Pap Kata illusztrációja |
Nemsokára
feltűnt a látóhatár peremén Admata apjának aranytornyú városa. Egyre közelebb
és közelebb fényeskedett, lassanként a türkizkupola is kivehetővé vált. Egy
órányira lehetett csupán.
A majomka végig
velük tartott, s úgy viselkedett, mint a szelíd bárány. Néha Szádeli vállán
üldögélt, máskor Admata karjában szunyókált. De a kedvessége, jósága csak
színjáték volt. Hiába bújtatták őt új testbe, a szíve épp oly álnok maradt,
mint annak előtte volt. Selymes bundája alatt a Sziklák Boszorkájának gonosz
lelke fortyogott. Egész úton leste a megfelelő alkalmat, mikor állhatna bosszút
Szádelin. A pillanat egy pihenő közben jött el. A fiú elnyújtózott pár percre a
homokban, lehunyta a szemét, s talán el is szundított kicsinykét. Admata is
elbóbiskolt a hőségben, a fiú vállára támasztva fejét. Több sem kellett a
szemfüles majomkának. Kirántotta Szádeli zsebéből az ezüstecsetet, s apró
darabokra törte. Amint az ecset széthullt, a majomka visszaváltozott
boszorkává.
– Lám csak, lám
csak, Szádeli! – hahotázott elégedetten. – Te híres, te nevezetes hős! Ennyit
ért a nagy tudományod! Se ecseted, se hatalmad többé! A kezemben vagytok
mindketten! És ne számítsatok egy cseppnyi könyörületességre sem!
Ekkor hatalmas
robajjal egy villám csapott le Szádeli és Admata közé. Feketén tátongó,
végtelen mélységű, áthághatatlan szakadék szakította szét egymástól a
szerelmeseket. Fel sem ocsúdhattak még a rémületből, rettentő szélvihar támadt
Admata körül, s a hercegnőt elrepítette a sűrű homokforgatag.
Szádeli
kétségbeesett. A szakadék peremén egyensúlyozva egyre csak szerelme nevét
kiáltozta.
A boszorka most
felé fordult, és hegyes vasfogait villogtatva, gonosz vigyorral a képén
rikácsolta.
– Felejtsd el
őt, Szádeli! Admata soha, de soha nem lesz a tiéd! – azzal eltűnt a sivatag
végtelenében.
Szádeli
megsemmisülten rogyott le.
– Az imént még
a világ legboldogabb embere voltam. Enyém volt Admata, szívem szerelme. Közös életünk
terveit szőttem. És most, alig néhány perc leforgása alatt üressé vált a
lelkem, nincsen már miért élnem, ha őt nem láthatom – és keserves sírásra
fakadt. Órákba telt, míg végre le tudta csendesíteni háborgó lelkét. Végül
összeszedte magát, felnézett az aranyló alkonyati égboltra, és elszántan
kiáltotta oda a néma sivatagnak.
– Megkereslek,
Admata! Esküszöm az életemre, nem nyugszom, míg vissza nem kaplak!
Szádeli ettől
kezdve éjjel-nappal vándorolt. Néha már nem is érezte a lábát, azt sem tudta,
ébren van, vagy álmodik, olykor még az evésről és az ivásról is megfeledkezett.
Már egészen lesoványodott, arca szomorúszürke lett. Hónapok, évek teltek el
így, de Szádeli érzései nem csitultak. Bejárta az egész kerek világot, már
csaknem minden országot, várost és falut átkutatott, de sehol nem találta még
csak a nyomát sem a hercegnőnek.
Egyszer aztán
egy nyomorúságos faluba érkezett. Az emberek itt annyira szegények voltak, hogy
még vizük is alig volt. Órákat gyalogoltak a forrásig. De jó szívvel adtak szállást
a fiúnak éjszakára, s kevéske vacsorájukat is megosztották vele. Közben pedig
meséltek. Elmesélték, hogy évekkel ezelőtt egy fekete tollú madár,
aranyecsettel a csőrében megszabadította őket a nyomorúságuktól. De a gazdag,
kapzsi földesúr megkaparintotta az ecsetet, és elzárta tőlük még a frissen
fakasztott forrásvizet is. Bezzeg magának még nagyobb gazdagságot festett, mint
annak előtte volt. Ám pórul járt a galád, mert az ecset eltörött, így a lopott
gazdagság a semmibe párolgott. És sajnos a bővizű forrás, amelyet a madár
festett a sziklakaréjra, szintén örökre eltűnt.
Szádeli
figyelmesen hallgatta a történetet. Végül megkérdezte, tudja-e valaki, mi lett
az ecsettel? A falusiak azt mondták, ez csak mese, valójában már nem is tudják,
volt-e aranyecset, vagy csak nagy nyomorúságukban találták ki az egészet.
Szádeli azonban egészen biztos volt benne, hogy létezik, hiszen álmodott róla
még kisfiú korában, az árvaházban. Emlékezett az álmában látott, fényesen
csillogó, bánatkönnyből lett ecsetre.
Másnap korán
reggel nekiindult.
A földesúr
portája elhagyatott volt. Nem lakott a házban más, csak bogarak, madarak,
néhány mezeiegér. A falakat pókháló borította, a kertet sűrűn benőtte a gaz.
Minden szürke volt és végtelenül magányos. Szádeli abban reménykedett, hogy a
törött ecsetet megleli valahol. Átkutatta az egész udvart, a házat, a ház
környékét. Végül a falusiaktól kölcsönkért ásóval felásta a földesúr birtokát.
És amikor már nem is remélte, hogy megtalálja, amit keres, aranyszínű
csillanást vett észre a göröngyök közt. Az aranyecset egyik fele volt az. A fiú
tovább kutatott, s hamarost megtalálta az ecset másik részét is. A szíve
hangosan dörömbölt izgatottságában. Összeillesztette a két részt.
Szádeli nézte
az aranyecsetet, s kimerülten lerogyott a földre. Szíve nehézzé vált, akár egy
szikla. Gondolatban visszarepült az árvaház szürke, szomorú udvarára. Egyre
mélyebbre zuhant a múlt emlékképeibe. Egyszerre kövér könnycseppek indultak el
lefelé az arcán. Elveszített szülei, a rideg árvaház, kegyetlen társai jelentek
meg a szeme előtt. Szádeli aztán Admatára gondolt, s szívét még inkább
feszítette a fájdalom. Bárcsak össze tudná valahogyan ragasztani az ecsetet, és
a segítségével megtalálhatná végre a hercegnőt. Újabb könnycseppek indultak
útnak, s az egyik rágurult a törött ecsetre. Aztán még egy és még egy. A
könnyfolyamból végül egész kis tavacska született. S ekkor az eláztatott
aranyecset egy halvány remegéssel összeforrt. Szádeli megdöbbent egy
pillanatra, de aztán hamar elfeledkezett a kesergésről, s tudta, mit kell
tennie.
Felkapta az
ecsetet, és elindult a faluba.
Útközben bő
vizű patakot festett és termő gyümölcsfákat. Érett kalászú búzaföldet, zöldellő
legelőt tehenekkel, birkákkal, kecskékkel és lovakkal. Téglaházakat és tágas
udvarokat. Mire a falu túl felére ért, volt már minden
szegény családnak szép háza, kertje, baromfiudvara, zsíros legelője, kövér
jószága, s a patak épp a falu szélén folydogált.
Boldogok voltak
az emberek, de még milyen boldogok. Hálálkodtak Szádelinek, s kérlelték,
maradjon velük. Élhet náluk boldogan élete végéig. De Szádeli egy percig sem
bírt tovább maradni.
– Meg kell
találnom Admatát!
Illusztráció: Pap Kata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése