 |
| Kovács Réka illusztrációja |
Göröngyföld gyönyörű volt. A mezőket beborították a virágok. A folyó szélén girbegurba fák nőttek. A dombokon pirostetős házak álltak. Az erdőben szabadon éltek az állatok: őzek, rókák, mókusok, nyulak és madarak. A kertekben sok gyümölcs termett, a földeken pedig aranylott a búza. Mégis – mint mindenhol – itt is mindenkinek megvolt a maga gondja-baja.
A király azért búsult, mert nem született gyermeke. A szakács szomorkodott, mert bármit sütött-főzött, a királynak semmi sem ízlett. A halász fájlalta a derekát. A felesége azért lógatta az orrát, mert elvesztette kedves cicáját. A csónakos kétségbeesett, mert elhagyta a szerelme. A virágboltos nem szerette a tükörképét. A nyúl félt a rókától. A róka folyton éhes volt. A hétköznapok mégis egymást követték, és Göröngyföldön mindenki tette a dolgát, akármilyen bánat sújtotta. A király igazgatta az országot, a szakács levest főzött, a halász pontyot fogott. A felesége tanított az iskolában. A csónakos átvitte a folyón az utazókat. A virágboltos koszorút font. A nyúl nevelte a kicsinyeit. A róka őrködött az ország határán. A gazdák reggel lóra pattantak, és bejárták a földeket, a lovak pedig vidáman nyargaltak velük.
Itt nőtt fel egy barna szőrű csikó. Mivel imádott a széllel kergetőzni, szülei az Árkonbokron nevet adták neki. Amikor felcseperedett, ugyanaz lett a munkája, ami a többi lónak is: húzta a búzával teli szekereket vagy a hátára vette gazdáját, és elvitte őt a mezőre. A gazda pedig egyre többet és boldogabban lovagolt Árkonbokronnal.
– Hadd próbáljam ki én is! – kérte a halász.
A gazda leugrott Árkonbokron hátáról, a halász pedig megsimogatta a lovat, majd felpattant rá. Elindult vele a folyó felé, és csodálkozva kiáltott fel:
– Most nem fáj a hátam! Igazat beszéltél! Könnyűnek és gondtalannak érzem magam.
Meghallotta ezt a halász felesége is. Ő is szerette volna kipróbálni, milyen Árkonbokronnal lovagolni.
– Csodálatos! Mintha repülnék. Boldog és szabad vagyok – sikkantotta ő is a ló hátán, és másnap elmesélte az iskolában, mi történt vele.
A halász is elújságolta vásárlóinak a csodalovat. A gazda is vígan dicsekedett Árkonbokronnal. Pár nap múlva már az egész országban elterjedt Árkonbokron híre. Jöttek mind a gazdához a kíváncsiskodók, hogy kipróbálják a lovaglást. Aki a lóra ült, jobban érezte magát. A csónakosnak elmúlt a kétségbeesése, a szakácsnak a szomorúsága, a nyúlnak a félelme, a rókának az éhsége. Árkonbokron nemcsak az utasa terhét vette át, hanem minden búját és baját is. Az emberek és az állatok mind boldogok és felszabadultak lettek, ha vele lovagolhattak. A fájdalmuk és a gondjaik azonban nem tűntek el. Ilyenkor Árkonbokron élte át mindazt, ami a lovasát emésztette. Árkonbokronnak fájt a háta a halász helyett, ő búslakodott a csónakos szerelme után, ő félt a rókától a nyúl helyett, és ő érzett éhséget, amíg a róka ült a hátán. Minden bajukat cipelte, mégsem bánta. Örült, hogy segíthet.
Egy napon a király is meglátogatta Árkonbokront. Kicsit bizonytalanul méregette, hitetlenkedve pattant a hátára, de amikor már a nyeregben ült, ő is vígan kurjantott.
– Fantasztikus! Évek óta nem éreztem magam ilyen jól! Mintha lekerültek volna a súlyok a mellkasomról. Mintha eltűnt volna a gombóc a torkomból. Árkonbokron egy igazi kincs – simogatta kedveskedve a lovat. Attól kezdve nap mint nap meglátogatta, hogy lovagoljon egyet. A fájdalom és gond ugyanis csak addig múlt el, amíg valaki Árkonbokron hátán ülhetett. Így a király egyre többet és többet lovagolt vele, hogy addig is jól érezhesse magát. Árkonbokron egyre fáradtabb lett, de szerette és sajnálta a királyt, ezért mindig szívesen vitte.
Egyetlen lakója volt csak az országnak, aki nem kedvelte Árkonbokront. A király tanácsosa. Ez a tanácsos első perctől féltékenyen és aggódva szemlélte a lovat. Amikor a király egyre többet lovagolt, a tanácsos homlokán egyre mélyebbek lettek a ráncok. Mardosta az irigység. Korábban mindig őt dicsérte a király. Mindig rá volt szüksége. Most viszont csak a lóról beszélt, mindig Árkonbokronnal akart lenni. A tanácsos olyan féltékeny volt Árkonbokronra, hogy keserűen panaszkodott rá a falu lakóinak.
– Nem normális ez a ló. Ki hallott már olyat, hogy egy ló átveszi az utasa minden gondját? Hát nem csak terhet kéne cipelnie? Szénát és zsákot? Hát nem a szekeret kéne húznia? Ehelyett Árkonbokron varázsol. Ki tudja, hogyan képes elmulasztani mások fájdalmát? Ha ilyesmire képes, bármi mást is tehet! Rosszat is! Ez a ló veszélyes! Félelmetes! Érthetetlen! Kiismerhetetlen! Más, mint a többi. Idegen. Furcsa. Amit csinál, az boszorkányság – mondogatta a tanácsos.
Először senki sem hederített rá. A tanácsos azonban csak nem hagyta abba. Mindenki fülébe sugdosta a gondolatait. Egészen addig, amíg egy napon Árkonbokron túl magasra ugrott, és az utasa, a csónakos leesett róla. A csónakos nem kapaszkodott elég erősen, lezuhant a földre, és eltörte a karját. Jajgatva a tanácsos pártjára állt. Most már ketten mondták, hogy Árkonbokron veszélyes.
– Mi lesz, ha felségedet is ledobja a hátáról? Ez a ló gonosz! – szólt a királynak a tanácsos.
– Ugyan-ugyan! – legyintett a király, de a tanácsos nem hagyta magát.
– Hát felséged talán tudja, hogyan képes Árkonbokron megszüntetni a fájdalmat? Felséged érti ezt a lovat? El tudja mondani, mit csinál valójában? – faggatta a tanácsos.
– Nem.
– Akkor hogyan bízhat meg benne? – kérdezte a tanácsos.
– Nem tudom. Talán igazad van – bizonytalanodott el a király.
A tanácsos pedig elégedetten bólogatott.
– Persze, hogy igazam van! Nézzen szegény csónakosra! Ágyban jajgat a törött kezével! Felségedre is ez a sors vár, ha újra felül Árkonbokron hátára.
A király megrémült. Többet nem is ment a ló közelébe. Az emberek és az állatok mind kezdtek hinni a tanácsosnak. Követték a király példáját. Többé nem lovagoltak Árkonbokronnal. Olyan régóta hallgatták, hogy a ló rossz és furcsa, hogy már ők is ezt gondolták.
Árkonbokron magányos lett. Most már nem mások fájdalmát cipelte, hanem a sajátját. Szomorkodott, hogy nincs barátja, hogy senki sem érti, és mindenki fél tőle vagy csúfolja. Egyedül bujdosott az ország határában.
Egyszer aztán látta, ahogy az iskolás gyerekek az erdőben kirándulnak, és kicsúfolják egy társukat.
– Kobak, te anyámasszony katonája! Kobak, te ostoba! – kiáltozták neki, amíg észre nem vették Árkonbokront. Akkor megrémültek a furcsa lótól, és elszaladtak. Csak Kobak maradt ott a fűben, és eltakarta az arcát.
– Olyan egyedül vagyok! Mindig engem piszkálnak – hüppögte, majd felnézett Árkonbokronra. – Te vagy az a ló, aki minden bánatot meg tud szüntetni? Vegyél a hátadra! Úgy szeretném kipróbálni, milyen az, ha nem vagyok magányos!
Árkonbokron meglepődött. Már régóta nem akart vele utazni senki. Először elfogta az öröm, aztán a rémület. Hiszen ez a gyerek épp azt érzi, amit ő! Mindketten magányosak. Ha a hátára veszi Kobakot, akkor Kobak boldog lesz, neki viszont kétszeresen fog fájni a magány és a csúfolódás.
– Nem is tudom – makogta Árkonbokron, de aztán elszégyellte magát. Nem akart félni, mint a többiek, akik messzire elkerülték. Örömet szeretett volna okozni Kobaknak.
– Hát jó! Pattanj fel a hátamra! – invitálta a gyereket.
Kobak szája széles mosolyra húzódott. Nem kérette magát. Felugrott Árkonbokron hátára, és átkarolta a nyakát.
– Elmúlt a magányosságom! Olyan jó itt veled! – súgta Árkonbokron fülébe.
– Kapaszkodj erősen! Indulunk – válaszolta Árkonbokron, és lépkedni kezdett a fák között. Azt hitte, érzi majd Kobak magányát, de ehelyett neki is elszállt minden rossz érzése. Életében először nem cipelte az utasa baját. Ő is és Kobak is könnyűnek és szabadnak érezték magukat. Már nem voltak magányosak. Együtt átvágtak a fák alatt, majd száguldani kezdtek egyre messzebb és messzebb, árkon-bokron át.
Szerkesztette: Fodor Veronika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése