 |
| Nagy Dia illusztrációja |
Dió-hold pördül,
Hold-dió ragyog.
Égbolton játszó tünemény,
eleség, fa alá hulló.
Rejtélyes arcod égen, tenyéren.
Érdes, hideg, nehéz, könnyű
árnyékba burkolózó öntörvény
Hol elfogysz, hol több leszel,
megunhatatlanul leslek.
Földi léted fa alá vezet,
héjad eres, mint a tenyerem.
Forgatom, simítom keménypuha burkod.
Kincsed mire vár belül?
Beteljesedés, ábránd?
Égen vagy Földön?
Örök talány.
Szerk.: Miklya Zsolt
 |
| Márialigeti Anna rajza |
 |
| (c) Németh Eszter fotója |
…hogy létezik a mese köztársasága, csak el kell jutnod a bölcs öreghez, ő megmutatja az utat, merre, hol talál rád. Ránk, Író Cimborákra Kisszékelyben talált. Pedig eléggé szedve-vedve, innen-onnan, kele- és kótyaként verődtünk össze. Fogalmunk sem volt, hogy mesébe indulunk és érkezünk, mégis, már út közben átlépte minden Cimbora a varázsküszöböt, és megnyílt a lélekajtó: benne a bölcs öreg, aki majdnem mindent tud a nemtudásról, annyit minden bizonnyal, hogy itt lépten-nyomon, váratlanul és céltalanul lényekkel találkozol, a meséből, aminek soha nincs vége, aminek lényei szabadon lehetnek saját maguk, nem egyformaságra és nem szolgaságra kényszerített, manipulált – értsd gonoszul elvarázsolt – bábok, hanem lények, akik különbözőek, mégis egymásra találók, akik egymásra ismernek és testvérekké válnak a mesében, ami ímhol kerekedik, a szögletes világ kerek erdejében és belső kertjében, ahol egy ágyhajón elfér minden, amit tudsz és amit nem tudsz, ami még csak vár rád, hogy meglepjen, mint Sólyom Soma fagylaltkürtje. Mert létezik a mese köztársasága…(Miklya Zsolt)
…valahol egy zsákfaluban, a hosszú-hosszú bekötőút kiszélesedésénél. Mire beérsz, lehámlik a világ, a nyűg, tisztul a tekintet, élesedik a fül, nyílik a szív és az értelem az apróra, a hétköznapi csetlő-botló csodára tágul. A diófa tövén megbújó hajlék, a körtefa mellett ásító szobák és a Főlépcső. Ahol a téma a csillagpázsiton hever szanaszét, lándzsát mereszt az útifű és ahol kitörhet A nagy lecsóháború és véget érhet mindenféle összecsapás nélkül. A nagyszederfa árnyékában megfér a szomorú a víggal, a mesebeli a reálissal, keveredik az álom a valósággal.
Aki nem hiszi, utána járhat bátran, még Cimborának vagy Pajtinak sem kell lennie, hiszen a körtefa mellett, ha nem is Főlépcsővel, de vár az alkotóház. Arra, aki meglátogatott a bánat. Arra, akit nem. Arra, aki ráér, de főleg arra, aki nem. Még körtét sem kell enni, de lehet. Nyáron vagy télen. Esetleg tavasszal, de ősszel mindenképpen.
Megközelíthető, vonattal, busszal, gördülővel és játékkal. De leginkább a horgosban Simontornyától az orrhegy után előre…(Németh Eszter)
Ott a diófa tövén, álom és valóság határán, ahol csendes, széltelen őszi napon peregnek a levelek, lassan folyik egymásban a Füveskönyv nyári zöldje és a rozsdásodó diófalomb.
Bár a nyári meleget az őszi köd és reggeli hideg váltja fel, a mesék most is megidézik a nyári meleget, elég, ha a hallgatásukhoz becsukjátok a szemeteket és belekortyoltok a teába, kakaóba.
A dióverés témakezdésig teát vagy kakaót főzni és álmodozni ér.
Addig is búcsúznak a Füveskönyv alkotói és a szerkesztők.
 |
| (c)Perecz Annabella |
 |
| (c)Szegedi Csilla |
A fejem egy veteményes,
Benne ilyen-olyan mag,
Gondolatom ültetvénye
Hol gazt, hol meg napot kap.
Mire gondolsz?
Nem mondom meg!
Szemed napraforgó,
Szavam néhanap úgy csattan,
Mint a csalánkóró.
A diófa hajladozik,
a szél táncoltatja.
Sárga virág úgy rám hajlik,
Betemet tavaszra.
A borostyán nem válogat,
A vadszőlő sem finnyás.
Bidéajtót vagy palotát
Mindegy, hogy mit sző át.
Gondos madár, kökényhangú
Mit viszel csőrödben?
Borókát vagy beléndeket?
Tedd le elém szépen!
Puha macska sárga szemmel
Rám tekint és elillan,
Lépte rebben, gyors villanás,
Kerítésen átslisszan.
Hívogató hinta,
hangja sincs, csak inda,
Csukott szemmel lassan
himbálom magam.
Ellököm a döntést:
ébrenlét-e vagy álom.
Fázom.
Bimm-bamm.
Bimm.
Korán van még
Kicsücsülni,
Rekedt kakas, halkulj el!
Visszabújok paplanomba,
Jó éjszakát, szép reggel!
Szerk.: Miklya Zsolt
 |
| (c)Bódi Kati |
 |
| (c)Kovács Réka |
– Pöszke, Pöszke! Hol vagy, merre bujkálsz? – Palkó berobbant a kertbe, a homlokán öklömnyi cseppek csorogtak, akárha vödör vízzel öntötték volna le.
Pöszkének azonban nyoma sem volt sehol. Pontosabban csak nyomai voltak. Palkó körbenézett és rögtön látta: a szék alatt elárulva állt a pár cipő, vagyis Pöszke nem lehet messze, mert mezítláb nem veszi nyakába a vidéket. A vizes bögre is az asztalon árválkodott a mosolygó barackok mellett. A hintaágyon, a diófa árnyékában ceruza, nyitott füzet, Pöszke szabálytalan betűivel, amik össze-vissza lődörögtek a papíron, mint valami rumos hordóba esett matróz a fedélközben. Palkónak mosolyra húzódott a füle csücske is, lapozott egyet, és rendezett kacskaringójú betűivel néhány sort írt a füzetbe.
Felnézett, és ekkor vette észre a nyomokat a porban, Pöszke vizes lába nyomán hagyott különös foltokat. A nap még nem teljesen szárította fel, így Palkó tétovázás nélkül elindult.
Hamarosan meg is látta Pöszkét a körtefa alatt, aki felé fordult és a legnagyobb természetességgel hadarni kezdett:
– A 18. századi orvosok már csak tudták, ép testben alig élek, megmondta az öregúr is, délután.
– Öregúr? – nyitotta tágra szemeit Palkó. – Ottó bácsira gondolsz az utca elejéről?
– Ne rontsd el a mesét a fene nagy röghöz varrt realitásoddal! – bosszankodott Pöszke, miközben a szeme színe versenyt zöldellett a körtével. – Cindrót úr. Punktpum.
– Na jó, Cindrót, hanem hallod-e! – jutott eszébe újra a maga dolga. – Elengedtek, képzeld elengedtek! Nemsokára repülök. Igazi repülővel!
– Tényleg? Remek! – ragyogott fel Pöszke arca, majd átvonult rajta egy apró szomorú felhő, végül újra a gondolataiba mélyedt.
Sehogy sem tetszett neki ez az utazás. Legfőképpen persze azért, mert egész idő alatt otthon kuksolhatott, ahol maximum a szomszéd szamarának viselt dolgai vittek némi színt a hétköznapokba. Már utazott repülővel, pontosan tudta, hogy a mozgalmas, színes világ milyen csábító, milyen könnyen elfelejtődik a kakukkfű, a rozmaring és a levendulabokrok illata. Pöszke napok óta irigykedett és félt, és mérges volt magára emiatt. Végeredményben pont úgy érezte magát, mint egy árvacsalán a mezei út szélén, amire csak por hullott, eső nem.
Palkó megrendülten és csalódottan állt. Végül leült, a hátát a körtefának döntötte, lábát Pöszke lábához dugta, karját a karjához akarta simítani, ám ekkor észrevette a füzetet. Ebben a kusza betűk mellett szabálytalan, rögtönzött vonalú rajzok is sorakoztak, bűbájos összevisszaságban, ahogy Pöszke a füzetet forgatta rajzolás közben.
A rajzokon Ottó, bocsánat Cindrót bácsi volt látható, kukahúzás közben.
Pöszke abbahagyta a rajzolást és Palkóra nézett:
– No?
– Ha elmegyek… – nem bírta befejezni. Legörbült a szája.
– Ha elmész, akkor vissza tudsz jönni. És majd elmeséled és akkor én is tudlak – Pöszke szemében huncut fény villant. Direkt rontotta el a ragozást. A karját Palkóéhoz simította.
– És ha elveszek ott a nagy idegenben? Vagy majd nem emlékszel rám? Elvarázsol egy boszorkány? Leesik a repülő? Vagy ha… – Palkó a megszeppenéstől szokatlanul elhalkult. – Ha nem történik semmi és unalmas lesz és…
– Akkor most melyik kérdésre válaszoljak először? – hunyorgott Pöszke. Szemébe sütött a nap, a könnye is kicsordult tőle. Az orrába a kikerics és a nefelejcs illata lopakodhatott, mert a hangja hirtelen náthásan csengett. – Nem fogsz elveszni, végtére is nem egyedül mész. Különben is csak egy hét az egész utazás, és te kétszer is repülsz, én meg itthon ülök, ahol mindenütt a nyomaidba botlom. Talán, ha Mihóka jól kupán vág, de még akkor se. Az elvarázsoláshoz sok szerencsét bármilyen másik boszorkánynak. – Pöszke ezen maga is elvigyorodott. Kidugult az orra. – Statisztikailag – ejtette ki büszkén az idegen szót –, 1:14 millióhoz az esélye, hogy lezuhanjon a repülő. Ekkora pechem még nekem sincs. Azonkívül, veled semmi sem unalmas.
Palkó hálásan, piros arccal, lándzsás útifűre váló szemmel pillantott Pöszkére, akinek picit piros, picit nedves és főleg ábrándos kakukkfűszínű volt a szeme. Megköszörülte a torkát és azt kérdezte:
– Mi volt Ottó bácsival?
– Hazavitte a kukát – vont vállat Pöszke.
– Dehát ez próza! – Palkó semmit nem értett.
– Ja, persze, te nem láttad a hölgyeket.
– A hölgyeket? Na, mondd csak el, mi történt!
Pöszke nagyot mosolygott:
– Cindrót bácsi ballagott hazafelé, a botjára támaszkodva, fél szemén hályog, a másik nefelejcskék. Alig vonszolta magát, hanem amikor az utca végén megfogta a kukát, hogy hazahúzza, hirtelen mozdulattal hóna alá csapta a botot, mintha csak valamiféle sétapálca lenne. Nagyon szép faragott sétapálca volt, bárki megirigyelhette volna! „Épp testben ép csak élek – morogta az öregúr. – A 18. századi fürdőorvosok szállóigéje. A doktor is mindig így mondta.”
Alig tíz lépéssel korábban két másik alak fordult be az utcába. Az egyik vidám, a másik kalapos. A vidám egy kicsit dudorászott, a kalapos különösebb feltűnés nélkül a dudorászás ütemére lépkedett. Jó kedvük volt, hiszen megérkeztek, összetalálkoztak, csevegtek. Épp a bevásárlásból jöttek, a szatyorban kávé, rizs és miegymás. A kalapos talán picit fütyörészett, a másik talán picit dúdolt hozzá.
Ekkor hallották meg Cindrót bácsit. Megszeppentek. Ugyan nem fürdőzni érkeztek, de a vidámabbikat megrettentette az öregúr hályogtól vak szeme, a másik, a kalapos a nefelejcskékbe bámult és mosolygott. Neki tetszett a bácsi. Aki talán tényleg fürdőorvos volt, ha nem is 18. századi. Érdeklődött hát a kúráról. A vidám hölgy siettette, hogy odaég az ebéd. Cindrót bácsi hosszadalmas mesélésbe kezdett, hogyan kúrálták ki a hátfájását és most a lábfájásával utalta be az orvos. „A fürdő, az remek, a doktor is a csodafűivel: pitypangot, csalánt, mentát, cickafarkat…”
A vidámabbik belesuttogott: „Kiskutyafülét, békanyálat és vakondszemet,” de a kalapos lepisszegte. „…zsurlót tett bele.” „Meg kutyabengét,” mondta a vidám, aki közben újra felderült. „Aztat kérem, nem,” mondta fejét csóválva Cindrót bácsi, „az kérem, hashajtó. Különben is, a fürdős étel, az olyan is volt, mint a kutyabenge! Bezzeg a Csikorka néni főztje, na, azt kellene felíratni a doktorral a fürdő mellé. Úgy rendbe rakná minden baját, ha a fürdőben Csikorka néni vele lehetne, hogy rögvest csillagfüvet látna a néni, mint 40 évének előtte, amikor megkérte Cindrót bácsi kezét!”
A vidám meg a kalapos kuncogtak, Cindrót bácsi meg befordult az udvarba a kukával, ahonnan Csikorka néni hangja hallatszott: „Csakhogy itt vagy, kész az ebéd, a kedvencedet főztem, gyere, gyere, moss csak kezet!”
Mire a kalapos megkérdezte, hogy mi Cindrót bácsi kedvence. Ő meg büszkén rávágta:
– A kolbászos, rizses, rozmaringos lecsó!
Több se kellett, felzsizsdült a rét és egy szitakötő olyan közel húzott el a vidámabbik füle mellett, mintha az legalábbis elfelejtett volna paprikaport tenni a lecsóba. Az út széli szerény kis rozmaring egyenesre húzta a derekát, mint valami kitüntetésekkel teli hadvezér.
Palkó Pöszkére bámult és nagy levegőt vett, de aztán csak annyit mondott:
– Hiába, Juculka mamám főztjének nincs párja – mosolygott büszkén még a füleivel is. – Te is tőle tanultál. – nevetett Pöszkére, és már egyáltalán nem félt sem repüléstől, sem az unalomtól.
Nohiszen, egy ilyen lány mellett!
Szerkesztette: András Adél
 |
| (c)Fodor Veronika |