Szeretném, ha írnátok a fafaragó medvebocsról.
(Szakáll Hargita, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)
Miközben olvastam a sok nagyszerű témajavaslatot, a fafaragó medvebocsnál erősen megdobbant a szívem – mégpedig azért, mert azt a fafaragó medvebocsot én tulajdon szemeimmel nem álmomban, nem is állatkertben, hanem egy havasi legelőn láttam. Ha már erdő- és hegyközelben él az ember, megesik vele, hogy át kell mennie erdőn és hegyen. Egyik alkalommal ez történt velem is, mikor váratlanul megpillantottam őt, akiről akkor még nem is tudtam, hogy Fafának hívják. Elszánt komolysággal egy fenyőtörzset hántogatott éppen, de hogy mit faragott ki belőle, azt én már nem vártam meg. Aztán vele álmodtam egy hétig, és ma is hangosabban kezd verni a szívem, mikor rá gondolok. Abban a felejthetetlen pillanatban jutottam a sokak által már rég hangoztatott felismerésre: a medve és a művészet nem játék!
(Kiss Lehel)
Egyszer volt, hol nem volt... – kezdhetném a mesét, ha csakugyan az volna. Ám hogy mennyire nem az, bizonyítja a tény, hogy egy egészen normális erdő szerepel benne. Sőt, hogy hol van az az erdő, azt is pontosan meg tudnám mondani; de hát a magamfajta ember mér’ beszéljen fölöslegesen, nem igaz? Ebben az erdőben semmiféle különleges nincs: sem égigérő fák, sem kincset rejtő sziklabarlang, sem húsevő virág, sem paradicsommadár, mézecskalács házikó, törpeember vagy valami efféle, mert ha volna, akkor csak mese volna az egész, amit elmondok.
Reggeli után Fafa, a medvebocs minden nap elébújt az egészen normális barlangból, és szapora, karikó léptekkel dolgára indult; bozontos apja rendszerint akkorákat ugrott utána, hogy széles, barna háta ki-kivillant az egészen normális fák lombkoronái közül (de ezt csak a madarak láthatták).
– Megállj, de rögvest! – ordított, hogy még a kövek is beleborzongtak – Itthon maradt a hátikas!
Fafa tudta jól, hogy otthon maradt, hiszen ő maga hagyta otthon, nem más. Mégpedig készakarva, mert esze ágában sem volt málnászni menni. Bozontos apjának eltökélt szándéka volt embert – vagyis medvét – faragni szélhámos fiából, aki málnaszedés helyett, kaptárfosztás helyett, juhnyuvasztás meg minden helyett, amire rá lehet mondani, hogy na, ez már valami, fafaragásra adta a fejét, olymódon mégpedig, hogy bal mancsának karmait vésőnek, jobb öklét pedig kalapácsnak használja. Azért is nevezik egy idő óta Fafának, mert fafaragó medvebocs lett belőle szülei bánatára.
– Ki hallott még olyat, hogy fafaragó medvebocs?! – hüledezett a bozontos anyamedve, de azért minden nap a legkülönb ínyencségekkel traktálta fiát.
Egyik este Fafa egy facsókával állított haza. Egészen élethű volt, azt mindenki elismerte – na de minek? Máskor meg egy fatál faalmát hozott – az pedig már végképp minekebb! De azért volt egy-egy maroknyi málna, néha szeder is a hátikas fenekén, ezt el kell mondani. – Csinálhatnál egyszer egy tehénleütő buzogányt, hallod-e? – morogta bozontos apja – Egy vastag, hosszúnyelűt! Vagy egy pár kaptárt, ide a barlang elé! Vagy csinálj valamit, amit el lehet adni valakinek, vagy valaminek, mert itt esek össze mindjárt! – ezt már üvöltötte az öreg, mert a művészetekre – az éneklésre és a retorikára pláne – semmi hajlama nem volt. Fafa nyelt egy nagyot a mézes süteményből, elmélázott egy kicsit, aztán nyelt még vagy hetvenet. – Legalább a vadászt kerülnéd el! – sóhajtotta bozontos apja – Úgy el vagy bambulva mindig!
(Szakáll Hargita, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)
Miközben olvastam a sok nagyszerű témajavaslatot, a fafaragó medvebocsnál erősen megdobbant a szívem – mégpedig azért, mert azt a fafaragó medvebocsot én tulajdon szemeimmel nem álmomban, nem is állatkertben, hanem egy havasi legelőn láttam. Ha már erdő- és hegyközelben él az ember, megesik vele, hogy át kell mennie erdőn és hegyen. Egyik alkalommal ez történt velem is, mikor váratlanul megpillantottam őt, akiről akkor még nem is tudtam, hogy Fafának hívják. Elszánt komolysággal egy fenyőtörzset hántogatott éppen, de hogy mit faragott ki belőle, azt én már nem vártam meg. Aztán vele álmodtam egy hétig, és ma is hangosabban kezd verni a szívem, mikor rá gondolok. Abban a felejthetetlen pillanatban jutottam a sokak által már rég hangoztatott felismerésre: a medve és a művészet nem játék!
(Kiss Lehel)
Egyszer volt, hol nem volt... – kezdhetném a mesét, ha csakugyan az volna. Ám hogy mennyire nem az, bizonyítja a tény, hogy egy egészen normális erdő szerepel benne. Sőt, hogy hol van az az erdő, azt is pontosan meg tudnám mondani; de hát a magamfajta ember mér’ beszéljen fölöslegesen, nem igaz? Ebben az erdőben semmiféle különleges nincs: sem égigérő fák, sem kincset rejtő sziklabarlang, sem húsevő virág, sem paradicsommadár, mézecskalács házikó, törpeember vagy valami efféle, mert ha volna, akkor csak mese volna az egész, amit elmondok.
Reggeli után Fafa, a medvebocs minden nap elébújt az egészen normális barlangból, és szapora, karikó léptekkel dolgára indult; bozontos apja rendszerint akkorákat ugrott utána, hogy széles, barna háta ki-kivillant az egészen normális fák lombkoronái közül (de ezt csak a madarak láthatták).
– Megállj, de rögvest! – ordított, hogy még a kövek is beleborzongtak – Itthon maradt a hátikas!
Fafa tudta jól, hogy otthon maradt, hiszen ő maga hagyta otthon, nem más. Mégpedig készakarva, mert esze ágában sem volt málnászni menni. Bozontos apjának eltökélt szándéka volt embert – vagyis medvét – faragni szélhámos fiából, aki málnaszedés helyett, kaptárfosztás helyett, juhnyuvasztás meg minden helyett, amire rá lehet mondani, hogy na, ez már valami, fafaragásra adta a fejét, olymódon mégpedig, hogy bal mancsának karmait vésőnek, jobb öklét pedig kalapácsnak használja. Azért is nevezik egy idő óta Fafának, mert fafaragó medvebocs lett belőle szülei bánatára.
– Ki hallott még olyat, hogy fafaragó medvebocs?! – hüledezett a bozontos anyamedve, de azért minden nap a legkülönb ínyencségekkel traktálta fiát.
Egyik este Fafa egy facsókával állított haza. Egészen élethű volt, azt mindenki elismerte – na de minek? Máskor meg egy fatál faalmát hozott – az pedig már végképp minekebb! De azért volt egy-egy maroknyi málna, néha szeder is a hátikas fenekén, ezt el kell mondani. – Csinálhatnál egyszer egy tehénleütő buzogányt, hallod-e? – morogta bozontos apja – Egy vastag, hosszúnyelűt! Vagy egy pár kaptárt, ide a barlang elé! Vagy csinálj valamit, amit el lehet adni valakinek, vagy valaminek, mert itt esek össze mindjárt! – ezt már üvöltötte az öreg, mert a művészetekre – az éneklésre és a retorikára pláne – semmi hajlama nem volt. Fafa nyelt egy nagyot a mézes süteményből, elmélázott egy kicsit, aztán nyelt még vagy hetvenet. – Legalább a vadászt kerülnéd el! – sóhajtotta bozontos apja – Úgy el vagy bambulva mindig!
„A vadász!” – habár minden nap hallotta, ez a gondolat szeget ütött a
medvebocs fejébe – „A vadász!” Másnap reggel szapora, karikó léptekkel indult a
dolgára, s csak akkor fordult hátra, mikor az ágak reccsenését hallotta
lombcsapkodással egybe’, aztán az apja hangját:
– Itthon maradt a hátikas!
Kérget hántott, majd faragott egész nap, csaknem sötétedésig. Fafa meg
volt elégedve az eredménnyel: egy fatörzsből saját magát mintázta meg, amint
két lábra emelkedve, rémisztő fogsorral, kifent karmokkal áll a vadásszal
szemben, akit egy másik fatözsből faragott ki. Na, de milyen vadásszal?!
Olyannal, amelyik éppen úgy néz ki kongó fafejéből, mint az igazi: zergetollas
kalappal, célzásra emelt puskával, ahogyan egyszer Fafa bambulás közben
csakugyan meglátta –. Csakhogy ez a favadász még térdéig sem ér a famedvének!
Kacagtató látvány, az biztos!
A jól végzett munka örömével, de üres hátikassal tért haza. Nem kapott
szidást, meg sem dicsérthették, ám az asztal gazdagon megterült.
Alig várta, hogy felvirradjon, Fafa reggeli nélkül indult az erdőbe,
méghozzá bozontos apjával. Nagy nehezen rávette az öreget, hogy vele tartson,
mert olyant fog mutatni, amiért érdemes későbbre halasztani még az evést is.
Talpuk alatt ropogtak a száraz ágak, s kétségbeesetten vetették magukat hasra a
bogárnépek. Egyre tisztábban kezdett körvonalazódni a távoli bokrok fölé
magasodó famedve alakja. Nekik épp háttal állt. Erre méginkább megiramodtak,
mert az öreg medve ilyent még csakugyan nem látott. „Tádám!” – mondta volna
Fafa, amikor odaértek, de torkán akadt a szó, ha ezt egyáltalán szónak lehet
nevezni: a famedve hátán lyuk tátongott, és gyönyörűen átsütött rajta a nap.
Lábujjhegyre emelkedve nézett a lyukba, aztán olyan gülü szemet meresztett, de
olyant! Szemben a kicsi favadásznak kormos volt a fapuskája vége, s vékony,
igazi füstcsíkot eregetett fölfelé! A medvebocs nyelni se tudott, pillogtatni
is elfelejtett. Dörmögő hang rezzentette föl a bambulásból:
– Mégiscsak nagy dolog ez a művészet, fiam!
Bozontos apja Fafa vállára tette a mancsát, és szó nélkül elindultak,
cammogtak, battyogtak a málnás felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése