Edina kedvence az OTTHON

 

Pap Kata: Otthon

 

 

(c) Pap Kata

 

25 éves voltam, amikor háztulajdonosok lettünk. Beköltöztünk, és morfondíroztunk: vajon a kertben mekkora magasságig miénk a levegő? És a föld? Milyen mélyre tudunk leásni úgy, hogy az még hozzánk tartozik? Birtokba vettük a házat, ami szinte kongott az ürességtől. Az a néhány bútor, ami a falatnyi albérletet kitöltötte, most elveszett ebben a nagy térben. De volt ágy, asztal, talán tévé is.

Sokszor aludtam egyedül az új házban. Ilyenkor órákig feküdtem éberen, és hallgattam a hangjait. Szinte percenként reccsent, zörrent, koppant valami, és én nem ismertem az apró neszek jelentését. Minden alkalommal úgy éreztem, valaki mozog a sötétben. Betörők, idegenek osontak be, és most… ki tudja, mit akarnak rabolni. Pénzt? Lelkeket? Ha elaludtam, legtöbbször ugyanazt a rémálmot láttam. A hálószoba meggypiros redőnye mögött, a réseken keresztül árnyalakok képe rajzolódik ki. A bejárati ajtó felé mozognak, a fejük fölé késeket, baltákat emelve. Segítségért akarok kiáltani, de a rettegéstől kővé válik a torkom. Hónapokig álmodtam ezt, amikor egyedül voltam éjjel.

Aztán egyszer csak, hirtelen lett egy kutyánk. Úgy fogadtuk be, hogy előtte nem is láttuk. Annyit tudtunk róla, hogy helyet keresnek neki, és közepes termetű. Eleinte nagyon félénk volt, mindent lassan, óvatosan fedezett fel. Minket is. Hamarosan kiderült róla, mennyire szelíd, kedves természetű. Embert soha nem ugatott meg. Megfontoltan andalgott a kertben, kis ösvényt taposva a kerítés mentén. A nappal és az éjszaka legnagyobb részét szundikálva töltötte a teraszon, a piros redőnyös ablak alatt.

Attól a naptól kezdve, hogy a kutya beköltözött, a rémalakok eltűntek. Többé soha nem aludtam egyedül a nagy, idegen házban, Mira ott szuszogott, sőt, gyakran hangosan horkolt az ablak alatt. Az idegenség is elpárolgott valahová, észrevétlenül.

Éppen húsz éve élünk itt. Tegnap éjjel elalvás előtt meg akartam figyelni a hangokat. A ház hangjait, amikre annyira élénken emlékszem azokból a régi időkből. Semmi. Néma csend. A zörejek olyan megszokottá váltak, hogy belesimulnak az éjszakába, már akarattal sem tudom meghallani őket.

 

Eredeti megjelenés: Otthon

Edina kedvence a városi óriás

 

Kertész Edina: A városi óriás

 

  

Schall Eszter illusztrációja

 

Volt egy város, nem messze innen, olyan, mint a többi. Autók zúgtak és brümmögtek a tízemeletes házak között, a parkban sárga tulipánok nyíltak, a távolban pedig hatalmas épületek kupolái csillogtak.

Egy sirály repült át a folyó felett, és rászállt egy kupolára. Tollászkodott kicsit, ahogy a sirályok szoktak, és éppen megkezdte volna délutáni szundikálását, mikor megmoccant alatta a kupola. A sirály ijedten felrebbent. A kupolán kinyílt két szem, és álmosan körbepislantott.

Hiszen nem is kupola volt az, hanem egy óriás. Kopasz fején csillogott a napfény, ártatlan, nagy, kék szemeivel bánatosan pislogott körbe.

Az óriást úgy hívták, Kis Árpád, és azért jött a városba, hogy otthont keressen magának.

Azelőtt hatalmas uszályokon hajózott, messzi tengereken járt, és sok érdekes emberrel találkozott. Csakhogy Árpád megelégelte a kalandokat. Most már le szeretett volna telepedni, egy igazi otthonra vágyott, vezetékes vízzel, káddal, amiben habfürdőt vehet, és egy kényelmes fotellel, ahol esténként szundikálhat a kedvenc könyvével az ölében. Talán egy macskája is lenne. Egy vörös cirmos. Csíkos Tóbiásnak hívná, és mesélne neki az életéről. Az erkélyre pedig tulipánokat ültetne, vasárnaponként palacsintát sütne, és barátságosan integetne a szemközti ház lakóinak.

Játszótér, ahol mindenki elfér – villáminterjú Kertész Edinával

 

 

Mi az a tíz szó, ami először eszedbe jut, ha meghallod a szót „Író Cimborák”?

Játék, írás, közösség, öröm, barátságok, kíváncsiság, meglepetések, sokféleség, történetek, szövetség.

Mi az, ami szerinted a legnagyobb érték a cimboraságban?

A közös játékot szeretem a legjobban, hogy a saját örömünkre, együtt csinálhatunk valamit, anélkül, hogy szorítanának a különféle elvárások.

Mi az, amit nem szeretsz a cimboráskodásban, vagy ami megnehezíti a cimboraságot?

Mindenkinek nagyon sok más dolga van, ezért kevés idő és energia jut rá, de amikor sikerül, az nagyon jó.

Alakulhatnak-e ki (szakmai) barátságok egy online közösségen belül? Neked van-e ilyen tapasztalatod a Cimbikkel kapcsolatban?

A Cimbik szerencsére nem csak online közösség, ez csak egy platform, ahol összegyűlhetünk, de mindig a személyes találkozások a legérdekesebbek, és az így szövődött barátságok.

Segítette-e szakmai előrelépésedet és/vagy személyiséged fejlődését a Cimbi oldal?

Abban segít, hogy lássam, milyen sokfélék vagyunk, milyen sokféleképpen közelítjük meg ugyanazt a témát. Nagyon érdekes más szemszögeket megismerni, átlépni egy másik világba. Sok mindenkit megismertem így, akivel egyébként nem talákoztam volna, írókat és illusztrátorokat egyaránt.

Melyik projekt volt a kedvenced a tíz év alatt? Miért? Melyik projektet tartod a legeredményesebbnek? Miért?

A személyes kedvencem az Otthon projekt volt, amihez annak idején Fedél nélkül különszám is készült.

Milyen projektet látnál szívesen a következő tíz évben?

Sok olyat, ahol gyerekekkel alkotunk együtt, találkozunk, játszunk.

Mi a legjobb emléked a cimborasággal kapcsolatban?

Ez is az Otthon projekthez kapcsolódik. Hatalmas öröm volt ezt tető alá hozni a csapattal, azután pedig elmenni a fedél nélküliek karácsonyi bulijára. Ott találkozhattam olyannal is, akitől egyébként az aluljáróban újságot szoktam venni, játszottunk és beszélgettünk.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznod az Író Cimborák lényegét, mit írnál?

Játszótér íróknak, ahol mindenki elfér.

Küldetés vagy játék? Tettek mezeje vagy játszótér? Szerinted mi illik jobban a Cimbora műhelyhez: küldetésnyilatkozat, játékszabály vagy ars poetica?

Az én életemben a játék terét jelenti a cimboraság, ezért csakis játékszabály.