Kiss Lehel: Unoka-fa

Az egyéves Kiss Lehel

Nagyapó kézen fogta kisunokáját, s úgy battyogtak a Felső-kert felé. Aki rájuk nézett, nem tudhatta, hogy megfiatalodott-e nagyapó, vagy pedig kisunokája öregesedett-é meg. Ők ketten tudták, pedig maguk között ez sohase jött szóba. A kertet azért mondták Felső-kertnek, mert az nem az otthoni kert volt, hanem fent a dombon, a másik utcában elkerített földdarab, két idegen ház között. Büszke is volt rá a kisunoka, mert arról nem volt tudomása, hogy valaki másoknak is lett volna Felső-kertjük.
Egyszer paszulyt vetettek a Felső-kertben, máskor zöldséget gyomláltak. Volt, hogy kisétáltak oda csak úgy, körülnézni. A kert végében magas, sűrű volt a sövénykerítés – piros szemű, finom sombogyó termett benne, galagonya meg kecskerágó. A többi bokrot-ágat nem ismerte nagyapó, csak látásból, de azok nem is voltak különösképpen érdekesek. A kert felső sarkában úgy terült el a szilvás, mint valami illatos, háziszőttes takaró. Sok-sok szilvafa volt benne, és millió virág a nyakig érő fűben. Máskor meg nagyon alacsony volt a fű, s ilyenkor egy megmászásra csábító szénaboglya gubbasztott az egyetlen almafa alatt.
Míg nagyapó ott zörgetett valamit a roppant málétáblában, kisunoka gondolt egyet, s felkapaszkodott a szénaboglya tetejére. Tetszett neki, hogy olyan puha és rugalmas, ezért egyre nagyobbakat és nagyobbakat ugrott rajta. „Mi lenne, ha felpattannék az almafa ágáig?” – gondolt egyet magában. És addig-addig próbálkozott, míg elérte az alsó ágat. „Mi lenne, ha felülnék a fára?” – fűzte tovább a gondolatot kisunoka. És addig-addig próbálkozott, míg felült az almafára. Olyan volt az almafa két vastag ága, mint valami óriási villa. Oda ült fel kisunoka, elégedetten lógatta le kétoldalt apró lábait. Sosem érezte még magát olyan nagynak.
– Te meg hogy kerülsz oda? – bújt ki nagyapó a máléból. Csodálkozott nagyon, és talán ijedt is volt egy kicsit, mégis mosolygott.
– Felkapaszkodtam a boglyáról!
Másnap nagyapó hazavitette a boglyát egy szekeres bácsival, és négyágú, kicsi villájával felhányta a padlásra. Kisunokája is segített neki.
– Te meg hogy kerülsz oda? – kérdezte újra nagyapó, amikor újra kibújt a máléból. Most csak csodálkozott egy kicsit, de egyáltalán nem tűnt ijedtnek. Kisunokája leugrott az almafáról, s pillanatok alatt ismét fenn termett a villás ágak között.
– Hát így! – rikkantotta, s nagyapó most már nem mosolygott, hanem nevetett, nevetett és nevetett. Aznap különösen vidáman mentek hazafelé.
Amikor kisunokáék elköltöztek messze, ahová csak vonattal lehet menni, nagyapó csak ennyit kérdezett:
– Ki segít majd nekem leszedni a paszulyt a Felső-kertben?
Lassan ballagott nagyapó a Felső-kertbe, s lassan is jött hazafelé. Zsebében mindig hozott egy-két almát nagyanyónak. Még télen is hozott valami összeaszott, fonnyadtakat, amik még a disznónak se kellettek.
A vakációkat kisunoka és nagyapó egyformán várta. Ők ketten tudták miért, pedig ez maguk között sohasem jött szóba. Kisunoka mindig felröppent az almafára, s ilyenkor nagyapó csak nevetett, nevetett és nevetett.
Amikor a szilvafákat mind kivágták, nagyapó odaállt a fejszés ember és az almafa közé, és ezt mondta: „Ezt az egyet nem!” A traktorista felszántotta a tisztást, és csúnyán szidta nagyapót, amiért az almafát meghagyta. „Vágassa ki már innét egyszer, ne kelljen annyit kerülgessem!” – dohogott idegesen, de nagyapó csak ennyit mondott: „A fa ott marad!”
Kisunoka csodálkozott, amikor látta, hogy kiszáradt a sombokor, a galagonya és a kecskerágó, és csak azok a bokrok-ágak maradtak meg, amiket nagyapó nem ismert, csak látásból. Pedig azok nem is érdekesek különösképpen. Meglepve nézte, hogy eltűnt a szilvás minden virága, füve, fája is, s hogy csak az almafa van meg.
– Emlékszel? – kérdezte nagyapó.
Hát hogy ne emlékezett volna?! S habár most először esze ágában sem volt almafán lovagolni, felkúszott valahogy a villás ágak közé. Nagyapó csodálkozott egy kicsit, és talán ijedt is volt, mégis mosolygott.
Eljött a tél, eljött a tavasz, eljött a nyár, eljött az ősz, s az almafa nem akart teremni többet. Még valami összeaszott, fonnyadtakat sem. Pedig kisunoka úgy adott volna legalább egy akkorát, mint egy sombogyó az ő kisfiának. Eljött a tél, eljött a tavasz, és a traktorista már megszokásból is csúnyán szidta kisunokát az almafáért. „Vágassa ki már innét egyszer, ne kelljen annyit kerülgessem!” De kisunoka mintha meg sem hallotta volna. Évről-évre ennyit mondott csupán: „A fa ott marad! A nagyapó fája!”