Kecsesmecsesfalván éldegélt egy
szorgalmas kéményseprő, akit mindenki szeretett. Egy fehér falú, nádfedeles
házban lakott a feleségével. Nagy falu volt Kecsesmecsesfalva, és minden házon
volt egy, kettő vagy akár három kémény, amit Kormos Károlynak kellett tisztán
tartania. Csillivillire sikálta a kéményeket, ám amikor hazament, csak por,
kosz, hamu nyoma maradt utána mindenütt. A fürdőszoba is csupa-csupa korom
volt, folyton a feleségének kellett takarítani utána. Ezért az asszony folyton
zsörtölődött vele. Így aztán Karcsi munka után szívesebben ment a kocsmába.Egy este,
miután a napi fizetség egy részét már elitta, kormosan és porosan ért haza. Azt
hitte, a felesége már alszik, de az ott várta az ajtóban.
– Már megint a Kurta kucsma kiskocsmában
jártál, te semmirekellő? Megint sörre költötted a pénzt, ahelyett, hogy
takarékoskodnál? – kérdezte az asszony, és végignézett az urán.
– Semmirekellő lennék? De hiszen én
vagyok a falu legjobb kéményseprője! – mérgelődött Karcsi.
– Igazán? És a mi kéményünket mikor
fogod kitakarítani? Olyan kormos már, hogy a nyakamba potyog a sok korom,
amikor megpróbálok befűteni!
Karcsi nem szólt semmit, csak ment a
fürdőszobába. Levette kormos kéményseprő gúnyáját, szállt is a fekete por a
tiszta, fehér dézsára. Levetkőzött, és mosakodni kezdett. Hirtelen
csiklandozást érzett a vállán. Odanézett, és egy kaszáspókot pillantott meg.
– Ááááá! Egy pók! – ugrott fel rémülten,
és majdnem magára borította a dézsát.
Karcsi már-már lecsapta, de aztán eszébe
jutott a babona, hogy ha valaki megöl egy pókot, az szerencsétlenséget hoz.
– Szegény vagyok, a feleségem mindig
zsörtölődik velem, mert folyton későn jövök haza. Rám férne egy kis
szerencse... – motyogott Karcsi.
Ekkor csodák csodájára megszólalt a pók:
– Ne ijedj meg, Moki vagyok, és szívesen
segítenék neked.
– Te kis zsebre való! Te akarsz segíteni
nekem? Inkább csak hozz szerencsét! – nevetett Karcsi a kis élőlényen.
Moki elgondolkodott. Most úgy járt, mint
törpe az óriással vagy kisegér az oroszlánnal, hogy egy nagy élőlény kér
segítséget egy icipicitől.
– Hogy is tudnék segíteni, hiszen jól
mondtad, apró, zsebre való vagyok – szomorodott el Moki. – Á! Már megvan! Menj
el Pici-Kici pókfaluba, ott találsz egy nagyon idős pókasszonyt. Ő a falu
varázslója, aki mindenre talál gyógymódot – mesélte Moki.
– És hol találom a Pici-Kici pókfalut? –
kérdezte Karcsi.
– Éppen a fejed fölött, a padláson!
– Az én padlásomon? Na, ne nevettess! –
hitetlenkedett Karcsi.
– Mikor jártál odafent legutoljára? – kérdezte
Moki.
Karcsi elgondolkodott. Bizony, megvolt
az három éve is, hogy az asszony unszolására felment kitakarítani a kéményt.
Elszégyellte magát. Visszavette a kéményseprőgúnyáját, és azon nyomban
felmászott a padlásra. Arra gondolt, hogy ha mást nem is talál ott, legalább
kitisztítja a kéményt. Vitt magával egy gyertyát is, hogy lásson a fekete
éjszakában. Amikor felért a létrán, a gyertya fénye egészen különös dolgokat
világított meg. A padlás tele volt kacattal, lommal és kosszal. A kidobott
tárgyak között rengeteg sűrű pókháló feszült, és a pókhálókon apró, fehér
házacskák álltak.
– Ez Pici-Kici pókfalu – mondta Moki, és
szűk járatokon elvezette Karcsit a boszihoz.
A cseréptető rései között besütött a hold,
és megvilágította a hófehér hálókat. Az egyik sarokban, a hold fényében
motoszkált egy hatalmas, fekete pók.
– Ki vagy te, és mit szeretnél? – kérdezte
recsegős hangon Poci-Koci, a pókboszi.
– Kormos Karcsi a nevem, itt lakom ebben
a házban, és azért jöttem, hogy kitakarítsam a kéményt – mondta Karcsi, és
letérdelt hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye.
– Az én kéményemet, fiatalember? De hisz
az tiszta! – kiabált Poci-Koci, aki már olyan öreg volt, hogy alig látott, alig
hallott.
Karcsi a kéménylyukhoz lépett,
kinyitotta az ajtót, bevilágított a gyertyával, és belepillantott.
– Phü! Ez tiszta?! Tele van mindenféle
porral, piszokkal, varázsfüsttel!
– No ide figyelj, te buzgómócsing!
Holnap hajnalig takarítsd ki, különben egérré változtatlak! – rikácsolta Poci-Koci,
és a varázspálcájával jókorát koppintott Karcsi lábhegyére.
Ebben a pillanatban valami
megcsiklandozta Karcsi hátsóját, aztán kiszakadt a nadrágja, és hopp,
kikunkorodott belőle egy egérfarok.
– Íme, egy kis ízelítő – kacagott
Poci-Koci.
Karcsinak nem maradt más választása,
nekilátott, hogy kitakarítsa a kéményből azt a rengeteg füstöt, pókot,
békanyálat, denevérürüléket meg mindent, ami benne volt.
– Hékás! – szólalt meg hirtelen egy
furcsa, sivító hangocska. – Nézz a lábad elé, fajankó!
– Te meg ki vagy? Nem látlak –
keresgélte a hang forrását Karcsi. Azt hitte, egy újabb pók beszél hozzá.
– Tökfej! Varázsfüst vagyok, és Füsti a
nevem – mutatkozott be.
– És te tudsz szerencsét hozni? –
érdeklődött Karcsi, de a varázsfüst nem válaszolt, elillant a kéményen át. A
kéményseprő tovább dolgozott, hosszú seprűjével kotorászta a kémény falát.
Szerencsét nem talált, viszont lenyúzott kígyóbőrt, patkányfarkat és sok apró
kacatot igen.
– No, hadd lássam, hogy haladsz? –
kopogtatott türelmetlenül Poci-Koci a varázspálcájával.
– Nemsokára kész – motyogta Karcsi. – De
beszorult a jobb kezem a kéménybe, és nem tudom kihúzni.
– Csiribí-csiribá, kéményseprőből
kisegér, ebihalból béka, keljetek egy útra! – mormolta Poci-Koci.
Így aztán Karcsiból szürke kisegér lett.
– Mi a csudát csináltál velem? –
cincogott Karcsi.
– Szürke kisegeret, fajankó! – vihogott
a pókboszi, és három lábával egyszerre megkopogtatta a fejét.
– Hogy fog így felismerni az asszony? –
aggódott Karcsi. – Rám ereszti a macskát!
– Úgy kell neked! – csúfolódott
Poci-Koci. – Beszorult a jobb kezed, így kénytelen voltam kisegeret csinálni
belőled – magyarázta. – Tudod, egy kisegér nem szorul be sehova, minden lyukon
kifér.
Karcsi elkeseredett. Körülnézett a
padláson, egyszerre hatalmasnak és nagyon félelmetesnek tűnt. Ahogy így
nézelődött, a megszámlálhatatlanul sok kacat alatt megcsillant valami.
Odaszaladt, és felkiáltott:
– Nahát, egy lópatkó! Ezt sosem vettem
volna észre a magasból! Végre! Rám talált a szerencse! – kiáltott örömében.
– Nocsak, megtaláltad az ükanyám
szerencsepatkóját! – mondta Poci-Koci. – Vidd csak el, hátha rád mosolyog a
szerencse. Végül is a kéményt szépen kitakarítottad, megérdemled a fizetséget.
– Minden hiába, hiszen kisegér lettem.
Mikor fogok visszaváltozni emberré? – sóhajtott fel Karcsi.
– Mindjárt felkel a nap, és akkor minden
olyan lesz, mint régen – mondta Poci-Koci.
A tető résein át hamarosan arany
napsugarak világítottak be a padlásra. Hipp-hopp, a boszinak igaza lett, minden
visszaváltozott. Minden? Karcsi a napsugarak fényében észrevette, hogy azok az
apró kacatok, amik eltömték a kéményt, csillogó aranyrögökké és csiszolatlan
drágakövekké lettek.
Úgy megörült, hogy táncra perdült a
padláson, aztán gyorsan abbahagyta, mert félt, hogy leszaggatja Pici-Kici pókfalu
hálóit. Megköszönte Mokinak és Poci-Kocinak a segítségüket, aztán elbúcsúzott
tőlük. Lerohant az asszonyhoz, és kibékült vele. Innentől szerencsében és
gazdagságban éltek együtt.
|
Tari Fanni illusztrációja |
|
|
Szerkesztette: Miklya Zsolt