2019. augusztus 12., hétfő

Wéber Anikó: Örök kert

Grafika: Demény Andrea

Volt egyszer egy asszony. Egyedül élt egy kis faluban, egy kis házban. Nem volt egyebe, csak a kertje. A kertjében pedig temérdek virág. Ő ültette mindet, évről évre gondozta, nevelte őket, mintha a gyerekei volnának. Kapált, gazolt, metszett, permetezett, öntözött tavasztól őszig. Ha épp nem akadt munka, leült a kispadra, és a virágaiban gyönyörködött. Nem tudott betelni a látványukkal. A rózsaszín, vörös és sárga rózsákkal a kerítés mentén, a lila levendulákkal az ösvény szélén, az egynyári, tarka virágokkal az ágyásokban, a piros muskátlikkal a cserepekben.


Szíve szerint éjjel-nappal csak a virágait figyelte volna. Máshogy néztek ki reggel, a hajnali derengésben, délben, a hőségben, délután, amikor megnyúltak az árnyékok, és este, amikor mindent körbeölelt a sötétség. Máshogy néztek ki esőben, zápor után, tikkasztó forróságban. Májusban, júniusban, júliusban, augusztusban, szeptemberben. Az asszony annyi örömét lelte a látványukban, hogy egy idő után már a szomszédokat se látogatta. Nem ment el a falunapra, nem találkozott a barátnőivel, nem ült be a hűs lakásába megnézni az esti híradót, mint régebben tette. Csak aludni járt be a szobákba, de az is előfordult, hogy olyan sokáig maradt kint, hogy elnyomta az álom a kispadon. Télen, ha nem tudott kertészkedni, akkor is az udvara járt az eszében. Tervezgette, mit ültet jövőre.
A falusiak eleinte csodálták a kertjét. Jöttek a fiatalok és az idősek nézelődni, beszélgetni, de az asszonyt egy idő után ez is zavarta. Mindenki akart valamit. A postás a feleségének kért virágot a születésnapjára, a kenyeres a rózsák permetezéséről faggatta, a szomszéd szeretett volna néhány virághagymát.
– Vegyék meg maguknak! Miért engem zaklat mindenki? Ami a kertemben van, a kertemben is marad – mondogatta. Na, nem az embereknek, hanem a virágainak. Az emberekhez már nem szívesen beszélt. Mindig mindenki gyanakodva, irigykedve méregette, vagy savanyú megjegyzésekkel illette. A virágok nem. A virágok megértették. Bólogattak a szélben minden mondatára. Nem kellett attól tartania, hogy szúrós, csípős válasszal viszonozzák a kedvességét. Nőttek, virultak, illatoztak. Így hálálták meg a gondoskodást. Az asszony pedig elégedetten nézte őket nappal, és álmodott róluk éjszaka.
Sok-sok évig az álmaiban is úgy néztek ki a virágok, mint a valóságban. Csak amikor már nehezére esett a nagy, súlyos öntözőkannát cipelni, és a háta is elkezdett görbülni, akkor változtak meg az álmai is. A virágok szárai egyre hosszabbra nőttek. Úgy megnyúltak, mintha kígyók lennének. Felkapaszkodtak a teraszra, a nyitott ajtón és ablakokon át bekúsztak a lakásba, egészen az asszony hálószobájáig. Feltekeredtek az ágy lábán, és zöld, leveles kezeikkel betakargatták az asszonyt, majd bimbós, szirmos fejükkel simogatták a kezét és az arcát. Az asszony elmosolyodott álmában.
– Nem hiába gondoztam őket egész életemben. Szeretnek – gondolta reggelente, amikor felidézte az álmait. A virágok pedig tovább nőttek éjszakánként. Már nemcsak simogatták az arcát, hanem becsúsztak a takaró alá, átölelték a derekát, a lábait, és egyre szorosabban tekeredtek rá. Az asszony fulladozott. Elkábították a tömény illatok. Szúrták a bőrét a rózsák tövisei. Ahogy teltek-múltak a napok, egyre rosszabbul és kevesebbet aludt, egyre nehezebben vette a levegőt. Egyik hajnalban megelégelte a rossz éjszakákat és a szenvedést. Felkelt, belebújt a csizmájába, és elszántan kiment a kertbe. Elhatározta, hogy az összes virágtól, bokortól megszabadul. Módszeresen haladt. Először a virágokat vágta le, és tette nagy csokrokban vödrökbe és vázákba. Majd a töveket, gyökereket ásta ki a földből. Beesteledett, mire végzett, de hiába sajgott a dereka, szúrt a homloka és égett a tenyere, mégis elégedetten és nyugodtan szemlélte a csupasz kertjét.
– Holnap mindet eladom és elajándékozom. Egy se marad, ami megfojthatna álmomban – határozott, és aznap éjszaka végre jól aludt. Még csak nem is álmodott.
Másnap jött a postás, de hiába csengetett. Jött a kenyeres, de hiába kiabált. Átnézett a szomszéd is. Tudta, hogyan kell kinyitni a kiskapu zárját. Bejutottak a kopasz-csupasz kertbe, majd a kicsi házba. Az asszonyt az ágyában találták. A virágait a vázákban, vödrökben, kis cserepekben a teraszon. Az asszony rokonai már nem éltek a környéken, de a falusiak mind elmentek a temetésére. Kihordták a sírjára az összes virágát. A cserepeseket, a bokrokat elültették, a csokrokat vázákba rakták. Bár temérdek volt belőlük, már senki sem akart hazavinni egyetlen szálat, tövet, bimbót sem. Az elültetett növények azóta is ott nőnek, virágoznak a síron. Indáikkal, száraikkal, leveleikkel körbeölelték és teljesen befedték a sírkövet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése