 |
| Illusztráció: Peric Szonja (Szabadka, EmArt Képzőművészeti Műhely) |
Egyszerre tárulnak az ég spalettái,
megtelnek fénnyel az égi ablakok,
a felhők közt gyerekálmok úsznak,
és a tágas égen csillag andalog,
akvarellé színesül odalenn a Föld,
árnyékba bújik az éji homály,
vibrál a világ, miközben
fényben füröszti önmagát a táj,
vállak ívére zúdul az új nap,
keréken gördül a város lelke,
az élet csivitel, nyüzsög, zsibong,
majd elhallgat egy másodpercre,
annyira csak, hogy újult erőre kapva
nyüzsögjön, zsibongjon, csivogjon ismét –
kakofóniája sajátos harmónia,
zenél a csengő, a busz, a kémény,
muzsikájuk alkalmi rapszódia,
zizegve nyújtózik a sarjadó fű,
földet söpri a nyár könnyű kabátja,
(feslőben rajta minden virág),
és pompás palástot ölt az akácfa,
de nem is palást az – most látni csak,
ahogy az árnyék megszelídül –,
bolyhos ágbogak hullnak alá,
aki nézi, mind beleszédül,
hullámzó, tengerzöld zuhatag –
megrázza a fa, akár hajukat a lányok,
míg kacéran libegnek át a téren,
lesve, hogy figyelik-e őket a srácok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése