 |
| Grafika: Szüdi János |
– Mester, nézz rám! – kérte a
tanítvány.
Az öreg sötétre égett arcát, mély
barázdák szabdalták, a szél könnyen futó homokszemeket sodort mélyükből odébb.
– Nyílj meg, fiam – hallatszott a
Mester hangja, mélyen zengve, mint a barlangok öble.
– Felkészültem – bólintott a fiú,
fején hatalmas virágkehelyhez hasonló beavatási sapka. Mély reszketés járta át
a belsőjét, mintha a föld is rázkódott volna térdeplő csontjai alatt, karjai
bőrén a pórusok kitágultak, és bökős végű sarjú tollak dugták ki rajtuk erős
szálukat.
Az öreg mosolygott:
– Mézszag – mondta magában,
miközben a levegőbe szippantott, de aztán nem eresztette el figyelme gyeplőjét,
hanem előrébb hajolt. Lélegzetének ritmusa megrezgette a közöttük lévő szűk
teret, melybe a tanítvány szájának puhán elnyíló cseppje, finoman pelyhedző
állának és bajuszának képe fért csak bele.
– Nem megy – nyögte a tanítvány,
noha a torka már vörösen lángolt.
– Tarts ki – bíztatta az öreg, és
ekkor megtörtént a talány.
A fiú két kezét oldalra
nyújtotta, fejét előre hajtotta, majd a levegőbe bucskázott, végül újra
felnézett: egy kínosan mosolygó bohóc képében tért vissza.
– Nem erre gondoltam – szólt a
Mester – Nézz magadba tovább.
A tarka bohóc vigyorgó képe a por
fölé hajolt. A fények villództak körülötte, hol csúcsos föveg, papi talár,
őrült, zihált haja, jólfésült ficsúr, belzebub vagy hazug képű prókátor merült
fel és bukott újra alá.
– Nem megy – lihegte a fiú.
– Gyűlik már a könny – felelte
bíztatásként a Mester, miközben édes végű füvet forgatott a fogai között, és
lótuszülés közben lazán egy arasznyival a föld fölé emelkedett. Hajnalodott.
Hátuk mögött a Nap vörös korongja ébredt. A sás között darumadarak lépdeltek. A
Mester újra a levegőbeszippantott:
– Itt az idő, ébredj! Ez már a te
Napod!
A fiú szemei bíborszínben
ragyogtak, a sarjú tollak tovább nőttek, és ő végül szárnyakat bontott.
Madárként a porba toppantott, s miközben karmos ujjaival kiszakított magának
egy gyökerekkel teli darabot a földből – verdeső szárnyaival a magasba csapott,
hogy aztán szelíden ráfeküdjön a hajnali szélre. A földdarab – mint egy frissen
feltépett, feketére égett bőrcafat - ott billegett a madár körme hegyén,
miközben egyre jobban távolodott. A heves, első szárnycsapásokat követő légörvény
kicsit meghajlította a füveket és a Mester is kitartotta a karjait, hogy majd ő
is vele repül – de csak levitált, és nem repülhetett. Szemébe az ígért könnyek
gyűltek, nagyot sóhajtott, majd visszahuppant a földre. Kibogozta a
lótuszülésbe hajlított lábait, majd felemelkedett. Inas, meztelen teste
megfeszült, behorpadt mellkasa alatt a ráncos bőr egy kis, lüktető veszett. A
köldöke jelezte először az új tanítvány jöttét, ki tisztelettudó volt és ijedt.
– Leülhetek, Mester? – kérdezte,
míg az öreg a lágyan fodrozódó víztükör fölé hajolt. Mielőtt iváshoz merítette
volna portól száraz ujjait, és válaszolt volna – egy pillanatra megállt.
Marokra fogta és felemelte az erősen vérző hátára lógó hosszú, ősz haját, hogy
a hajtincsek suhintásával elzavarja – a feketére égett bőr nélkül fedetlen –
húsa felett kerengő, zöld hátú legyeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése