Kertész Edina: A városi óriás
 |
| Schall Eszter illusztrációja |
Volt egy város, nem messze innen, olyan, mint a többi. Autók zúgtak és brümmögtek a tízemeletes házak között, a parkban sárga tulipánok nyíltak, a távolban pedig hatalmas épületek kupolái csillogtak.
Egy sirály repült át a folyó felett, és rászállt egy kupolára. Tollászkodott kicsit, ahogy a sirályok szoktak, és éppen megkezdte volna délutáni szundikálását, mikor megmoccant alatta a kupola. A sirály ijedten felrebbent. A kupolán kinyílt két szem, és álmosan körbepislantott.
Hiszen nem is kupola volt az, hanem egy óriás. Kopasz fején csillogott a napfény, ártatlan, nagy, kék szemeivel bánatosan pislogott körbe.
Az óriást úgy hívták, Kis Árpád, és azért jött a városba, hogy otthont keressen magának.
Azelőtt hatalmas uszályokon hajózott, messzi tengereken járt, és sok érdekes emberrel találkozott. Csakhogy Árpád megelégelte a kalandokat. Most már le szeretett volna telepedni, egy igazi otthonra vágyott, vezetékes vízzel, káddal, amiben habfürdőt vehet, és egy kényelmes fotellel, ahol esténként szundikálhat a kedvenc könyvével az ölében. Talán egy macskája is lenne. Egy vörös cirmos. Csíkos Tóbiásnak hívná, és mesélne neki az életéről. Az erkélyre pedig tulipánokat ültetne, vasárnaponként palacsintát sütne, és barátságosan integetne a szemközti ház lakóinak.
A baj csak az volt, hogy az emberek féltek Kis Árpádtól. Nagy is volt, koszos is volt. Szaga is volt, nem tudott fürdeni, mert nem volt vezetékes víz a parkban, ahol az éjszakáit töltötte, legfeljebb csak a lábát áztathatta a szökőkútban, ha Bandi bácsi, a szigorú parkőr éppen nem nézett oda.
Ahhoz, hogy megfürödjön, otthon kellett volna. Ahhoz, hogy otthona legyen, pénz kellett volna. Ahhoz, hogy pénze legyen, munka kellett volna.
Ám hiába keresett munkát Kis Árpád, sehol sem látták szívesen. A porcelánboltban fordult egyet, és óvatlanul leverte a gyönyörű, fehér teáscsészéket. A bútorraktárban véletlenül ráült egy asztalra, mire az recsegve összeomlott. A kukásautó kettétört, mikor ráállt a hátuljára, ahogy a kukások szokták. Kutyafodrásznak sem mehetett, mert a fehér uszkárok rögtön vonítva menekültek előle. És a szaga miatt sehol sem fogadták szívesen Árpádot.
Lassacskán elveszítette a reményt. Esténként meghúzta magát a parkban, nap közben pedig úgy tett, mintha nagy épület lenne. Egy bazilika például.
Esteledett. Nagy hangon hármat kongatott a toronyóra. Azaz dehogy. Kis Árpád gyomra korgott. Alaposan megéhezett. Előző éjjel egy lángosos kukájában talált némi maradék lángost, azt tömte magába, de hát az már rég volt, kevés is volt. Megmoccant, mire a turisták eldobálták mobiltelefonjaikat, amivel aznap a háromszázhuszonötödik szelfit készítették, és visítva elszaladtak. Kis Árpád bánatosan nézett utánuk, majd elindult, hogy ennivaló után nézzen.
Elhaladt a tízemeletes házak mellett, a francia pékség mellett, és egy bevásárlóközpontot is elhagyott. Itt talált néhány félbehagyott hamburgert a gyorsétterem teraszának asztalain: gyorsan bekapkodta, és mellé otthagyott s kissé langyos kólát szürcsölt. Véletlenül lenyelt egy szívószálat is, mivel olyan aprócska volt.
Elért egy pályaudvarig. Mozdonyok tolattak csikorogva a síneken. Árpád nézte egy kicsit őket. Az egyik mozdony küszködve állt meg: elromlott a váltó.
– Figyelem, figyelem! Nemzetközi gyors érkezeik a negyvenhetes vágányra! – szólt a hangosbemondó. – Figyelem, a vágányon vonat halad át. Kérjük vigyázni!
Árpád észrevette, hogy az elakadt mozdony éppen a negyvenhetes vágányon rostokol. És már fel is villant a távolban a nemzetközi gyors két sárga lámpája. Egyre közeledett, és nagyot, éleset fütyült.
Izgatott emberek rohangáltak le s fel, ide és oda. Csakhogy a mozdony a negyvenhetes vágányon meg sem moccant.
Árpád gyorsan kapcsolt. Odalépett, felemelte az elakadt mozdonyt, és áttette a szomszédos vágányra. Épp idejében: csattogva érkezett a nemzetközi gyors, és nagyot fütyülve robogott tovább.
Üdvrivalgás jött mindenfelől. Az emberek, akik eddig izgatottan rohangáltak, most tisztelettel nézték Kis Árpádot. És megjelent az állomásvezető is, piros sapkájában, fényes sípjával, és már messziről nyújtotta a kezét Árpád felé.
– Csapj bele, cimbora! – kiáltotta örömében. – Te leszel az új mozdonymozgató munkatársunk!
Így történt, hogy Árpád váratlanul munkát kapott. Nem csak munkát: még szolgálati lakást is. A régi indóházat kapta meg otthonául, ami addig üresen állt. Csak egy kicsit helyre kellett pofozni. Árpád az első fizetéséből búzavirágkék festéket vett. Kékre festette az indóház falát, az ablakkereteket pedig kikericssárgára. Az ablakokba tulipánokat ültetett, és minden reggel barátságosan integetett a reggeli gyors utasainak.
Még egy kóbor macska is mellészegődött. Éppen egy olyan vörös cirmos, mint amilyenről álmodozott. Csíkos Tóbiásnak nevezte el, esténként együtt üldögéltek Árpád kedvenc foteljében, és miközben nézték az éjszakai, csodaszép, kivilágított várost, Árpád az életéről mesélt neki, és azokról a kalandokról, amelyekben a messzi tengereken hajózva része volt.
Eredeti megjelenés: A városi óriás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése