Tóth Ágnes: Karóra, bableves és Nostradamus

Tóth Ágnes

Tisztán láttam, hogy Kuku átlopakodik a konyhán és besurran az utcai szobába. Dédi háttal állt, éppen szárazbabot főzött a sparhelten és hangosan zsörtölődött, mert nem akart megfőni a paszuly. A fazékban rotyogott az étel. A tűz pattogott és megvilágította a pápaszemét. Olyan volt, mintha két kis reflektoron keresztül nézné a készülő ebédet.
A falvédőn szép kövér légy mászott. Megállt az “I” betű fölött, mint nagy fekete pont a piros íráson, mely azt tudatta: „ Hol hit, ott szeretet...”
Dédi azonnal agyoncsapta a légycsapóval. Szegény rovarnak még annyi ideje sem volt, hogy elemezze a szöveg nemes mondanivalóját.
Kuku közben kihúzta a komód felső fiókját, kivett egy apró fekete dobozt, kiemelte belőle anyu aranyos karkötős óráját és zsebre vágta. Visszatolta a fiókot és lábujjhegyen indult kifelé. A térdén ki volt szakadva a nadrág, a szemében semmi biztatót nem láttam, mégsem tudtam haragudni rá, ugyanis fülig szerelmes voltam belé.
A szemben lévő házban lakott idős apjával. Édesanyja két éve meghalt, ő pedig kétes társaságba keveredett. Nem lehetett több tizenkét évesnél. Finom arcú, hajlékony termetű fiú volt, gyönyörű kékesfekete hajjal. Én hétéves voltam, de a közelében mindig ifjú hölgynek éreztem magam és mindent elkövettem, hogy észrevegyen. Most azonban erre egy cseppet sem vágytam. Néztem, milyen ügyesen slisszol kifelé, és csak akkor kiáltottam fel, amikor eltűnt.
Kiabálhattam, mert Dédi süket volt, és csak akkor értette meg, miről beszélek, ha azt halkan és nyugodtan mondtam.
Éppen Kuku után akartam szaladni, de valaki hátulról elkapott és megrázott.
– Te meg mit ordibálsz, mint a fába szorult féreg? – érdeklődött papó, én meg nem tudtam, hogy a fenébe kerültem ide, a Szilvásban lévő öreg házba, amikor az előbb még a Csordás János utcai otthonunkban voltam szemtanúja egy lopásnak.
– Na, ébredj már fel, mert érted jöttek a szüleid, s mindjárt indultok haza – dörgött rám az öreg.
Álmosan néztem körül. A diófaszekrény előtt anyám és apám beszélgetett.
– Hé! – kiabáltam. – Miért vagytok olyan nyugodtak, mikor éppen most lopta el Kuku az anyu aranyos karkötős óráját?! Dédi meg, amilyen öreg és süket, nem hallotta, és nem látta, mert éppen bablevest főzött és egy legyet csapott agyon a falvédőn.
– Térj már magadhoz – mondta apám –, az egészet csak álmodtad.
– Az nem lehet, hiszen még most is érzem a bableves illatát – jelentettem ki határozottan.
– Csakhogy Dédi ma paprikás krumplit főz ebédre, úgyhogy tévedsz – nevetett anyu, és egy csupor tejet nyomott a kezembe.
– Na, jó, főzzön amit akar, az órát akkor is ellopták! – kiabáltam. Aztán kimentem az udvarra, hogy még egy kicsit gyötörjem a szegény görbehátú birsalmafát, amire papó hintát szerelt nekem.
Éppen az ágak felé szálltam nyikorogva, amikor szóltak, hogy indulunk. Az út a Fáklya utcán végig, a strand és a strekk mellett olyan végtelennek tűnt, mint a vonatfüttyök és a tehervagonok sora. Amikor végre hazaértünk, fáradtan rogytam le a sámlira. A konyhában bablevesillat uralkodott. Anyámék arcán feltűnt az első meglepődés.
– Kidobtam a krumplit, mert büdös volt – mondta dédi, majd hozzátette: ez az átkozott bab meg nem akart megpuhulni...
Anyám furcsán nézett rám, aztán bement az utcai szobába. Pár perc múlva kihozta az üres órásdobozt.
– Jaj istenem, szűzanyácskám – suttogta sápadtan –, eltűnt a drága karórám.
– Persze, hogy eltűnt, ha egyszer ellopták – mondtam bölcsen. – Én előre figyelmeztettelek benneteket.
Félórai keresgélés után apám azt javasolta, hogy üljünk le ebédelni, mert üres gyomorral nem lehet gondolkozni. Aztán majd utánanéz mi is történt valójában.
Körülültük a konyhaasztalt és kanalazni kezdtük a bablevest. Éppen szemben ültem a falvédővel, mikor megállt a kanál a kezemben. A “HIT” szócska középső betűjén nagy fekete pontként virított az agyoncsapott légy. Apám követte a pillantásomat. Hosszasan nézett, majd megtörölte a száját és felállt. Felvette a zakóját, majd kilépett az ajtón.
Alig negyedóra múlva visszatért. Izgatottan vártuk, mit fog mondani. Ő pedig rám nézett mosolyogva, megsimogatta a búbomat és így szólt:
– Még jó, hogy van egy kis Nostradamusunk. Aztán elővette a zsebéből a karkötős órát és meglengette anyám orra előtt.
Attól kezdve mindig kíváncsian hallgatták furcsa álmaimat.