2016. augusztus 15., hétfő

Körmöczi-Kriván Péter: Nyersvers


Szentimrey Zsófi illusztrációja


Ő úgy döntött, hogy belép az ajtón. Hogy kicsoda ő, nem tudom, mert azt mondja, hogy nem mondja, mert majd megmondja az utókor, vagy ami azután jön.
A boltos bácsi uraság, őszbajszos furaság, rögtön észrevette.
– Mit keres a fiatalság?
Ő, akiről majd az utókor mondja meg, hogy kicsoda, egy szóban felelt, de úgy, hogy az arca is elbújt abban a szóban.
– Verset.
Hű, de éles hangon mondhatta ezt, mert a boltos bácsi uraság a füléhez kapott, és megvakarta.
– Szóval verset akar? – mondta De milyen verset, ez itt a lényeg!
– Egy verset, ami után nyalja magát a tíz ujj felelte ő, és ekkor már az arcát is sejteni lehetett, ami pajkos volt, vagy micsoda.
Ezzel a boltos bácsi uraság mosolyt húzott a szájára, arra rá az őszbajuszt, és rámutatott a keverőteknőre, amiben volt valami, lapulva.
– Ez itt a poétatészta! Nézze csak, milyen friss. Most gyúrta az asszony, és ha ő gyúrja, azt még az utókor is hangozni fogja.
Ő közelebb hajolt a teknőhöz, és megleste.
– Na és milyen verset akar a fiatalság? Ahogy elnézem, szerelmeset vagy…? – de itt megállt a boltos bácsi uraság.
Ő megrázta a fejét, hogy nem.
– Majd kitalálja! Nekem mindegy szólt a boltos bácsi uraság, majd folytatta. Ami fontos, hogy nyújtsa ki jól, erővel, de szívvel is, aztán vágja rá a sodrófát, és amerre fúj a szél, amerre nem, nyújtsa ki, erővel, de szívvel is, majd töltse meg. No, mi lesz a töltelék?
Ő megemelte a fejét, mert már tudta jól, hogy mit akar.
– Kérek bele ürgelyukat, százat, aztán kérek egy kutat, hozzá kötelet, vedret, és vizet a kútba, mert különben a vers kiszárad.
A boltos bácsi uraság összehúzta a szemöldökét, mert valami nem járt jól a fejében.
– Értem én, hogy kút, meg kötél és víz, de hogy ürgelyuk, ráadásul száz, nem fér a fejembe. Persze nem is azt kell megtölteni velük.
És a boltos bácsi uraság lehajolt a pult mögé, előhúzott mögüle egy kutat, egy kötelet, egy vedret és egy üveget, ami tele volt ürgelyukkal, százzal. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.
– Egy ürgelyuk. Kettő ürgelyuk. Három ürgelyuk és így motyogott magában egészen százig. Más is lesz még? kérdezte.
Ő bólogatott, hogy igen.
– Kérek még földet is, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és ürgét, százat.
A boltos bácsi uraság sóhajtott egyet, hogy nem lesz ennek jó a vége, mert az utókor így csak felejteni fog, de azért elővette a földet, délibábot, a falucskát toronnyal, sokkal, és egy üveget, amiben volt ürge, nem egy, hanem száz. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.
– Egy ürge. Kettő ürge. Három ürge és így motyogott magában egészen százig. Más is lesz még? Esetleg kér hozzá egy kis cserebogarat?
Ő csak nevetett, hogy nem kér, mert neki már csak egy valamire van szüksége, pontosabban kettőre.
A boltos bácsi uraság nagy szemekkel nézett, hogy mire, mert fejben még ő sem tudott olvasni, amit persze amúgy sem tudott, csak szélben, égben, meszességben.
Ő pedig még jobban nevetett, és annyit mondott.
– Egy Lacika lesz még és egy pillangó!
A boltos bácsi uraság erre ráncos fejjel, szürke szemmel kihúzta magát, hogy…
– Lacika nincs és pillangó sincs. Lacikát nem tud adni. Lacika elfogyott, elment, eltűnt, elnyelte a világ, őt is és a pillangót is. Punktum.
De ő csak nézett a boltos bácsi uraságra, a boltos bácsi uraság visszanézett rá, akinek a száján valami szó csak kipréselte magát.
– Lacika már felnőtt, megnőtt, nagyra nőtt és… – a boltos bácsi uraság szomorúan meglibbentette az őszbajuszt – és fehér kukoricahajat rakott az orra alá, hogy lássák mások, milyen nagy ő.
Erre ő fogta az ingujjat, feltűrte azt, fogta a kutat, kötelet, vizet, ürgelyukat, százat, fogta a földet, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és fogta az ürgét, százat, belefogta a tésztába, poétába, egymáshoz fogta őket, erővel és szívvel. A végén pedig ránézett a boltos bácsi uraságra, akinek víz jött a szeméből, kútvíz, és egyet szólt hozzá.
– Ugrik?
A boltos bácsi uraság pedig levette az őszbajuszt, levette a ráncot, szeméből a szürke némaságot, és tudod, mit csinált? Ugrott, bele a versbe, nyersbe, de nem egyedül ám, mert füle tövén ott ült egy pillangó, ami súgta bele a fülbe, na, mit súgott:
– Laci te, hallod-e?



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése