 |
| Illusztráció: Jaskó Emőke |
Menyus cukrászdája, a Torkos Táltos országszerte híres volt. Kirakatában marcipánrózsák, szaloncukrok, mandulás patkók sorakoztak. Ám az igazi tobzódás odabent kezdődött. A pultban krémesek, torták, rétesek, pohárkrémek, fánkok, bonbonok mosolyogtak csábítón, no és a hullámba fagyott nyári kert: a fagylaltok!
– Kérek szépen egy szelet diótortát – mondta Irma néni vasárnap délelőtt. – Elég egy szelet, hiszen tudja, Menyuskám, már csak egyedül vagyok. Amióta az én édes férjem, meg a tehénkém, meg a kiscicám, meg a lyukas fazekam… – és Irma néni akkor is folytatta, amikor Menyus már Julcsa kishúgának tálalta a fagylaltot. És akkor is mondta, amikor Pista bácsi bejött almás-mákos rétesért, és Menyus egyszerre hallgatta Irma néni panaszát és Pista bácsi beszámolóját az unokája születéséről. Mert Menyus mindig mindenkit meghallgatott. Talán ez még nagyobb vonzerő volt, mint a franciakrémes tetején hibátlanul kivitelezett karamellmáz.
Minden este, zárás után Menyus lehúzta a redőnyt mindkét ablakon, meglocsolta a fikuszt, felmosott, lekapcsolta a villanyt, és a sötétben még egyszer körbenézett. Elégedetten csettintett a nyelvével, és felsétált az emeletre, ahol lakott.
Ám ezen az estén, amikor lekapcsolta a villanyt, a fikusz levelei között megpillantott valami fényeset. Egészen halvány kis derengés volt.
„Mi lehet ez? Talán egy szentjánosbogár tévedt be az üzletbe?” – tanakodott magában.
– Nem tudom, mi a csoda vagy, és érted-e, amit mondok, de én Menyus vagyok, ennek az üzletnek a tulajdonosa.
– Pontosan tudom, hogy ki vagy, fafej! – sipította az egyszarvú olyan hangon, mint amikor a lufiból kieresztik a levegőt.
Menyus akár meg is sértődhetett volna, de nem ért rá, annyira lefoglalta a csodálkozás.
– És… hogy szólíthatlak? – kérdezte.
– Csillámcsülöknek. Hát nem látszik?
Menyus közelebb emelte a tenyerét a fényhez, és valóban megcsillant valami az egyszarvú parányi lábán.
– De, egy kicsit látszik.
Menyus szívében volt egy húr, ami akkor kezdett el rezegni, ha olyasvalakivel találta szembe magát, aki segítségre szorult. Amikor megpendült, kimondta azt a mondatot, ami minden esetben segített:
– Gyere, válassz egy sütit, és amíg elmajszolod, meghallgatom a történetedet.
Menyus a sütemények fölé tartotta az egyszarvút, hogy szemügyre vehesse a kínálatot. Az egyszarvú szeme elkerekedett, majd eltátotta a száját, és bömbölni kezdett.
– Te érzéketlen éticsiga, hogy lehetsz ilyen szívtelen? – zokogta, majd mérgében villogni kezdett, és rázott, mint egy elszabadult elektromos vezeték.
Menyus gyorsan letette a pultra, a selyemcukorkás kosárba. Döbbenten figyelte, ahogy az egyszarvú tombolni kezd, és apró patáival ripityára töri a színes szalagos cukorkákat.
– Mégis mit vétettek azok a cukorkák? – kérdezte Menyus. – No és én, mi rosszat tettem? Hiszen segíteni szeretnék!
Az egyszarvú végre abbahagyta a tombolást, és Menyusra emelte a tekintetét.
– Még kérded? Naponta gyártod a szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb süteményeket. Ez kínzás! Itt éhezem, és nem ehetek belőlük!
– Éppen most kínáltalak meg. Választhatsz bármit, a vendégem vagy.
– Hát nem érted? Allergiás vagyok az édességekre. Ha eszem belőlük, akkorákat pukizok, hogy pattogó pingponglabdává változom.
Menyus szívének húrja megint remegni kezdett, és kimondta a második számú mondatot, ami mindig bevált:
– Ez valóban nehéz ügy, de együtt csak találunk valami megoldást!
– Maszlag és hablaty – feleselt Csillámcsülök.
– Hát csak figyelj! – mondta elszántan Menyus, és felgyűrte az inge ujját. – Miénk az éjszaka! Mire megvirrad, ígérem, megtaláljuk azt a sütit, amit nyugodtan megehetsz. Először is ki kell találnunk, melyik összetevőre vagy érzékeny. Lehet a liszt, a tojás, a tej, a cukor, a mandula, a kókusz, vagy bármi más. Kezdjük a legegyszerűbbel!
Elővett a fiókból egy hosszú csipeszt, és a selyemcukorkák közül kiemelt egy apró szilánkot.
– Elég ügyesen felaprítottad – kacsintott az egyszarvúra. – Edd meg, ez csak cukor.
Csillámcsülök lemondóan sóhajtott. A szájába vette a cukorkadarabot, jobbra-balra forgatta, lenyelte, és kényszeredetten Menyusra mosolygott.
– Nem jó? – kérdezte aggodalmasan a cukrász.
Csillámcsülök nem válaszolt. Megremegett, majd a farka az égnek meredt, és egy óriásit pukizott. Ettől aztán kilőtt, mint egy rakéta. Tehetetlenül sodródott, a szárnyai összegabalyodtak. Elsuhant a fikuszig, és pingponglabda méretű lyukat hasított az egyik levélbe. Az ablaküvegről visszapattant, felrepült a mennyezetre, neki a csillárnak. Hangos pukkanással felrobbant egy villanykörte. Ezután az egyszarvú elzúgott Menyus füle mellett, aki gyorsan elkapta.
– Azt hiszem, a cukorra vagy érzékeny – mondta, gyorsan kiborította a selyemcukor törmelékét a pultra, és az üres kosárba tette az egyszarvút.
– Most már hiszel nekem? – kiáltotta Csillámcsülök. – Csak hogy tudd, ez a pattogás eléggé fáj, és megtépázza a szárnyam!
Menyus megvakarta az állát. Felkapta az egyszarvút, és bevitte a bolt mögé, a cukrászműhelybe. Felszaladt a lakásába, lehozott egy sebtében kiborított szennyeskosarat, és kibélelte puha pokrócokkal.
– Amíg kísérletezünk, maradj ebben, akkor nem ütöd meg magad. Folytathatjuk?
Az egyszarvú megrántotta a vállát, majd bólintott.
Menyus azzal töltötte az éjszakát, hogy mindenféle alapanyagot kóstoltatott Csillámcsülökkel. Kiderült, hogy nem bírja a mézet, az édesítőszereket, pukizik a búzától, a liszttől, a kukoricától, a zabtól, a kölestől, az árpától, és mindentől, amiből liszt készül. Mandulából, dióból és mogyoróból csak egy porszemnyi forgácsot kóstolt, de ennyitől is úgy felpuffadt, hogy húsz percig lebegett a műhely mennyezete alatt, mint egy héliumos születésnapi lufi. A tejtermékektől nem csak pukizott, de más baleset is történt, úgyhogy Menyusnak le kellett cserélni a szennyeskosárban a pokrócokat.
Menyus mégsem adta fel. Rövid pihenőt adott Csillámcsülöknek, aztán egy apró, fekete szemcsét tartott felé egy üveg keverőpálcika hegyén.
– Ez mi? – szimatolta gyanakodva Csillámcsülök.
– Vanília – felelte Menyus. – A királynők fűszere.
Ekkor hirtelen kopogás hallatszott a bolt ajtaja felől.
– Kóstold csak meg, addig megnézem, ki lehet az éjnek idején.
Menyus az ablaktalan műhelyből a boltba lépett, és fejbe kólintotta a szikrázó napsütés. Az ajtóban Amália állt három iskolás gyerekével: reggelizni jöttek. Menyus a „zárva” táblát átfordította a „nyitva” oldalra, majd kitárta az ajtót. Az ajtó fölé akasztott csengettyűknek máskor lágy hangja durva kolompolásnak tűnt Menyus kialvatlan fülének.
– Ajjaj – sóhajtotta Menyus, és megvakarta az állát. – Már reggel van? Észre sem vettem.
Amália összehúzta a szemöldökét.
– Menyus, jól van? Úgy néz ki, mintha rosszul aludt volna az éjjel.
– Egy szemhunyásnyit sem aludtam – vallotta be a cukrász.
– Menyus bácsi, azért van briós? – kérdezte az egyik kisfiú.
Menyus széttárta a karját.
– Ma nincs. De kakaót tudok készíteni, és van zabkeksz.
Kiszolgálta a vendégeket, aztán rendet tett a pulton. Letakarította a selyemcukor törmelékét, és elővett egy kupac mézeskalácsot, amit karácsonyra tartogatott, és a briós helyére halmozta. Amikor a család elbúcsúzott, hátrasietett a műhelybe.
– Atyaég, Csillámcsülök! – csapta össze a kezét.
Az egyszarvú a szennyeskosár tetején gubbasztott, zöld volt és nyálkás, mint egy takonypóc.
– Azt hiszem, a vaníliára vagyok a legallergiásabb – szipogott.
Menyus gyorsan langyos vizet eresztett egy habverő tálba, és megfürdette. Közben az ajtó fölött újra csilingelt a csengő.
– Nekem most mennem kell – mondta sajnálkozva Menyus, és a szennyeskosár pokrócai közé tette a didergő egyszarvút. – De kérlek, ne menj még haza! Zárás után szeretnék kipróbálni pár dolgot. Kell lennie olyan süteménynek, amit megehetsz!
– Haaaazaa – hüppögte Csillámcsülök. – Bár lenne olyan, hogy haza. De nekem se sütim, se otthonom.
Menyusnak úgy remegett a húr a szívében, hogy attól félt, el is pattan. De nem volt mit tenni, szaladt előre, a boltba.
Egész nap rohangászott. Rengeteg vendég jött, és ma, kivételesen, mindenki elégedetlenül távozott. Másnapos volt a krémes, égett a pite, csomós a kakaó, plöttyedt a tejszínhab. Pedig Menyus mindent beleadott: kevert, kavart, nyújtott, sütött, formázott, kiszolgált. De ma mintha nem lett volna annyi türelme meghallgatni másokat. A gondolatai egészen máshol kalandoztak. Így azt sem vette észre, hogy Irma néni megsértődött, amiért Menyus belevágott a szavába, Julcsa húga toporzékolt, mert Menyus összetévesztette az eperfagyit a málnával, Pista bácsi pedig elfelejtett fizetni.
Menyus zárásra olyan fáradt volt, hogy alig vonszolta magát. Lehúzta a redőnyt mindkét ablakon, elfelejtette meglocsolni a fikuszt, és úgy döntött, nem mos fel. Az ajtóra kitette a „Határozatlan időre zárva” táblát, aztán lekapcsolta a villanyt. Hátrament a műhelybe. Csillámcsülök a cukrászasztalon ült egy palacsintalapáton, és már egyáltalán nem világított.
Menyus megállt előtte, az egyszarvú szomorúan ráemelte a tekintetét.
– Sajnálom, hogy fafejnek, érzéketlen éticsigának és szívtelennek neveztelek. Nem vagy az, tényleg megpróbáltál segíteni, de rajtam nem lehet.
– Ugyan már, Csillámcsülök, nem szabad feladni! Ma eszembe jutott valami, és el is készítem neked.
– Jaj, ne! Nem akarok megkóstolni semmit, amitől pingponglabda, szülinapi lufi vagy takonypóc lesz belőlem. Nézd, a hátam még mindig zöld!
– Nem kell megkóstolnod semmit, ez működni fog. Még ma éjjel elkészítem!
– Te? Még hogy ma éjjel? – nevetett fel keserűen Csillámcsülök. – Hiszen alig állsz a lábadon!
Ám Menyus nem engedett. Felgyűrte az inge ujját (ajjaj, ezt tegnap reggel óta viselem!), cukrászsapkája alá tűrte kusza tincseit (mikor is fésülködtem utoljára?), megdörzsölte az állát (borotválkozni is kéne!), és nekilátott. Az egyik szekrényből üvegcséket vett elő, és gondosan megtisztította őket. Aztán kiment az utcára. Az egyszarvú a fikusz levelére ült, és a redőny résein át próbálta meglesni, hogy mit csinál. Menyus sorban kiszedte az üvegcsékből a dugót, feltartotta, megrázta, aztán becsukta őket. Eltelt egy óra is, mire újra bejött a boltba.
Se szó, se beszéd, felkapta az egyszarvút, és vitte magával a műhelybe. Ott sorba rendezte az üvegcséket az asztalon. Csillámcsülök hiába meresztgette a szemét, úgy látta, hogy mind üres. Ám Menyus nem úgy gondolhatta, mert nekiállt a főzésnek-sütésnek. Az üvegcsék tartalmát mérőedényekbe töltötte, onnan tálkákba, és keverte, habverővel verte, gőz fölött forgatta, nyújtotta, tekerte, mintha tényleg süteményt készítene. Pedig üresek voltak a tálak, makulátlanul tiszták a habverők és a keverőkanalak. Egész éjjel dolgozott, Csillámcsülök pedig egyetlen hang nélkül nézte, ahogy egy tiszta tálcára gurgulázza a levegőt, mintha bonbonokat formálna.
Vajon mi lesz ebből? Csak gúnyolódik vele a cukrász? Elkészíti a mindenmentes nagy semmit?
Eltelt az éjszaka. Megint kopogtak az ajtón. Menyus Csillámcsülökre nézett, aki elszenderült egy konyharuhán. Fogott egy üres üvegcsét, amit eddig nem használt, és kiment a boltba. Az ajtó előtt ott állt Amália és a három gyerek. Menyus felkapott pár mézeskalácsot, és kivitte nekik.
– Ajándék – mondta, aztán az ajtón lifegő feliratra mutatott. – Sajnos ma zárva vagyok, de ne aggódjanak, hamarosan újra kinyitok.
Amália aggódva mérte végig Menyus nyúzott külsejét, aztán morogva elráncigálta a három éhes gyereket a vegyesboltba kifliért.
Menyus fogta az üres üveget, kihúzta belőle a dugót, aztán a ragyogó, reggeli napsütésbe tartotta. Szép üveg volt, enyhe zöldes fénnyel, de lehet, hogy az üzlet előtt növő berkenyefa színes árnyéka vetült rá. Mindenesetre Menyus elégedetten csettintett, és bedugaszolta az üveg száját. Visszatért a műhelybe. Elővett egy dobozkát, majd úgy tett, mintha az üres tálcáról felcsippentett volna dolgokat, és belerendezte őket a dobozba. Majd a szép, üres, halványzöld üvegcséből valamit rácsöpögtetett a doboz tartalmára, végül lecsukta a fedőt. A dobozt odatette Csillámcsülök mellé. Aztán felvánszorgott a lépcsőn, átgázolt a kiborított szennyesen, és ruhástul rádőlt az ágyára. Előbb elaludt, mint ahogy a feje a párnára ért.
Átaludta a nappalt, és átaludta a következő éjszakát. Amikor felébredt, lezuhanyozott, megborotválkozott, tiszta ruhát vett, és lelépkedett a lépcsőn. Fogalma sem volt, mit talál a műhelyben. Vajon ott lesz még Csillámcsülök?
A dobozkát megtalálhatta az egyszarvú, mert nyitva állt. Menyus belenézett, és továbbra is üres volt. Az egyszarvút azonban nem látta sehol, pedig még a szennyeskosárba gyömöszölt pokrócokat is kirázta. Aggódva ment ki a boltba. Ahogy átlépte a küszöböt, szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. A fikusz levelei között ott lebegett az egyszarvú. A szárnyai kisimultak és halkan zirregtek. Apró teste úgy ragyogott a csillámtól, hogy nappali fény árasztotta el az üzletet, pedig a redőnyök még mindig le voltak húzva, és egyetlen lámpa sem égett.
– Nahát! – ámuldozott Menyus – Te aztán fényes vagy!
– Fényes? Ugyan már! Gyönyörű vagyok és csillámos, nem látod?
Menyus megdörgölte a szemét.
– Úgy ragyogsz, hogy megvakítasz. Hogy ízlett a bonbon?
– Nem rossz, bár az egyiknek fura íze volt.
Menyus felnevetett.
– Biztos arra gondolsz, amelyikbe bezavart az éjjeli busz. Tudod, elég nehéz szennyezetlen csillagfényt, holdderengést és hullócsillag-villanást gyűjteni a belvárosban.
– A legfinomabb a máz volt – mondta Csillámcsülök, miközben Menyus tenyerére ereszkedett. – Az miből készült?
– Reggeli napsütésből. Az a legédesebb mind közül – felelte Menyus.
Az egyszarvú hosszan nézett rá, aztán kissé szomorkás hangon megszólalt.
– Köszönöm, és akkor én most elbúcsúzom. Jöhetek máskor is?
– Figyelj csak, Csillámcsülök, nem lehet, hogy nem is azért voltál szomorú meg fakó, mert allergiás vagy, hanem azért, mert nincs hol laknod?
Csillámcsülök nem mondott semmit, csak lehajtotta a fejét.
– Sejtettem – felelte Menyus. – Ha gondolod, itt maradhatsz. Persze megértem, ha esetleg zavar a süteményillat, és kínzás a vanília. Nem sértődök meg, ha nemet mondasz.
– Nemet? Már miért mondanék nemet, te fafej?! Ez a legjobb dolog, ami történhet velem! – kiáltotta az egyszarvú, aztán felrepült, és pörögni meg pattogni kezdett, mint egy pingponglabda.
– Hééé, tönkreteszed a fikuszt! – kiáltotta Menyus és elkapta. – Amúgy meg ha itt laksz, segítened kell. Rendet kell tennünk, és süteményeket készíteni, hogy újra kinyithasson a bolt.
Így is tettek. Egész nap takarítottak, gyúrtak, dagasztottak, habot vertek, cukormázzal rajzoltak, marcipánból szobrászkodtak.
Másnap újra kinyitott a Torkos Táltos. Először Amália nyitott be a gyerekekkel, aztán Irma néni, Julcsa és a húga, majd Pista bácsi, és jöttek sorban a többiek. Kicsit morogtak, amiért a bolt két napig zárva volt, aztán észrevették, hogy valami megváltozott. Mintha új ízek tűntek volna fel a megszokottak mellett. Nem tudták megnevezni őket, de érezték, hogy a sütemények ízletesebbek lettek, a tetejük pedig csillámlott, mintha finoman beszitálta volna őket a csillagpor.
Szerkesztette: Miklya Luzsányi Mónika
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése