 |
| Az őrangyalt rajzolta: Klesitz Piroska |
Apám szemében sokáig dúlt a háború,
álmaiban golyók süvítettek és ágyúk dörögtek,
egy halott nő szvetterét viselte, hogy meg ne fagyjon,
párnáján folyton haldoklók hörögtek.
Éjjelente mellette sírt a kis Győri, aki
rémülten tartotta kibuggyant beleit,
azt ismételgette: anyukám, édes anyukám,
s mielőtt meghalt, véresre harapta fagyott kezeit.
Szegény Varga Jóska is felverte minden álmát,
a legjobb bajtársa volt, de egy ütközetben
kiloccsantotta az agyát egy gránát.
Apám egyetlen bűne az volt, hogy életben maradt,
és ezért sokáig fizetett álmatlan éjszakákon.
Szemhéján fáradt menekülők sora, haladt
a végtelen orosz pusztaságon,
meg lovasság, felderítők és kerékpáregység,
támadások, ütközetek, haldokló százak,
harckocsik, ágyúk, motorizált tüzérség,
zuhanó bombák, romba dőlt, égő házak.
Kilőtt repülők, felrobbantott hidak, gátak,
felcsavarodott sínek, melyek az égnek álltak,
viaduktról lezuhant vagonok, vérző sebesültek,
megőrült őrmester, ki embereit lőtte, s azok menekültek,
míg fejbe nem lőtte magát is a szerencsétlen bolond.
Apám a nyolcsebességű ágyúvontatón, mely egy Botond
gyártmányú gép legerősebb típusa volt,
s ő hajtott sebesen, átlőtt sisakkal a fején,
az első nagy ütközetben Kirovgrádnál, majd
Zaporozsecben, át a pokol összes tüzén.
Mindenütt robbanások, golyózápor, repeszdarabok,
vér, kiloccsant agyvelők, kifordult belek,
sebesültek ordítása, sárba fagyott tankok,
ágyúk, meg mínusz 40 fokos hideg,
és éhező, fázó, nyöszörgő hangok,
a Donyec völgyében, a halál katlanában.
Semmi utánpótlás, élelmiszer, lőszer, kötszer,
sem meleg ruha a kínzó fagyhalálban.
Csak menekülés és partizánok támadása,
a hátramaradt fáradt gyalogosok ellen,
akik eszüket vesztve menekültek e kegyetlen
vérengzés elől, s mert látták, hogy lehetetlen
legyőzni az oroszt, hát futottak és utolsó erejükkel
a harckocsikra kapaszkodtak, mint a hangyák,
fürtökben csüngtek rajta, a sebesülteket lehagyták,
és hiába könyörögtek, már nem fértek el,
rúgták, vágták egymást, hogy helyhez jussanak,
akik lehulltak, ott fagytak meg,
már nem volt erejük, hogy tovább fussanak.
Felvillanó emlékek a legjobb bajtársakról étkezés,
borotválkozás, levélírás, fegyvertisztítás közben,
akik most átlőtt mellel, kiloccsant agyvelővel,
kifordult belekkel, vagy végtagok nélkül
fekszenek egy rögtönzött temetőben,
fejfájukon a sisakjukkal, idegen, ellenséges földben.
És végül Apám, amint ordítva ül fel, szétdúlt az ágya,
feje felett láthatatlan dicsfény, a túlélők szent glóriája.
 |
| Támadás! A fotót a szerző édesapja, Papp Kálmán készítette a második világháborúban |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése