Cicele, a gólya
egy süppedős felhő szélén üldögélt, és az alatta elterülő vidéket szemlélte. Az
egyik oldalon a sivatag terpeszkedett végeláthatatlan homokdűnéivel. A
homokbuckák jól elrejtették a termékeny folyóvölgyet, ahol télidőn lakott, és
ahonnan három napja indult el a gólyacsapattal. Cicele most a másik oldalra
nézett, ahol havas üstökű hegyek magasodtak. Csipkés ormaik között át kellett
kelnie, aztán átrepülnie a tenger felett, hogy a fészkelőhelyére jusson. A
hegyek előtt szürke felhőként gomolygott a gólyacsapat.
–
Nézd, az a cikcakkban repülő gólya ott Koszta, a párom – mutatott Cicele egy
apró pontra a csapatban.
A
felhő nem válaszolt, így Cicele tovább ábrándozott. Minden évben, amikor a
költőhely felé repültek, a sivatag és a tenger között Cicelére rátört a vágy,
hogy egyedül legyen. Ilyenkor el-elkóborolt a vonuló csapattól, és elidőzött
egy kicsit a ligetes domboldalakon. Koszta rendszerint megbocsátó sóhajjal
nyugtázta, hogy Cicele megint eltűnik pár napra, és amikor visszatért, sosem tett
szemrehányást.
–
Hamarosan esni fog – állapította meg Cicele, mert ahogy a lábával kalimpált,
érezte, hogy a felhő alja hűs és nedves.
Mintha
megértette volna a felhő, szórni kezdte az esőt. Cicele lehasalt,
előrenyújtotta a nyakát, és gyönyörködve nézte, ahogy a napsütés
szivárványszínűre festi a lehulló cseppeket.
A
felhő egyre vékonyodott.
Aztán
egyszerre csak Cicele hasát nyomni kezdte valami. Megkotorta a ködpamacsot,
hogy lássa, mi lehet az. A felhőben egy golyócska rejtőzött: úgy szórta a
színeket, mint egy üveggolyó, ami beszippantotta a szivárványt.
Cicele
egy ideig csak nézte az apró kincset, de kiszedni nem merte, mert sohasem lehet
tudni, ki rejtett el egy ilyen értékes holmit a felhőben. Ám ahogy egyre jobban
rázendített az eső, és egyre jobban fogyott a felhő, a golyó mind mélyebbre
süllyedt. Félő volt, hogy kipotyog a felhő túloldalán, és a földre hullva
összetörik.
–
Ezt semmiképpen sem hagyhatom! – határozta el magát Cicele, és csőrével a golyó
után kapott.
Még épp idejében
fogta meg, mert a felhő, huss, el is tűnt. Cicele meglebegtette a szárnyait, és
a cseppeket követve ereszkedett lefelé.
A
hegylánc lábánál cédruserdő terpeszkedett. Arra gondolt, ott húzza meg magát
éjszakára. Keresett egy vén fát az erdőszélen, leszállt a legvastagabb ágára.
Az ág tövében talált egy biztonságos kis odút, amelybe a golyó éppen belefért.
Cicele kelepelt, így jelezte a környékbeli állatoknak, hogy elfoglalta az őt
megillető ágat. A kelepelés ásításba fulladt, és Cicele elaludt.
A fenti részlet
Majoros Nóra "Az orrszarvú és a madarak" című
könyvéből származik.
Illusztrálta:
Paulovkin Boglárka
Szerkesztő: Rét
Viktória
Megjelenik 2019.
június elején a Nyári Pagonyfeszten, a Pagony Kiadó gondozásában. Ezúton is
köszönjük a kiadó hozzájárulását!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése