Szádeli
apró, régi legényke,
égi
vizeknek tiszta edénye.
Volt
kicsi és agg – mégse repedt meg.
Hő
szerelemnek, hű szeretetnek
hős
cipelője, csöpp cserepe.
S
mert
nem
ijedt meg bárhova tévedt,
árva
szemével bármire nézett,
látta,
amit más észre sosem vett,
látta
biz’ azt is, amit jelentett.
Látta,
mi elmúlt,
látta,
mi lesz majd,
éberen
élet, álmosan álom
járt
körülötte. Túl a világon,
túl
kerítésen, túl a Boszorkány
ál-nevetésén,
túl korom orkán
áradatán,
és azon is túl-, túl-
átnézett,
fürkészett,
mint
ki bolond, úgy.
Illusztráció: Bódi Kati |
Ám
nehogy azt hidd, ő nem ütődött,
egyszerűen
csak ő, aki győzött,
mégpedig
úgy, hogy sem súlyzóval,
sem
hatalommal, ágyúszóval –
fogta
magát, csak rajzolt, festett.
Fegyvere
nem volt, hát az ecset lett.
És
ha ecsetje eltűnt, eltört,
egyszerűen
fejben festett kört.
Kört,
vonalat vagy bármit, amit csak
kell,
amikor nincs.
Admata, csónak,
szárnyas
ezüst lift, fel-fel az égig,
színarany
ajtó legközepéig
így
repül ő el.
Néha ecsettel,
máskor
anélkül. Ki időt szentel
csendre,
fülel: hall.
Átsuhan,
átlibeg,
úszik
benne
–
mint az aranyhal –,
fénylik
a lényeg.
S
megszűnik akkor Szádeli tényleg.
Ő,
aki festett tiszta arannyal,
maga
lesz festő, festék, tinta,
kréta,
papír, szén. Faragott szikla.
Szádeli
apró, aki nem retten,
aki
csak hallgat, aki ül csendben.
Nem
maszatol, foltot sem cseppent.
Képei
tiszták: színről színben.
Festhet
akármit: nem sebez meg,
ő
sose’ bántott, ő sosem ártott.
Égi
vizekbe bemártott,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése