 |
| (c)Fricska Dorka |
százszobásat. Akkorát, amekkorát az oviban még nem látott senki. Akkorát, amekkorát csak a
tengerparton lehet építeni. Ahol sok a homok. Tengersok.
Soma elmélyülten lapátolta a homokot. Aztán odafordult anyához, aki mellette napozott.
– A nyuszit Rúfusznak hívják – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Nem Nyuszmusznak? – kérdezte tétován anya a napszemüvege alól, hiszen amióta megkapták a kis
selyemszőrű jószágot, nagy vita folyt a fiúk között a nyuszi nevét illetően. Samu, Soma bátyja rendre
Nyuszmusznak nevezte, de Soma biztos volt benne, hogy valami más a neve. Csak azt nem tudta, hogy
micsoda. Egészen idáig.
– Egy Rettenthetetlen Szőrnyulat nem hívhatnak Nyuszmusznak – jelentette ki homoklapátolás közben.
– Rettenthetetlen Szőrnyúl? Ilyet még soha nem hallottam – vágta oda Samu. Mérges volt, mert anya
kirángatta a vízből, hogy pihenjen egy kicsit. Ezért haragudott most Somára. Meg anyára. Meg a szőrnyulakra. Meg az egész világra.
De anya leintette Samut.
– Rúfusz? És szőrnyúl? De... miért?
– Mert ő egy hős. Valódi lovag.
– Igen? – csapott fel Samu kaján hangja ismét. – És honnan tudod? Csak nem ő mesélte el?
– Ha tudni akarod, igen – csapta le a lapátot Soma. Ezek után nem volt kedve elmagyarázni Samunak a dolgokat. De még anyának sem. Egyáltalán... Nem volt kedve beszélni az egészről. Pedig Rúfusz tényleg Szőrnyúl volt. Valódi és rettenthetetlen. Mint Szőr Lancelot. Szóval, nem egészen úgy, ahogy anya vagy Samu gondolta.
Rúfusz annál sokkal szerényebb volt, hogy magától bármit is elmeséljen a kalandjaiból. Csak egy-egy
szűkszavú megjegyzéssel utalt rá. Aztán el is hallgatott rögtön. De ha Soma elég hosszan könyörgött neki, akkor elmesélte mindet. A sárkányosat. A tengeri kígyósat. A harangtornyosat. A bányavárososat. És akárhányat mesélt, mindig volt újabb és újabb történet, amit Soma még nem hallhatott.
Soma a sárkányosat szerette a legjobban. De Rúfusz lovag kijavította azonnal:
– Nem sárkány, hanem Azi Dahaka.
– Azi Dahaka? – kérdezett vissza Soma.
– Igen – válaszolta Rúfusz. – Mert ez egy indiai sárkány volt. És selyemből voltak a szárnyai.
– Selyemből?
– Selyemből. És úgy használta, mint egy vitorlázó-repülőt.
– De te legyőzted, igaz? – kérdezte Soma. – Mert te vagy a Rettenthetetlen Szőrnyúl.
– Nem győztem le. És amikor találkoztunk, akkor nem voltam még rettenthetetlen. Szőrnyúl meg főleg nem. Mert a nyúlszőr az nem ugyanaz.
Soma várta volna, hogy folytassa, de Rúfusz nem szólt többet. Elmélyülten rágcsált egy szénaszálat, s úgy tett, mintha semmi köze nem lenne Narancsviola hercegnőhöz, Azi Dahakához meg Azúr-szigethez. Pedig volt. Nagyon is sok.
Azi Dahakának ugyanis tényleg selyemből voltak a szárnyai. Fehér selyemből. Arra ültette rá
Narancsviola hercegnőt, s vitte, repítette messzire. Túl a kobalt hegyeken, túl a türkiz folyókon, túl az
Azúr-tengeren. El egészen a láthatárig, ahol az ég és a föld találkozik. Ahol tengervízben fürdik a nap, s violaszín lesz a vérvörös. Ott, a látóhatár szélén volt egy aprócska sziget. Annyi csak, hogy elférjen rajta Azi Dahaka palotája. Egy száz szobás kis palota. Meg egy kifutópálya, ahol a sárkány nyugodtan landolhatott.
Erre a szigetre vitte el Azi Dahaka Narancsviola hercegnőt. Itt tartotta sanyarú fogságban hosszú-hosszú évekig. Pedig Rúfusz, aki akkor még nem volt rettenthetetlen, és nem volt szőrnyúl, de hős azért volt egy kicsit, szóval Rúfusz azonnal Narancsviola keresésére indult. De nem találta sokáig. Nem találhatta, mert a sziget minden nap csak két pillanatra volt látható. Hajnalban, amikor a nap előbukott a tengerből, és első sugaraival narancsvörösre festette a violát, és este, amikor violára festette a narancsvöröset. De amikor egy hajnalon megtalálta, és Azi Dahaka meglátta a lovag harcias fogait, azonnal hangos sírásba kezdett:
– Most biztos meg fogsz öhöhöhölni – bömbölte, és csak úgy záporoztak a könnyei.
– Ugyan, miért ölnélek meg? – kérdezte Rúfusz. – Ha elvihetem magammal Narancsviola hercegnőt,
akkor nem öllek meg.
Azi Dahaka egy pillanatra elhallgatott. Mondhatni: megilletődött.
– Nem akarsz megölni?
– Nem.
– Nem teremtesz a földbe bokáig?
– Nem.
– Nem teremtesz a földbe derékig?
– Nem.
– Nem akarod lenyisszantani a fejem?
– Nem.
– Csak úgy fogod a királykisasszonyt, és elviszed?
– Igen.
Azi Dahaka ráncolta a homlokát. Jó nagy homloka volt, jó nagy ráncokkal. Aztán újra bömbölni kezdett.
– Akkor majd jönnek a királyi seregei. És ők fognak megöhöhölni!
– De miért tennék ilyet? – kérdezte Rúfusz lovag.
– Mert mindig így szokták. A sárkányok királykisasszonyokat rabolnak. A sárkányokat pedig megölik a hősök. A lovagok. Vagy a királyi seregek.
Szegény Rúfusz hiába próbálta megnyugtatni a sárkányt, hogy ne féljen, őt nem bántja senki, Azi Dahaka nem hitt nekik. Sírt egész nap. Hatalmas sárkánykönnyekkel sírt. És könnyei belehullottak a tengerbe.
Egy csepp. Kettő. Száz. Meg ezer.
– Állj! – kiáltotta Narancsviola hercegnő. – Ez így nem mehet tovább. Teljesen sós lesz a könnyeidtől a tenger. Na, ne bőgj már! Mutasd inkább a szárnyaidat.
Azi Dahaka odatartotta fehér selyemszárnyait Narancsviola hercegnő elé. Ő belemártotta ecsetjét a
tengerbe, ott, ahol türkiz. Aztán ott, ahol azúr. Ott, ahol viola. Ott, ahol narancs. S ott, ahol vérvörös. És befestette a sárkány szárnyait.
– Így – mondta Azi Dahakának –, most már nyugodtan repkedhetsz a láthatáron. Nem lát meg senki
emberfia.
Azi Dahaka nézegette a szárnyait. És nem sírt többé. Hanem szárnyra kapott, s úgy vitorlázott, mint
valami sárkányrepülő. Rúfusz lovag, a hős, meg hazavitte Narancsviola hercegkisasszonyt. S innentől kezdve a nép szemében ő lett a Rettenthetetlen, a Szőrnyúl. Aki legyőzte Azi Dahakát, a selyemszárnyú sárkányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése