Sugár Zsigmond: A hétalvó szöcskeegér

 

Iván Zsuzsanna illusztrációja

 

Baglyos-tanyán innen, Fehérnádason túl, volt egy mező, ami felett sosem pihent meg a szél. Egyre csak táncoltatta a karcsú levelű, felmagzott kórót, aminek a legtetején egy apró, sárgaszőrű, csíkoshátú kisegér gubbasztott. A selymes szár köré tekerte a farkát, azzal tartotta magát, miközben három barna bundájú egér gúnyolta a földről.

– Gyere le, mutasd meg a csíkodat! – rikkantotta az egyik.

– Sosem jön le jószántából a gyáva! – vágta rá a szomszédja.

– Rágjuk el a kóró tövét – súgta a harmadik, s rögvest munkához láttak.

Az éles fogak csattogtak, s az egerek egykettőre ledöntötték volna a kórót, ha egy termetes, kerekképű pocok nem mordul rájuk: – Miben mesterkedtek, kis csibészek?

Megijedtek az egerek, nyakukba szedték a lábukat, s meg sem álltak a mező másik végén rogyadozó Baglyos-tanyáig. A pocok kuncogva zöttyent a kóró tövébe, de ahogy jókedvében hátravetette a fejét, elkerekedett a szeme.

– Hát te? Hogyan kerültél föl a magasba?

– Felkergettek. Folyton csúfolnak a csíkos hátam miatt – cincogta a kóró tetején egyensúlyozó kisegér, s lejjebb csusszant egy hajszálnyit.

– Nono, ne siess! Ha már odafenn vagy, szórd le a magokat!

A csíkoshátú egér engedelmeskedett, és egyik fürt a másikat érte lenn a pocok lába előtt. Mégis mire a csíkoshátú egér leért, a magoknak nyoma veszett, a feldagadt pofájú pocok üres manccsal fogadta.

– Elvitte a szél – nyögte nagy sokára a pocok. – De én nem bánom, van a mezőn elég. Tarts velem, legyünk barátok. Megóvlak az egerektől, s megtanítalak magot aratni úgy, hogy ne fújja el a szél.

A csíkoshátú kisegér bólintott, s a szomszédos kóró tetején termett egy szempillantás alatt.

– Fürge vagy, mint egy szöcske! – duruzsolta a pocok. – Szöcskének foglak hívni, mert annyi bizonyos, hogy nem akármilyen egér vagy, nem ám, kiskomám. No, rágd el a magok tövét! De ne aprózd el, egyben ereszd le az egész fürtöket, különben újra kárba vész.

Attól fogva együtt kerülték a rétet, Szöcske szemet hunyt társa falánksága felett, a kedvéért fáradhatatlanul aratta a kórókat, s a pocok cserébe kitanította a mező nyelvére. Hamarosan értette már a csíkoshátú kisegér, amikor madarak riasztottak, ha róka vagy vércse közeledett, vagy amikor kirajzó hangyák tudatták, hogy nyakukon a vihar. Közben a pocok egyre hízott, s már csak szuszogva cammogott, amikor egy hűvös őszi napon magával ragadta a mező büszke ura, a rétisas.

Szöcske, a csíkoshátú kisegér nem merészkedett többet a kórók tetejére fényes nappal. Inkább egy földbe vájt keskeny járatban húzta meg magát a sastól rettegve, s éjszaka gyűjtötte a magokat, de alig evett belőle, mert egyetlen barátjának, a pocoknak tartogatta az üregbe halmozott eleséget. Várta, amíg csak le nem esett az első hó, de a pocok nem tért vissza. Szöcske végül bánatában befalta, amit csak gyűjtött, s lehunyta a szemét. Átaludta a napot, a hetet, a hónapot. Fel sem ébredt, amíg ki nem tavaszodott.

Étlen-szomjan járta be a mezőt, egyre csak a pockot szólongatta, de helyette az egerekre akadt, akik egészen a Fehérnádas-patakig kergették. Megcsúszott, s a jéghideg vízben találta magát. Bizonyosan megfulladt volna, ha nem akad az útjába egy faág. Négy mancsával, de még a farkával is belekapaszkodott, s a fogát összeszorítva kievickélt a partra. Megrázta magát, aztán percekig tisztogatta sáros bundáját, csak nagy sokára vette észre, hogy nincs egyedül.

– Milyen szép vagy – súgta a szomszédos bokor alatt lapuló nagybajszú, csíkoshátú egér.

– Én? Hiszen bőrig áztam a patakban – vágta rá Szöcske kuncogva.

– Bátor is vagy, nem ismerek egeret, aki átúszta volna a patakot – dünnyögte az idegen.

– Ugyan, csak menekültem – cincogta Szöcske elvörösödve.

Szó szót követett, s azon kapta magát Szöcske, hogy kergetőzve járják be a mezőt. Együtt választottak üreget, ahova befészkelték magukat, s ahol Szöcske megszülte csíkoshátú kicsinyeit. Szénfekete szeme szikrázott az örömtől, amikor néhány hónap múlva útnak eresztette a bátor kisegereket. De ahogy közeledett a tél, egyre csak odaveszett barátja, a pocok járt a fejében. Bánatában újra átaludta a telet, ahogy az összes gyermeke teszi azóta is, a sok, apró, csíkoshátú szöcskeegér.

Miklya Zsolt: Földi tenyéren

  

Bódi Kati illusztrációja

 

Dér kaparászik a fűben,

nagymama selyme a tűben,

porszem az isteni műben,

alszik a szöcskeegér.

 

Röppen a szöcske, a sáska,

rét öle lesz a lakása,

nem telik itt neki másra,

ébred a szöcskeegér.

 

Nyárpihe száll puha szárnyon,

szürke egérnyom a száron,

kéken a farka, virágon

játszik a szöcskeegér.

 

Fölkel a Hold, hideg érem,

nem hiszi: úgyis elérem,

vánkosa földi tenyéren,

álmos a szöcskeegér.

 

Újlaki-Nagy Júlia: Hol lakik Szöcsi?

  

Rácz Eszter illusztrációi

 

Palkó nem szerette, ha nem a saját ágyában aludt. Annak sem örült, ha nem volt ott az anyukája a másik szobában. Nem bírta elviselni, ha nem voltak ismerősek az éjszakai hangok. De amit a legjobban utált, azok a rágcsálók voltak, pontosabban a patkányok. Erre mi történt?

– Megharapta egy patkány?

– Dehogy! Ez nem egy félelmetes mese! Az történt, hogy Palkót elvitték a szülei nagyapó vidéki házikójába, ami ráadásul a falu legszélén állt. Ott feküdt egyedül, egy idegen ágyban, a másik szobában nagyapó szuszogott és beszélt álmában, a falon pedig különbnél különb árnyak táncoltak, és ráadásul mindenféle ismeretlen hangot hallott. Aztán a kislámpa fényénél egy hosszú farkincát látott elsuhanni. Az ablak alatt felvillant egy vékony bajusz. A paplan mellől halk motozás hallatszott. Mi lehet ez?

– Egy patkány! Legyen egy patkány!

– Palkó is azt hitte. Már majdnem felsikoltott, amikor megszólalt valaki:

– Ne bánts, kérlek, én csak eltévedtem!

Palkó felült az ágyban.

– Ki vagy te? – csodálkozott.

Válasz helyett apró lépésekkel közeledett valaki a sötétben.

– Engem Palkónak hívnak – szólalt meg újra a kisfiú –, azt hittem, hogy egy patkány akar megtámadni.

– Becsületes nevem Magyar Szöcskeegér, de szólíts inkább Szöcsinek. Nem vagyok patkány, de még igazi egér sem, csak a nagybácsikám nagymamája volt az. Az pedig már igencsak távoli rokonság. Te sem fogsz bántani, ugye? Azt hittem, hogy egy félelmetes ember fog rám találni.

– Nagyapó azt mondta, hogy én csak leszek ember. Én egy kisfiú vagyok.

Palkó és Szöcsi igencsak megörült a szerencsének, hogy így alakultak a dolgok, és bár a sötétben még nem látták egymást tisztán, az már elég világos volt, hogy itt egy barátság van születőben.

– Haza tudnál vinni? Eltévedtem, és nem találom az otthonom! Napok óta ebben a házban kóborlok, és nem tudok kijutni innen! – panaszolta Szöcsi. – Ha hazaviszel, meghívlak egy teára!

Palkó elsőre bizonytalankodott. Vajon ne szóljon inkább nagyapónak? Vagy talán majd holnap megkérdezi az anyukáját? A sötétben úgy tűnt, hogy Szöcsi kicsi is, fél is, ilyesmivel nem lehet várni holnapig!

– Hazaviszlek! – döntött Palkó. Kiugrott az ágyból, belépett kis papucsába, és úgy, ahogy volt, csíkos pizsamában, elindult az ajtó felé. A szöcskeegér követte. Vagyis remélte Palkó, hogy követi, mert a sötétben nem sokat látott.

Nagyapó olyan mélyen aludt, hogy még arra sem rezzent fel, amikor Palkó elcsente az asztalról az elemlámpát, de még akkor sem, amikor leejtette a kulcsot, amivel a nagy faajtót próbálta kinyitni.

Odakint egy ismeretlen világ tárult Palkó elé. Az éjszaka hűvösétől libabőrős lett, de a mező lágy, kora nyári illatából jól esett szippantani egy nagyot.

– De jó, hogy újra szabad vagyok – sóhajtott fel Szöcsi –, innen már megtalálom az otthonom!

Most megfordultak a szerepek: odakint már Szöcsi ment elől, Palkó pedig elemlámpával próbálta követni új barátját. Ám alig néhány lépés után Szöcsinek nyoma veszett. Palkó próbált minden irányba világítani, de a szöcskeegeret mintha elnyelte volna a föld! Tulajdonképpen tényleg elnyelte.

– Itt vagyok, idelent! – szólalt meg Szöcsi Palkó lábánál. – Itt az otthonom, kerülj beljebb!

– Én oda nem tudlak követni… – biggyesztette le a száját Palkó. Ez egy rövid kaland volt, gondolta magában, és kicsit bánta, hogy ilyen hamar megtalálták Szöcsi otthonát.

– Csak dugd be az ujjad! – biztatta Szöcsi.

Palkó teketóriázott. Nem szerette a lyukakat, a gödröket, a sáncokat, se azt, ha sáros lesz a keze. Mit tegyen most?

– Gyere, ne félj! – unszolta a szöcskeegér, míg végül Palkó engedett neki. Épp az ujja fért be a kis lyukon, aztán mintha már a keze is bent lett volna, majd a karja, aztán egyszer csak, ki tudja hogyan, az egész Palkó ott ücsörgött a föld alatt.

– Na ne, ez hogy történhetett?

– Palkó is ezt kérdezte. Szöcsi a vállát vonogatta:

– Ez egy ilyen lyuk, mással is megtörtént már. Hát akkor Isten hozott az otthonomban!

Kátai Letti: Szöcskeegér-névadó

  

Rácz Eszter illusztrációja

 

Nagy az öröm itt Szöcskeegér honban,

fajunk nem lesz örökre kivesző.

Éjjel nyolc egyforma lurkó született,

hátán ében csíkocskát viselő.

 

De az egér bizony babonás állat,

hívtuk is a nagy őskeresztanyát:

Sicista Trizona Emerenc szökkent,

ringott alatta a mezőkabát.

 

Halljátok szavam büszke üreglakók –

s közben kortyolta a rovarlikőrt. –

Szerencsés lesz majd, akit így neveznek,

hajoljatok meg e nevek előtt:

 

Igazán nemes szöcskelányegérhez,

ki szelíd, bár kellőképp fürge lény,

trendi név való, mint Barka, Baranka.

Vagy Cseperke, Tünde, a tünemény.

 

Az Annazsófi is illik erre, ki

nem állhat úgy, mint a fagyos cövek.

Bár Ciprienn és Bellatrix nevekkel

senkiből sem lett még bagolyköpet.

 

Fiúnak javallott: Buda, Hont, Lipót,

talán még Vazul, Szilárd vagy Ervin.

Ezekkel tutira bronzérmes lesz a

Borsodi Marhalegelő Derbin.

 

Hogy miért nem arany? Mert erre ott a

Szíriusz, ezüstre meg az Ügyek.

E kettő legyen Kelemen s Marcián.

S ezzel most le is zárom az ügyet.

 

Sicista Trizona Emerenc eldőlt,

mint pajtában krumplival teli zsák.

Álmában hangyaillatút hortyogott,

s látta a bölcső nyolc lányát-fiát:

 

Ervin és Ügyek, Kelemen, Marcián,

Baranka, Cseper, Tünde, Bellatrix.

Eszmei értékük így nyolcmillió.

Egerek között elsők? Hát az fix.