 |
| Simonyi Cecília illusztrációja |
A kék kolibri valamikor lány volt. Mesebeli királykisasszony. Aki egy csöppet sem szeretett mesebeli lenni. Mert milyen unalmas dolog minden reggel ugyanabban a mesében ébredni. Kibújni a csipkés ágyból. Rózsavízben megmosakodni. Aranycipellőt húzni. És várni a kérőket egész álló nap. Egy királykisasszonynak mindig ez a dolga. Várja a kérőket. Jó esetben elrabolja a sárkány. Az még mindig izgalmasabb, mint unalmas párviadalokat végignézni. Vagy lehetetlen feladatokat kiszabni. A királykisasszony ugyanis jó messzire küldte el a kérőit. Mondjuk az üveghegyen túlra. Hogy minél később érjenek vissza. De egyszer csak visszajöttek. És akkor ki kellett találni nekik egy újabb feladatot. Egy még lehetetlenebbet.
Igazság szerint a királykisasszony nem talált egyetlen kedvére való kérőt sem. Pedig már kilencszázkilencvenkilencen próbálkoztak. De a királykisasszony tudta, hogy hiába jön az ezredik. Úgysem lesz neki jó. Nem akar ő magának férjet. Minek? A mesékben a királykisasszonyok csak addig érdekesek, amíg férjhez nem mennek.
Aztán vagy gyorsan elhaláloznak, vagy gonosz mostoha lesz belőlük. Esetleg boldogan élnek, míg meg nem halnak. De az őneki gyanús. Mert hiába élnek boldogan, ott gyorsan véget ér a mese. Túl gyorsan. A királykisasszony valami mást akart. Madár szeretett volna lenni. Egy kék kolibri, aki bejárja a világot, és boldogságot visz az embereknek. Valódi boldogságot. Egy olyan mesét akart, aminek soha nem lesz vége.
Egy napon éppen az ablakánál állt, és ábrándozott. Milyen jó lenne kolibrivé válni! Kék kolibrivé, aki olyan, mint a tiszta ég. És egyik pillanatról a másikra teljesült a kívánsága. A hercegnőből kolibri lett. Egy kék kolibri.
– Repülök, és boldoggá teszem az embereket – gondolta lelkesen a királykisasszony, pontosabban a kék kolibri. – Elég, ha csak rám néznek, és boldogok lesznek azonnal.
Hiszen olyan szép volt, mint a tiszta ég. Nem látott még olyat senki emberfia.
Nem bizony, és nem is láthatott, mert a kék kolibri alig volt nagyobb egy méhecskénél. S vajon ki vesz észre az égen egy kék méhecskét? Senki. Hiába repdesett kolibri királykisasszony az emberek között, senki sem akarta észrevenni. Aki meg mégis észrevette, az fogta a légycsapót, és le akarta csapni. Azt hitte, hogy egy vad méhecske. Vagy egy darázs. Netán egy megtermett döglégy.
Szegény kolibri királykisasszony azt sem tudta, mitévő legyen. Úgy kifáradt a sok repkedésben, hogy alig pihegett. Leült hát egy levél szélére, hogy pihenjen egy kicsit. De még ki sem fújhatta magát, egy hatalmas tenyér csapott le rá. Kolibri királykisasszony azt hitte, ott lapítják agyon rögtön. De a férfi, akihez a tenyér tartozott, a markába zárta, azután betette apró kalitkába.
– Éppen téged kerestelek – mondta neki kedvesen. – Pont olyan szép vagy, mint az én hercegnőm: nincs hozzád hasonló a föld kerekségén. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz neki! Hisz pont olyan különleges vagy, mint ő.
Kolibri királykisasszony összehúzott szemekkel nézte a férfit. Jé! De hisz ez az egyik kérője. Az, amelyiket elküldte, hogy hozza el neki a világ legszebb drágakövét. Drá-ga-kö-vet! Nem madarat! Persze hiába próbálta annak az ostoba királyfinak elmagyarázni, hogy a királykisasszony drágakövet kért. Úgysem fogja meghódítani egy madárral. De hiába verdesett a szárnyaival. A királyfi rá se hederített. Csak beszélt, beszélt egész úton. Hogyha őt választaná a királykisasszony, milyen boldoggá tenné. Jó, nem laknának kacsalábon forgó palotában. Az igazat megvallva elég szegényes az ő királysága. Kacsaláb csak a baromfiudvaron akad. De ha kell, megforgatja a királykisasszonyt annyiszor, ahányszor csak táncolni szeretne. Mert a hét országra szóló boldogság nem csak az esküvőig fog tartani, meg a lakodalom végéig. Hanem azon túl is. Sorra születnek a kiskirályfik és kiskirálykisasszonyok. Ugyanolyan szépek lesznek, mint az anyjuk, és ugyanolyan daliásak, mint az apjuk. Nem lesz velük egy unalmas óra sem. Mert az egyik biciklizni szeret majd, a másik hegyet mászni, a harmadik hajókázni, a negyedik meg csak otthon ülne egész nap. Az elsővel elkerekeznek a világ végére, és persze lelógatják a lábukat. A másodikkal megmásszák az üveghegyet. A harmadikkal vitorláznak az Óperencián. A negyedikkel meg elültetik az aranyalmafa magját, és együtt várják, hogy kinőjön. És a királyfi csak beszélt és beszélt, hogy milyen boldog élete lenne mellette a királykisasszonynak, ha őt választaná.
A kolibri királykisasszony meg úgy érezte, nem is olyan unalmas dolog királykisasszonynak lenni. És hogy a királynőség sem olyan iszonyú.
– Bárcsak újra királykisasszony lehetnék – gondolta magában –, azonnal hozzámennék ehhez a királyfihoz.
És ahogy kigondolta, királylány lett azonnal.
A királyfi azon nyomban át akarta adni neki az ajándékot. De hiába keresgélte a kalitkában, a kolibrit nem találta sehol.
– Kincset akartam hozni neked – dadogta –, a világ legnagyobb kincsét. Egy valódi, repülő drágakövet. De eltűnt útközben. Nem tudom, hová lett.
– Itt áll előtted – ugrott a királyfi nyakába kolibri királykisasszony. – És ha akarod, folytathatjuk együtt a mesét. Hogy ne legyen vége soha.
Igazság szerint a királykisasszony nem talált egyetlen kedvére való kérőt sem. Pedig már kilencszázkilencvenkilencen próbálkoztak. De a királykisasszony tudta, hogy hiába jön az ezredik. Úgysem lesz neki jó. Nem akar ő magának férjet. Minek? A mesékben a királykisasszonyok csak addig érdekesek, amíg férjhez nem mennek.
Aztán vagy gyorsan elhaláloznak, vagy gonosz mostoha lesz belőlük. Esetleg boldogan élnek, míg meg nem halnak. De az őneki gyanús. Mert hiába élnek boldogan, ott gyorsan véget ér a mese. Túl gyorsan. A királykisasszony valami mást akart. Madár szeretett volna lenni. Egy kék kolibri, aki bejárja a világot, és boldogságot visz az embereknek. Valódi boldogságot. Egy olyan mesét akart, aminek soha nem lesz vége.
Egy napon éppen az ablakánál állt, és ábrándozott. Milyen jó lenne kolibrivé válni! Kék kolibrivé, aki olyan, mint a tiszta ég. És egyik pillanatról a másikra teljesült a kívánsága. A hercegnőből kolibri lett. Egy kék kolibri.
– Repülök, és boldoggá teszem az embereket – gondolta lelkesen a királykisasszony, pontosabban a kék kolibri. – Elég, ha csak rám néznek, és boldogok lesznek azonnal.
Hiszen olyan szép volt, mint a tiszta ég. Nem látott még olyat senki emberfia.
