 |
| (c) Rátkai Kornél |
lábadozott, az öregek élelmet és tűzifát gyűjtöttek, Delfin, Miló és Bit Hellir pedig
felkerekedtek, hogy kijelöljék a falu helyét.
– A tenger közelében kell lennie, hogy ne kelljen sokat gyalogolni a vízért – mondta Miló.
– Szerintem meg inkább távolabb építkezzünk. Még nem ismertük ki, hogyan változik a
vízszint. Nekem úgy tűnik, a tenger dagály idején akár a napraforgó-ligetekig is elhúzódhat –
vélte Delfin, miközben a talajt morzsolgatta az ujjai között, és megpróbálta kiolvasni belőle az
elemek változását.
– Nem mennék túl közel az erdőhöz sem. Lakhatnak ott veszélyes élőlények – mondta Bit
Hellir, és gyanakodva méregette a susogó lombokat.
Mintha csak a herceg aggodalmára felelne a vadon, recsegés-ropogás hallatszott a fák közül.
A gyerekek és Bit azonnal a földre vetették magukat. Már a zajból is sejteni lehetett, hogy
valami hatalmas közelít: a föld döngött, a bozót susogott. A gyerekek remegve bújtak össze.
Eszükbe jutott az Ündürüxin átélt összes rémes emlék. Végül Miló összeszedte a bátorságát,
és felnézett.
Az erdő felől egy óriásrobot közelített, de mintha zöld leheletével ráfújt volna a vadon: tetőtől
talpig moharéteg borította, csak a feje csúcsán látszott ki a fém. A robot vállán csodalilák
ültek, hatalmas kezében egy félbehajtott liánt tartott, amin Palka hintázott.
– Nahát, Palka és a csodalilák átépítették az egyik óriásrobotot!
Most már Delfin és Bit Hellir is felemelkedett a földről. Delfin felnevetett és szaladni kezdett
az erdőszélre. Miló is indult volna, de látta, hogy a herceg arca még mindig verejtékezik.
– Jól megtréfáltak igaz? – kérdezte kuncogva a fiú.
– Sosem fogok megbarátkozni velük – sóhajtott fel Bit.
– Majd idővel, ha látod, mennyire hasznosak.
A herceg csóválta a fejét.
– Sajnálom, kölyök, de nem fog menni. Láttam, mire képesek. Van egy emlék, amit nem
tudok elfelejteni.
Miló az erdőszéli robotra nézett. Delfin éppen a hatalmas, zöld karon mászott fel, mint egy
fatörzsön. A fényes fejcsúcs körül lepkékre emlékeztető, átlátszó korongok zizegtek. A
csodalilák el-elkaptak egyet, és elropogtatták, mint a chipset. Miló is szerette volna megnézni
közelebbről a robotot, mégis inkább visszaült a fűbe.
– Elmeséled?
– Hát jó. Talán úgy könnyebb lesz elfelejteni... Talán emlékszel a történetre, hogy kisbaba
koromban a királyi palota romjai közül mentettek meg jóakaratú emberek. A gyerekkoromat
pincékben és barlangokban töltöttem. Már alig emlékszem arra, kik gondoskodtam rólam.
Mindentől és mindenkitől féltem, még tőlük is. Árnyakra emlékszem és zajokra, meg arra,
hogy folyton menekültünk. Fülemben van a döngő léptek zaja, amikor az óriásrobotok
közelednek, és éppen ilyen élesen emlékszem az emberekre telepedő, súlyos csendre.
Talán ötéves voltam, amikor egy porig rombolt külvárosban húztuk meg magunkat. Újra
hallottam a döngő lépteket, mert közeledett az őrjárat. Mindenki megdermedt. Mozdulni,
piszenni nem volt szabad. Már nem emlékszem, miért csináltam... talán duzzogtam
valamiért... vagy csak azért, hogy megtörjem az állandó, elviselhetetlen félelmet... de amint a
robotok elhaladtak a rejtekhelyünk fölött, én megmozdultam, és a lábammal véletlenül
hozzáértem egy szék lábához. Ez a leheletnyi mozdulat éppen elég volt ahhoz, hogy a robotok
meghallják. Az őrjárat megtorpant. Abban a pillanatban a pincében szaga volt a félelemnek.
Pár másodperc múlva hallottuk, hogy az őrjárat elindult újra, és egyre távolodtak a lépteik.
Azt hittem, irgalmatlan verést kapok, de a férfi, aki abban az időben a legtöbbet foglalkozott
velem, elsírta magát. Ettől jobban megijedtem, mint a robotoktól. A sarokban volt egy régi,
penészes láda. Belemenekültem, mint egy riadt kis állat.
Lassan elmúlt a feszültség, az emberek újra mocorogni, beszélgetni kezdtek. Hívogattak
engem is, hogy jöjjek elő, de nem voltam hajlandó kimászni a rejtekhelyemről. Szégyelltem
magam. Aztán egyszer csak váratlanul feltépődött a pince ajtaja. Egy nagy csapat óriásrobot
rontott be.
Engem nem vettek észre, a ládából, egy repedésen keresztül néztem végig, mit művelnek az
emberekkel. Senki sem élte túl.
Amikor végeztek, és elhagyták a pincét, egy robotember jött be. Akkor láttam ezt a fajtát
először. A robotember körülnézett és beleszimatolt a levegőbe. Aztán a legyilkolt embereken
átgázolva egyenesen a ládához jött, és kinyitotta. Kiemelt, mint egy rongyot. Annyira féltem,
hogy sem sikoltani, sem ellenállni nem tudtam. Csak az arcát láttam: a remegő, fekete
membránt. Azt hittem, ez lesz az utolsó kép, amit életemben látok, de a robot nem bántott,
hanem a hóna alá csapott és magával vitt a bányába, ahol megöregedtem, de ez nagyobb
büntetés volt, mintha megölt volna. Azóta is úgy érzem, az én hibám volt, hogy azt a sok
embert megölték.
Miló nem tudta, mit mondjon. A herceg lehajtott fejjel ült a fűben. Miló suta mozdulattal a
vállára tette a kezét.
A herceg folytatta, de most már nem remegett a hangja:
– Megharcoltam a robotokkal. Feltettem rá az életem, hogy minél többet elpusztítsak közülük.
Amíg háborúztam, nem is gondoltam erre az emlékre. De amióta itt vagyunk, és minden
olyan... milyen is?
– ...békés? – segítette ki Miló.
– Látod, szavaim sincsenek rá...
Pár percig hallgattak.
– Miló, Bit, gyertek! – hallották Delfin jókedvű kiáltását.
– Menj csak – mosolygott a herceg Milóra. – Igazad van, majd idővel megszokom őket... Ha
látom, mennyire hasznosak...
– Puha, mintha plüssből lenne! Ki kell próbálnotok! – kiáltott Palka is, miközben az óriás
nyakába csimpaszkodott.
Miló habozott egy kicsit, de nem bírt ellenállni a hívásnak. Elszaladt, és magára hagyta a
herceget és az Ündürüxi szellemeit.
Forrás: Majoros-Rátkai Bolygóvadászok (Kolibri) - könyvben fel nem lelhető exkluzív fejezet :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése