A túloldalon a fülét behúzva, az elhagyott házak falához simulva osont a csokigyár felé. Az esőfüggöny mögül végre felderengett az óriási épület. Az üzem bejáratánál vadul csaholt egy csapat kóbor kutya. Magdaléna jobbnak látta, ha megbújik a sarkon. Egy szemetes takarásából fülelt. A kóbor ebek ugatása is kutyabeszéd volt, bár egy kicsit kócosabb, mint amihez Magdaléna szokott. Nem sokat értett belőle.

„Hajrá Pudli!”, „Hajrá Nudli!”

A kuka az ugatás ritmusára mozgott. Magdaléna azt hitte, Kacifántos úr bűvölte meg a szemetest. Aztán meglátta a frizbijét, majd a drótszőrű tacskót, aki a szájában tartotta a játékát. A kiskutya körbe-körbe rohangált a kuka tetején, és amikor nem a frizbijét harapdálta, akkor a kuka tetején heverő zacskóból kutyacsipszet majszolt.

– Ambrus, hogy kerülsz ide? És mit keres nálad a frizbim?! – mordult rá Magdaléna.

– Magdaléna! – kerekedett el Ambrus szeme. – Te itt?! Bocsi, de annyira izgi a meccs! Ilyenkor muszáj rágcsálnom valamit! Nem kérsz? –  nyújtotta a fogai közt a zacskót Magdaléna felé. A terrier gyanúsan méregette Ambrust, de a csipsznek nem tudott ellenállni, beledugta az orrát, aztán ráharapott, és elvette az egész tasakot.

– Te is Nudli és Pudli, a vadgalamb testvérpár összecsapását jöttél megnézni? – kérdezte Ambrus.

– Nem, Kacifántos úrhoz jöttem.

Ahogy kimondta a nevet, csend támadt, csak az esőcseppek kopogtak a betonon. Az összes tekintet Magdalénára szegeződött. A korcsok fenyegetően villantották Magdalénára a szemfogukat. A háromlábú terrier ijedten hátrált a sikátorok felé.

– Ne bántsátok! – hallatszott egy nyávogás a gyár belsejéből - Bejöhetsz, kiskutya, de csak akkor, ha legyőződ Nudlit és Pudlit!

A következő pillanatban Magdaléna már a kutyák gyűrűjében találta magát. A kör közepén a két galamb várta, azonnal nekiestek: Nudli csipkedte, Pudli karmolta. Ambrus a kuka tetejéről szánakozva követte a küzdelmet, izgalmában Magdaléna frizbijét harapdálta.

– Egyed inkább a kutyacsipszet! – dohogott Magdaléna, közben a zacskóval próbálta elhárítani a két galamb támadását. Meglóbálta, és a harcos madárikrek közé csapott vele.

– Nem fájt! Köszönjük a lekvárt! – nevetett rá Nudli és Pudli.

Magdaléna mosolygott, elégedetten sandított bele a tasakba. Ahogy sejtette, a zacskóban a kutyacsipsz apró darabokra tört. Magdaléna fogta, és a két galamb elé szórta a tartalmát. Nudli és Pudli képtelenek voltak ellenállni a morzsáknak, és a harcról elfeledkezve, lázasan elkezdték felcsipegetni. Magdaléna utat tört magának a megdöbbent kutyák hada közt, utána pedig beslisszolt a gyárba.

Bent a daruk és más gépcsodák között megkereste a feljárót Kacifántos úr első emeleti irodájához. Odabicegett, hogy megmássza a lépcsőt. Amikor felért, kifújta magát, és bekopogott az ajtón.

– Hahó, van itt valaki? – kérdezte, aztán, mivel nem jött válasz, benyitott.

– Nocsak, nocsak, a háromlábú kiskutya! – termett előtte Kacifántos úr, aki nevét meghazudtolva egyáltalán nem volt kacifántos. Nem hordott cilindert, csokornyakkendőt, zakót és csizmát sem, pont úgy nézett ki, mint egy hétköznapi fekete macska.

– Magdaléna a nevem! – morgott a terrier.

– Rendben, Magdaléna. Mit szeretnél? – villantotta rá zöld szemeit Kacifántos úr.

– A polgármester egy ronda szobrot akar állítani a parkba, ahol Kristóffal frizbizünk, és akkor nem lesz pázsit, minket, kutyákat meg kitiltanak – hadarta Magdaléna. Amikor befejezte, megpillantotta Ambrust, aki a frizbivel a szájában zihált az ajtóban.

– És mit tehetek én? – nyújtózott nagyot Kacifántos úr.

– Te tudsz varázsolni, vagy nem? – kérdezte Magdaléna.

– Persze, hogy tudok! De ez nem így működik! – ásított nagyot a macska.

– Akkor hogy működik?

– Adnod kell valamit cserébe, ami a tiéd!

– De mit? Lábamból is kevés van!

Ekkor Ambrus odatotyogott, és lerakta Kacifántos úr elé a frizbit. A macska felnyalábolta, és eltűnt vele.

– Most menjetek! – dörrent a két kutyára a kandúr az árnyékból.

Magdalénát és Ambrust mintha puskából lőtték volna ki, úgy iszkoltak hazáig.

Másnap délután Magdaléna izgatottan vonszolta Kristófot a parkba. Alig várta, hogy lássa a fiú arcát, amikor kiderül, hogy a park csodálatos módon megmenekült. De nem így történt. Amikor odaértek, a parkőr épp tágra nyitotta a park kapuját, hogy beengedje a markolót. A gép pöfékelve begurult a gyepre, és ásni kezdett. Ambrus és Magdaléna csalódottan néztek össze.

– Soha ne bízz a macskákban! – lógatta az orrát a háromlábú terrier.

Kristóf is vigasztalhatatlan volt. Apukája hiába szervezett tüntetést, anyukája pedig gyűjtést, a polgármester hajthatatlan volt, sőt, alig várta, hogy elkészüljön ükapja lovasszobra.

A parkban néha láttak egy fekete macskát felbukkanni. Ilyenkor hol a markoló robbant le, hol a motorosfűrész csorbult ki, hol egy ásó nyele tört ketté. De a balszerencsés események dacára az építkezés csak kisebb késéseket szenvedett, és egy zimankós vasárnapon eljött a szoboravatás napja.

Mindent puha hó borított, elfedve a kivágott fák helyét, a hiányzó pázsitot és a megritkított bokrokat. A polgármester jobbján ott düllesztette a mellét a parkőr. A műsor kezdete előtt még sikerült odafurakodnia az első sorba, miután felszerelte a táblát a park kapujára, miszerint:

„Tilos a parkba kutyát vagy hatévesnél kisebb gyereket hozni, kerékpározni, görkorcsolyázni, rollerezni, ordibálni, hangosan nevetni, dalolni, sárkányt eregetni, labdázni és bárminemű tevékenységet folytatni, ami zavarhatja a parkban pihenőket vagy a kiállított alkotások méltóságát!”

A parkőr az utolsó három szóra volt a legbüszkébb. Kristóf, Magdaléna és Ambrus a kerítésen kívülről figyelték a megnyitót. Kristóf kék nagykabátban, egyujjas zöld kesztyűben, sárga sálban, piros sapkában , vörös fejjel hallgatta a polgármester beszédét, miközben idegesen forgatta a kezében az új frizbijét. Aztán nem bírta tovább, dühében a szobor felé hajította.

Legnagyobb döbbenetére ettől a szobor megelevenedett. Az ükapa lepattant a lováról, és a frizbi után szaladt. A gazdátlan ló elnyargalt, ki a parkból, végig a Fő utcán, patái dobogását visszhangozták a házak.

– Csináljon már valamit! – ordított a polgármester a parkőrre.

A parkőr először jobbra nézett, aztán balra, nem tudta eldönteni, a ló után szaladjon, vagy inkább a lovasát kövesse. Az összegyűlt tömeg kacagott, és önfeledt hógolyózásba kezdett, mindenki a városházából kivonult hivatalnokokat bombázta. Kristóf leverte a parkőr tábláját, mire a kerítésen túl ácsorgó gyerekek elözönlötték a parkot, és záporoztak a hógolyók. A parkőr először üvöltözött, de amikor egy adag hótól elterült, már ő is teli torokból nevetett.

Az újságok egy ideig cikkeztek az esetről, a tévében is lement pár riport, megkérdeztek tudósokat, jósokat, mérnököket is. Ki ezt mondta, ki meg amazt. Se a lovat, se a lovasát nem találták meg. Tavaszra aztán feledésbe merült mindkettő. Kristóf szüleinek hála, a kerület lakói összefogtak, és újra befüvesítették a parkot. A szobor talapzatából várat készítettek, amelynek falát gyerekrajzokkal borították, a kutyáknak pedig külön részt alakítottak ki frizbipályával.

– Soha ne bízz a macskákban?! – kacsintott Ambrus Magdalénára, aztán kikapta a terrier szájából a frizbit, és már el is iszkolt vele, Magdaléna pedig vidáman loholt utána.

 

Szerkesztette: Turbuly Lilla