Nem bizony, és nem is láthatott, mert a kék kolibri alig volt nagyobb egy méhecskénél. S vajon ki vesz észre az égen egy kék méhecskét? Senki. Hiába repdesett kolibri királykisasszony az emberek között, senki sem akarta észrevenni. Aki meg mégis észrevette, az fogta a légycsapót, és le akarta csapni. Azt hitte, hogy egy vad méhecske. Vagy egy darázs. Netán egy megtermett döglégy.
Szegény kolibri királykisasszony azt sem tudta, mitévő legyen. Úgy kifáradt a sok repkedésben, hogy alig pihegett. Leült hát egy levél szélére, hogy pihenjen egy kicsit. De még ki sem fújhatta magát, egy hatalmas tenyér csapott le rá. Kolibri királykisasszony azt hitte, ott lapítják agyon rögtön. De a férfi, akihez a tenyér tartozott, a markába zárta, azután betette apró kalitkába.
– Éppen téged kerestelek – mondta neki kedvesen. – Pont olyan szép vagy, mint az én hercegnőm: nincs hozzád hasonló a föld kerekségén. Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz neki! Hisz pont olyan különleges vagy, mint ő.
Kolibri királykisasszony összehúzott szemekkel nézte a férfit. Jé! De hisz ez az egyik kérője. Az, amelyiket elküldte, hogy hozza el neki a világ legszebb drágakövét. Drá-ga-kö-vet! Nem madarat! Persze hiába próbálta annak az ostoba királyfinak elmagyarázni, hogy a királykisasszony drágakövet kért. Úgysem fogja meghódítani egy madárral. De hiába verdesett a szárnyaival. A királyfi rá se hederített. Csak beszélt, beszélt egész úton. Hogyha őt választaná a királykisasszony, milyen boldoggá tenné. Jó, nem laknának kacsalábon forgó palotában. Az igazat megvallva elég szegényes az ő királysága. Kacsaláb csak a baromfiudvaron akad. De ha kell, megforgatja a királykisasszonyt annyiszor, ahányszor csak táncolni szeretne. Mert a hét országra szóló boldogság nem csak az esküvőig fog tartani, meg a lakodalom végéig. Hanem azon túl is. Sorra születnek a kiskirályfik és kiskirálykisasszonyok. Ugyanolyan szépek lesznek, mint az anyjuk, és ugyanolyan daliásak, mint az apjuk. Nem lesz velük egy unalmas óra sem. Mert az egyik biciklizni szeret majd, a másik hegyet mászni, a harmadik hajókázni, a negyedik meg csak otthon ülne egész nap. Az elsővel elkerekeznek a világ végére, és persze lelógatják a lábukat. A másodikkal megmásszák az üveghegyet. A harmadikkal vitorláznak az Óperencián. A negyedikkel meg elültetik az aranyalmafa magját, és együtt várják, hogy kinőjön. És a királyfi csak beszélt és beszélt, hogy milyen boldog élete lenne mellette a királykisasszonynak, ha őt választaná.
A kolibri királykisasszony meg úgy érezte, nem is olyan unalmas dolog királykisasszonynak lenni. És hogy a királynőség sem olyan iszonyú.
– Bárcsak újra királykisasszony lehetnék – gondolta magában –, azonnal hozzámennék ehhez a királyfihoz.
És ahogy kigondolta, királylány lett azonnal.
A királyfi azon nyomban át akarta adni neki az ajándékot. De hiába keresgélte a kalitkában, a kolibrit nem találta sehol.
– Kincset akartam hozni neked – dadogta –, a világ legnagyobb kincsét. Egy valódi, repülő drágakövet. De eltűnt útközben. Nem tudom, hová lett.
– Itt áll előtted – ugrott a királyfi nyakába kolibri királykisasszony. – És ha akarod, folytathatjuk együtt a mesét. Hogy ne legyen vége soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése