Eszter Németh: Über Hosenträger und andere wichtige Sachen

Korbuly Ágnes

    Sigfrid saß gemütlich an der Bartheke. Er war etwas verträumt und sein Kopf war, könnte man sagen, leer.
„Volles Glas, leerer Kopf“, keine schlechte Kombination, dachte die Person im roten Pullover, die ein paar Hocker weiter saß. Die Bar war um diese Tageszeit ziemlich spärlich besucht.
Da wandte sich Siegfried Ihr zu:

 
"Sagen Sie mir, was halten Sie von Hosenträgern?“

 
    Die Pulloverträgerin war verblüfft, da sie ihre Meinung über den Anderen noch nicht gefasst hatte. So dermaßen, dass sie noch nicht einmal damit angefangen hatte.

 
„Von Hosenträgern?“ fragte sie zurück, um Zeit zu gewinnen. „Meinen Sie horizontale oder vertikale Hosenträger?“

 
„Gute Frage! Nächste Frage. Ich habe an senkrecht getragene Träger gedacht. Von der Schulter bis zum Gürtel.“ antwortete das Löwengesicht, und er trug rote Hosenträger, wie die Pulloverträgerin gerade bemerkt hatte. Vertikale Hosenspannung.

 
„Nun...“ sagte die Pulloverträgerin, „es kommt darauf an, welche Farbe. Was halten Sie von Blau?“

 
„Langweilig. Der Himmel ist blau, der Fluss ist blau. Acht bis zehn Prozent der Menschen haben blaue Augen, besonders hier in der Gegend ist der Anteil hoch.“

 
„Ich liebe Blau, besonders als Augenfarbe. Aber sei es so. Und das Grün?“ Sie starrte in die glitzerblauen Augen des Hosenträgertyps. 

 
    Die Augen des Hosenträgertyps leuchteten auf, als gäbe es eine große Explosion in einer nicht allzu weit entfernten Galaxie. Die Pulloverträgerin war so verblüfft, dass sie vergaß, ihre Augen zu schließen.
 

„Das Grün Ihrer Augen erinnert mich an das Grüne der Savannen, das sich nach dem Regen erhebt. Es ist ein seltenes Phänomen und sehr eindrucksvoll.“ Sigfrid blinzelte. Sein eigener Mutausbruch brachte ihn in Verlegenheit.

 
„Oh", war alles, was die Pulloverträgerin sagen konnte. Sie konnte endlich ihren nach dem Regen savannengrünen Blick senken, während ihr Teint, im Wettstreit mit seinem Pullover, mohnfarben errötete.

 
„Sagen Sie, was halten Sie von Rot?“, nahm der Hosenträgertyp den Gesprächsfaden wieder auf, verlegen über sein eigenes Schweigen.

 

    Die Pulloverträgerin mit nach Regen den savannengrünen Augen sah auf. Die Mohnblumenfarbe war aus ihrem Gesicht verschwunden, ihre nach Regen savannengrünen grünen Augen bohrten sich in das glitzernde Blau. Aber sie antwortete nicht. Sie hoben ihre Gläser mit gleichzeitig, als wären sie Spiegelbilder voneinander in roten Pullovern und Hosenträgern. Sie setzten es mit der gleichen Bewegung wieder ab.
    In den, nach dem Regen savannengrünen Augen funkelte es schelmisch, als sie erneut auf das Glitzerblau blickte.

 
„Ist das Bier gut?“ fragte sie ihn und schloss wieder die Augen.
 

„Gut.", sagte der Hosenträgertyp mit glitzerblauen Augen knapp. Dann fügte er hinzu: "Ich bin Sigfrid. Bruckner, Sigfrid.“
 

„Sylvia.“ Die Pulloverträgerin lächelte und kippte den Rest des Bieres runter. Sogar der Hosenträger lachte an Sigfrid.

 
„Sagen Sie, würden Sie mich begleiten? Ich habe mir vorgenommen, es heute endlich mit der Achterbahn zu versuchen.“

 
„Die Achterbahn? Heute?“

 
„Dieser Tag ist genauso gut wie jeder andere. Und mit Dir“ wechselte er plötzlich auf Dutzen, "fürchte ich mich vielleicht nicht.“

 
„Klar." Nach dem Regen savannengrüne Augen blitzten auf. „Mit Dir versuche ich es mal. Gehen wir?“
 

    Sie zogen los. Sigfrid Bruckner, mit roten Hosenträgern und glitzerblauen Augen, reichte Sylvia, mit rotem Pullover und, nach dem Regen, savannengrünen Augen, die Hand. 

Sie nahm seine Hand und ließ ihn nie mehr los.

Edition: Patricia Bögle und Romina Zurk

Németh Eszter: Rövid gondolat a nadrágtartókról

 

Korbuly Ági

Szigfrid kényelmesen támasztotta a bárpultot. Egykedvű volt, mondhatni üres volt a feje. Tele korsó, üres fej, nem rossz kombináció – gondolta a tőle pár széknyire helyet foglaló piros pulóveres. A bár látogatottsága ebben az időpontban elég gyérnek számított.

Szigfrid ekkor felé fordult:

– Mondja, mit gondol a nadrágtartókról?

A pulóveres elképedt, még nem volt kész a másikról alkotott véleményével. Olyannyira, hogy el sem kezdte.

– A nadrágtartókról? – kérdezett vissza, hogy időt nyerjen. – A horizontális vagy a vertikális nadrágtartókra gondol?

– Remek kérdés! A függőlegesen hordottra gondoltam. Válltól övig – felelte az oroszlánkülsejű egyén, aki, a pulóveres most vette csak észre, piros nadrágtartót hordott. Vertikális gatyagumit.

– Nos… – felelte a piros pulóveres – attól függ, milyen színű. Mi a véleménye a kékről?

– Unalmas. Az ég kék, a folyó kék. Az emberek 8-10 százalékának kék a szeme, különösen errefelé fordulnak elő nagy arányban.

– Pedig szeretem a kéket, különösen szemszínben! De legyen – bámult a piros nadrágtartós csillámkék szemébe. – És a zöld?

Lovranits Júlia Villő: Jutalomjáték

 

Rumi Friderika

Szerda volt, február és este kilenc. Hirtelen csengettek. Kilestem a kis, kör alakú kukucskálón, de nem láttam senkit. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban, türelmetlenebbül. Újra kilestem: senki. A csengő újra szólt. Ez két dolgot jelenthetett: a csöngető vagy láthatatlan, vagy alacsonyabb, mint a kis nyílás az ajtón. Döntöttem: határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót, lesz, ami lesz!

− Na, végre! – mondta Tupakka, és szélesen elmosolyodott.  – Gyere gyorsan, megyünk a cirkuszba!

− Cirkuszba, most?!  − néztem rá csodálkozva – Nekem holnap dolgoznom kell, mi lesz, ha nem tudok reggel felkelni?! – szabadkoztam. – Ma igazán nem érek rá elmenni itthonról!

− Semmi gond nem lesz. Gyere csak! – bíztatott a manó. Azután beljebb lépve körülnézett a konyhában, mintha keresne valamit. Felcsillant a szeme, és rámutatott a nagy konyhakésre: − Azt is hozd!

− Ugyan, minek?! – nevettem zavartan – Hiányzik egy kés a késdobáló számából? Vagy olyan veszélyes helyre megyünk, hogy ezzel kell megvédenem magam?

− Meglátod. Csak gyere már, mert el fogunk késni! – sürgetett Tupakka.

Vegyes érzelmekkel sebtében egy konyharuhába tekertem a konyhakést, bedobtam a hátizsákomba és elindultunk. Le a lépcsőn a harmadik emeletről: tapp-tapp-tapp (ez voltam én), topp-topp-topp (így szaporázta mellettem Tupakka). 

Várfalvy Emőke: Nagypapa meg az oroszlánok

 

 

Holló Anna

A pajtában két füles fotel állt. Egy okkersárga és egy fekete-fehér csíkos.

Mindkét fotelben ültek. Az egyikben egy ember, a másikban egy oroszlán.

Előttük kis teázó asztal. Rajta finom porcelán étkészlet. A tányérok között aranyszélű talpas tálon torta. A gyertyákat már elfújták.

- Petikém, igazán nem kellett volna! Ez a töpörtyűkrém torta, ez valami szenzációs. Mi ez itt közötte? Antilopcombsonka?

- Pulyka.

- Milyen egzotikus. Ilyenekkel nem találkoztam a szavannán. Sem a cirkuszban. Igazán köszönöm!

- Egyszer hatvanéves egy oroszlán az életben.

- Ez igaz. Sőt. Talán én vagyok az egyetlen hatvanéves oroszlán. Hála Ervinnek.

- Valóban. Én is meglepődtem, de a minap azt olvastam, hogy az oroszlánok csak 10 évig élnek.

- Szavannákon és cirkuszban. De itt elélek százig, kétszázig, amíg csak akarok. Kár, hogy csak én, Petikém. Nincsen ez így jól. Hogy csak a híres mesebeli oroszlánok nem öregszenek, ti emberek…

- Ne aggódj emiatt, Szigfrid, pompásan vagyok.

- Akkor rendben. Jó ez a halhatatlanság, csak kicsit unalmas. Hiányoznak a gyerekek. Mondd csak, Petikém, léteznek még gyerekek? Vagy minden ember megöregedett, mint te?

- Már hogy ne léteznének, Szigfrid!

- Furcsa, mert én mostanában nem láttam egyet sem. Egyetlen egyet sem. Mióta a te Pali fiad felnőtt...igen, azóta. Szóval nagyon régen. És ez legalább olyan rossz, mintha hét tigris rontana rám a szavannán, és elfelejteném, hogy mit is szoktam ilyenkor csinálni és akkor…Tényleg! Lehet, hogy elfelejtettek?!

- Ugyan Szigfrid, téged nem lehet elfelejteni.

- Nem látom őket, és rémes gondolat, hogy talán azért nem jönnek a gyerekek, mert nem is tudnak a létezésemről. A legutóbb azt álmodtam, hogy a Veszprémi Városi Könyvtárban valaki leveszi a pajtát a könyvespolcról és rányom egy pecsétet az ajtó belsejére. Majdnem a lábamra nyomta, de szerencsére észrevettem. Még működnek azok a ragadozó reflexek. Tudod mi volt a pecséten?

- Elképzelésem sincs!

- Az volt rajta, hogy: selejtezve. Érted? Selejtezve!

- De Szigfrid, ez csak egy rossz álom. Nyugodj meg, mert mindjárt érkezik a meglepetés.

- Miféle meglepetésre számíthat egy magamfajta leselejtezett, nyugdíjas cirkuszi oroszlán?

A pajta ajtaja lassan kitárult.  

Egy öt év körüli kislány lépett be rajta nyomában az anyukájával.

- Látod anya! Én mondtam. Én mondtam, hogy a Peti papa nem csak meséli az oroszlánt a videóhívásban. Látod, itt van!

Szigfrid a meglepetéstől felpattant a fotelből, de mielőtt bármit is csinálhatott volna a piros pulóveres kislány előtte termett és átölelte a lábait.

- Szia Szigfrid! Téged vártalak a legjobban a magyarországi utazásból! Olyan jó állatkert szagod van, meg még…

- Levendula – mosolygott a kislány háta mögött az apukája, aki időközben szintén megérkezett a pajtába. – Mutatkozz be szépen!

- Szilviának hívnak. És most elő a Fekete Péterrel! Eleget aludtam a repülőn, játszani akarok!

Szerkesztette: Németh Eszter

Nyulász Péter: Részletek a Négyszögletű kerekerdő színdarabból - Szigfridális rettentés

  

Szigfridális rettentés

WAAÁÁOOÓ…, WOOÓAAÁÁ…

Waaooorbitális rettenet!

Szignifikáns dübörgés, Szigfridális bömbölés!

 

Óriás mennydörgés, villám szikrázik,

dühöngő viharban száz szirén ázik.

Bömböl az orkán, mi kifér a torkán!

Vonyító farkasok, s hozzá egy borz alom.

Lúdvérces rémálom, borzalom a dalom:

elszolmizálom, mi a borzadalom: dó - ré – mi – fá,

mondom, hogy: „óóóó - rém, mi fáááááj”…

Csányi Szilvia: Nálatok laknak-e állatok

 

Rácz Eszter

    Edvárd nem akármilyen társasházban lakott. A ház nem attól volt különleges, hogy Edvárdékon kívül ott lakott az idős Magdi néni és az idős Laci bácsi is, hanem attól, hogy különféle állatokkal osztoztak a lakóhelyükön.
    Ott élte nyugdíjas napjait Szigfrid, a cirkuszi oroszlán, Hédi a harkály, Valter a vakond, Mira a mosómedve és Teó a tücsök. A sokféle lakónak sokféle szokása volt. Szigfrid, például, napjában többször félelmetes üvöltést hallatott, mert úgy gondolta, akkor sem árt edzésben tartani a hangszálait, ha már nem lép fel a cirkuszban. Hédi folyton kopácsolt, hol a konyhaszekrényen, hol a könyvespolcon. Valter állandóan túrta a kertet, ami rettentően bosszantotta Laci bácsit, mert neki a kert volt a mindene, és fáradtságos munkával tartotta rendben azt. Mira reggeltől estig mosott, amitől folyton alacsony volt az emeleten a víznyomás. Teó egész nap hegedült, nehogy kijöjjön a gyakorlatból.
    Edvárdot mindez nem zavarta, ő élvezte, hogy a szomszédai között állatok is vannak. Eleinte csak Laci bácsi panaszkodott a feltúrt kert miatt, aztán Magdi néni tette szóvá, hogy nem tud pihenni az állandó kopácsolástól. Mira mosása egy idő után már a legtöbb lakónak problémát jelentett, és ott volt még Szigfrid üvöltése is, ami folyton mindenkit megrémített. Aztán leveleket dobáltak be egymás postaládájába és rendkívüli lakógyűléseket hívtak össze, aminek kiabálás, kopogás és üvöltés lett a vége. A lakók egy idő után nem köszöntek egymásnak a lépcsőházban, így már nem is volt olyan jó ott lakni. Edvárd sem látogatta meg szomszédjaikat. Egyre feszültebb lett a hangulat, ezért elkezdte törni a fejét a megoldáson.
    Mindenkivel beszélni fogok és ráveszem őket, hogy változtassanak a szokásaikon, gondolta és becsöngetett Mirához.

Sugár Zsigmond: Bruckner Szigfrid 6.0

Holló Anna

Motorzúgásra ébredt. Korán volt még, de hiába szorította össze a szemét, nem tudott visszaaludni. Egyre csak az a fránya feladat járt az eszében, amit nem adott le határidőre. A hatpontnulla. Csak így nevezte a programot, amin már két hete dolgozott.  

Majd holnap tornázom – gondolta.

Lefordult az ágyról, és feltápászkodott. Fájós derekát kihúzta, mire a pocakja kivillant a trikó alól, ha csak egy pillanatra is. Barna sörényét hátra söpörte, és úgy roggyant le a klaviatúra mellé, mint egy zongoraművész. A szemét lehunyta, és sóhajtott. Képzeletében a sokezres nézősereg felmorajlott:

– Bruckner Szigfrid, a világ legjobb zongora virtuóza és a legcsodálatosabb oroszlánja.

Kinyitotta a szemét, és a monitorra meredt. A legutóbbi futtatás után tizenhárom hibát jelzett ki a program, de tudta, ha egyet kivág, kettő nő a helyére.

– Sárkány – morogta.

Felpattant, és a konyhába cammogott. Megtömte az öreg, öntöttvas kávéfőzőt, s amíg a tűzhelyen duruzsolt, az ablak elé állt. A sárkányra gondolt, a tizenháromfejűre, akit estig rendre legyőzött, de az álnok féreg reggelre minduntalan feltámadt. Sorra vette a fejeket. A középsőnek szúvasak voltak a fogai, és pocsolyaszagú a lehelete. A jobb szélső, a kívül-belül tüzes volt a legfélelmetesebb. Ő tartotta ébren a többieket. Jobbról a másodiknak tépett volt a füle és kopott a pikkelye. Itt elakadt. A kávéfőző felsírt, és szanaszét prüszkölte a barna maszatot. Szigfrid felmordult, lekapta a vasat, törlőrongyot ragadott. Sziszegve forgolódott éppen, amikor a telefonja megszólalt. A kávéfőző és a rongy a mosogatóba repült, és Szigfrid egy öklömnyi gombóccal a torkában nyögte ki, hogy:

– Szia Szabolcs!

– Kilenctől értekezletem lesz. Mit mondhatok? Ugye már kész? – hadarta Szigfrid főnöke.

– Igen. Majdnem. Tizenhárom – motyogta Szigfrid.

– Tizenhárom micsoda?

– Hiba. Még ma kijavítom, de legkésőbb holnap – ígérte Szigfrid.