Smelka Sándor: Tanikával a réten

 

Bódi Kati illusztrációival

– Gyere Tanika, kimegyünk a mezőre és elsétálunk a Nagyszederfához, közben megmutatom neked a virágokat és a füveket.
Tanika lelkesen ugrálni kezdett majd bugrálni majd ugrabugrálni és megkérdezte:
– Te ismered a virágokat meg a füveket?
– Naná, Tanika! Bízhatsz bennem, gyere!
– Az mi?
– Settenke. A kicsi fajtából.
– És az?
– Réti gyomronc. Minden állat kerüli, mert gyomorrontást okoz.

– Az a zöld mi?
– Fű.
– És az?
– Fű.
– És az?
– Az pláne.
– És az?
– Az alacsony fű, az magas fű, az száraz fű az pedig félig lelegelt fű.
– Fű, de sok fű van. – ámult Tanika.
– Ugye, Tanika, csak kérdezz, ha nem tudsz valamit!
– Az a lilavirágos mi?
– Lila imola.
– És az?
– Kövi imola.
– Az?
– Kovács Imola. Mellette pedig Varga Aranka.

– Tényleg?!
– Ajaj! Nekem elhiheted. Az pedig ott fészkes lebbencs.
– És az?
– Fészkes fene. Fenék rendjébe tartozik. Az különbözteti meg a Fészkes rossebtől, hogy a rosseb somogyi és nem harap, hanem inkább csíp.
– És ez?
– Ordenália. Inváziós faj. Az Osztrák-Magyar Monarchia Trágária nevű tartományából való. Erről a növényről szól az kis dalocska, amit Lehár Ferenc Krumplihámozók című nagyoperettjének második felvonásából hallhatunk Hauptbahnhof hercegtől: Ó, drága Ordenáliám, ha beletűzlek a bajszomba…”
– Tényleg?! Nem füllentesz?
Szomorúan Tanika szemébe néztem, majd kijelentettem:

– Úgy jussunk el a Nagyszederfához, ahogy füllentek.
– Az mi?
– Suhancszőr. Meg ne kérdezd, miért! Az ott legénylepény, mellette meg a betyársuhatag, a feltűnő kék virágaival.
– Az nem kökény?
– Ó milyen buta vagy! Az betyársuhatag, ha mondom.
– És az a hosszúkás?
– Réti kityóje! Inváziós faj, a dzsungelből érkezett hozzánk, az ottani bennszülöttek mindig összetévesztették az anakondával. Innen ered a neve is: Kígyó-e?, ami szláv közvetítéssel kityóje formában honosult meg nálunk.
– Azta…
– Na, Tanika mit szólsz?!
– Azt, hogy egy szavad se igaz.
– Nos, ebben igazad van. Valójában nem ismerem a virágokat, növényeket, kivéve talán azokat, melyek ehetők.
– Sebaj. Attól még rossz ember nem lehetsz. Egyébként mi az a kityóje?
– Ősi, archaikus kelta kifejezés a Hallstatti kultúrából, utoljára háromezer éve használta az ember a Pécs közeli Jakab-hegyen, egy csütörtök délután. Azt jelenti: Ó, te ökör!!!!
Tanika felnevetett:
– Ezt is most találtad ki, ugye?
– Igen… – mondtam, majd leroskadtam egy kityóje bokor tövébe – és ha őszinte akarok lenni, az égtájakat se ismerem, így igen kevés esélye van annak, hogy eljussunk a Nagyszederfához.
– És most mi lesz?
– Majd belep minket a lösz. Tízezer év múlva. De addig szívesen mesélek az itt élő állatokról.
Tanika szeplői kigyulladtak az örömtől. Leült mellém egy Kovács Imola árnyékába.
– Alig várom! – mondta.
Már jó előre vigyorgott.


Szerkesztette: Németh Eszter

Miklya Zsolt: Két növénymeter

 

(c)Szegedi Csilla

Hexa

Árnika

Gyöngyike

Borbolya

Cirbolya

Galagonya

Pitypang

Penta

Gesztenye 

Tölgyfa

Szeder

Papsajt

Árvacsalán

András Adél: A bánatos galaj

(c)Perecz Annabella

– Te haszontalan, jelentéktelen... – zendített rá a kakaslábfű.
– …bánatos, közönséges... gyom – fejezte be a betyárkóró. – Ránk ragasztod a rosszkedved.
– Ühüm-ühüm – bólintott rá a lándzsás útifű.
Semmi különös, csak a szokásos, reggeli, szívélyes fogadtatás. A ragadós galaj ezúttal is lábujjhegyen ébredt és némán rázta le magáról a hűvös harmatot. Szinte észre sem lehetett venni, oly szerényen húzódott meg a rét növényei közt.
– Nektek is jó reggelt! – suttogta.
– Hogy aludtál? – lépett mellé a kakaslábfű.
– Mit álmodtál? – magasodott fölé a betyárkóró.
– Na-na?! – így a lándzsás útifű.
– Itt járt már a Bácsi? – terelte el magáról a figyelmet a galaj.
– Nyolckor jön – mondta a kakaslábfű. 
– Á, lehet, hogy csak fél kilenckor, mindig késik – intette le a betyárkóró.
– Így-így – nyugtázta a lándzsás útifű.

Miklya Zsolt: Táblázaton kívül

 

(c) Szegedi Csilla

Madárkeserűfű, porcsinkeserű,

porcfű, disznópázsit, porcinkulafű,

tetemtoldó, porcing, vérállató fű,

még a nevei is, kinőnek a keretből,

mindenütt ott van, nem tör magasra, 

szőnyeget terít cipőtalpad alá, 

túl a köveken, járólapréseken,

növényi gravitációval, belső

vérzést megkötő esszenciákkal.

Várfalvy Emőke: Mint a mesében

 

(c) Rumi Friderika

    Sólyom Soma az ablakban állt. Alkonyodott. 
    Az alkonyok egy ideje már nem olyanok voltak, amilyeneket megszokott. Ő azokat szerette, amik lassan, mint a málnaöntet a fagyin, szépen elfolynak a látóhatár szélén. Ő pedig, mint egy régi westernhős, beleautózhat abba a kellemesen lágy napfénybe, kikönyökölve az ablakon, arra gondolva, milyen sikeres napja volt ismét. Elfogyott a citrom, az eper, a vanília és a pisztácia, meg persze a csoki is, de ez ugye nem kérdés. A csoki fogy el minden nap a leggyorsabban. A leglassabban meg a puncs, pláne, ha a cukrász bőkezűen bánik a mazsolával. 
– Bibircsók, pfuj! – mondta egyszer neki egy kisfiú, amikor meglátta a mazsolát a puncsban, aztán azt is elmesélte, ő azért nem eszik meg semmit, amiben mazsola van, mert pont úgy néz ki, mint a csipkedős sarki néni orrán az az undi bibircsók, amiből szőrszálak állnak ki, így néha nagyon hasonlít egy pici, ráncos pókra. 
    Soma fülelt. Tudta, hogy nincs sok ideje kirohanni, mikor meghallja azt a bizonyos hangot, amit már vagy húsz éve hallgatott minden nap április elejétől szeptember végéig, ahogy járta a falvakat, s nem csak hűsítő fagylaltcsodákkal, de süteményekkel is megédesítette a környékbeliek napjait.
    Piskótatekerccsel, amiben igazi házi sárgabarack lekvár van, s olyan könnyű a tésztája, mint a pitypang pihéje. Ischlerrel, aminek két omlós linzer korongját még a pesti inas évek alatt tanult receptúra szerint, ribizli lekvárral ragasztotta össze a cukrász. Zserbóval, ami attól volt jó, hogy hírből sem ismerte a diópótlót, annál inkább a Tolna megyei kistermelők vékonyhéjú dióiból készült tölteléket. 
    Soma nagyot nyelt. Mióta leadta a kocsit, nem evett se süteményt, se fagylaltot, de most megfogadta, ha Kele Kálmán megérkezik és jó hírt hoz, ünnepelni fog.

Dobó Dorottya: A következő Lázár Ervin

 

(c) Kovács Réka

Pár napot Kisszékelyben töltöttem, Lázár Ervin szülőfalujában. Vagy nem is ott született, csak ott lakott? Vagy csak nyaralni járt oda? Vagy ő igazából nem is járt ott, csak a sógorának az adótanácsadója fogadta örökbe onnan a kutyáját? Na nem tudom pontosan, mi köze a helyhez, de olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam, olyan leszek, mint ő. Én leszek a következő Lázár Ervin! És mióta meghoztam ezt a döntést, az azóta eltelt hat és fél percben annyira sziklaszilárd elhatározássá érett bennem, hogy rájöttem, egész eddigi, sőt minden ezt megelőző életem erre predesztinált.

Lássuk, mit is kellene tennem, hogy én legyek a következő Lázár Ervin? Mert azt tudom ám, hogy az írói siker nem hullik csak úgy az ember ölébe, mint a hanyagul villára hányt kukoricaszemek a hétfői ebédnél, amikor épp melléd ül le a főnök, ráadásul a reggeli meetinget is jól elszúrtad. És nem fogják a portrédat az irodalomkönyvekbe nyomtatni azért, mert rímekbe szedted a bevásárlólistát, mielőtt leküldted a férjedet a boltba, de a marhája így is elfelejtett csicseriborsót venni. Nem. A hírnévért dolgozni kell.

Kezdjük azzal, hogy Lázár Ervinnek a vezetékneve is egy keresztnév. Két keresztneve van, miközben nekem a vezetéknevem vezetéknév. Ez nem maradhat így. Lehetnék mondjuk Béla Dorka vagy Adorján Dorka. De választhatnék női nevet is, sőt lehetnék nemes egyszerűséggel akár Dorka Dorka. Ez tetszik. Pipa.

Azt hallottam róla, hogy sokat nyaralt a Balatonon. Ezt én is megtehetném, végül is ki ne akarna sokat nyaralni, pláne szép helyen, tó mellett, tuti hagymás tejfölös lángost is evett. Kár, hogy olyan messze van innen, a kocsimat pedig pont most kellett szervizbe adni. Talán a Velencei-tó is megteszi, az vonattal egészen közel van. Vagy a Duna-part, oda akár ki is sétálhatok az albérletemből. Habár az valójában nem tó, de ha mindenképp állóvízben gondolkodunk és fontos a sétatávolság, akkor nyaralhatnék akár annál a nagy pocsolyánál is, ami az utca végén van. Ez is pipa. Mi van még?

Azt mondják róla, hogy nagyon szerette a növényeket. Nekem is szeretnem kellene a növényeket, és akkor még inkább olyan lennék, mint ő. Tarthatnék is néhányat, de már így is miattam van tömegnyomor az orchidea mennyországban. Amúgy a főnök mindig azt mondja, hogy a Jani szerinte egy növény, mert kábé annyi haszna van a munkában, szóval szerethetném akár a Janit is. De annak meg a férjem nem örülne, ráadásul a múlt héten bedugult az orra és olyan hangosan szuszogott, hogy beleremegtek az iroda falai. Nem hiszem, hogy tudnám szeretni. Kár, hogy Lázár Ervin nem a csokit szerette, az nekem is menne. Vagy, hogy a csoki nem növény. Vagy az? Végülis a kakaóbab csak terem valahol. A tejet meg ugyebár a tehén adja, aki egész nap füvet zabál. Ha innen nézzük, duplán is az. Na ezzel van még egy kapcsolódási pont.

Szóval itt van már a keresztnév vezetéknév, a tóparti nyaralás és a növényszeretet. Úgy érzem, szinte egyek vagyunk. Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy egy nap én legyek a következő Lázár Ervin! Aztán egy nap egy feltörekvő írópalánta azzal a szándékkal ül le a billentyűk elé, hogy megfejtse, mi tehetné őt a következő Dorka Dorkává.

 

Szerkesztette: Németh Eszter

Kisszékelyi Füvészkönyv

 

 

Fotó: (c) András Adél

 

 

"Madárkeserűfű, porcsinkeserű,

porcfű, disznópázsit, porcinkulafű,

tetemtoldó, porcing, vérállató fű,

még a nevei is, kinőnek a keretből," (Miklya Zsolt) 

 Idén is voltunk Kisszékelyben. Láttunk. Éreztünk. Írtunk. 

Idén is lett belőle füzet, ezúttal Kisszékelyi Füveskönyv. Hogy mire lesz jó? 

Ahogy Márai Sándor írta:

"Aki írta, nem ismeri a feltétlen igazságot és gyakran téved a részletekben. Mert ember. De keresi a feltétlen igazságot, s nem röstelli, ha téved a részletekben. Mert ember. Olyasféle lesz hát ez a könyv, mint a régi füves könyvek, melyek egyszerű példákkal akartak felelni a kérdésekre, mit is kell tenni, ha valakinek a szíve fáj, vagy elhagyta az Isten.”

Lapozgassátok!

A blogot pedig pörgessétek, mától sorra jelennek meg a szövegek, rajzok.

Szeretettel:

A Cimborák