Illusztráció: Bezerédi Zsófia
Federico García Lorca Két esti hold című kötetét édesanyámtól kaptam nyolcéves koromban. Mikulás-ajándékul. Már a borítója, a kötet vékonysága, könnyűsége érzékeltette velem, hogy ez más lesz. Nem mesekönyv, hanem verseskötet. Persze kaptam én máskor is versesötetet, ott sorakoztak a mesék és gyerekregények között az asztalom fölötti polcon – mennyire büszke voltam a saját könyveimre! – Weöres Sándor gyerekversei, a Ha a világ rigó lenne, Pilinszky Jánostól A nap születése, Nemes Nagy Ágnes Mennyi minden című kötete, aztán a remek antológia, a Bóbita álmos. De a Két esti Hold mégis más volt, mint a többi.
A karcsú kötet versei andalúz lovasokról, narancsligetekről, párducfoltos lovakról szóltak egy másik, eddig nem ismert hangon, arról, hogy „Halott, halott a hold ma”, hogy „A délután tévedésből hidegbe öltözött.” és hogy „Egy fiú hangja elveszett.”
Ismeretlen tájakra és mélységekbe húztak ezek a titokzatos versek, vagyis nem! Nagyon is ismertem, felismertem őket. Csakhogy nem máshonnan – belülről tudott érzésekre és vidékekre ámultam rá García Lorca dalait olvasva.
Ma, amikor rendkívüli figyelem irányul arra, hogy egy szöveget hány éves gyerek olvashat már, még nagyszerűbb, hogy a Móra Kiadó ezeket az andalúziai költő által egyáltalán nem gyerkeknek írt verseket 1975-ben gyerekkötetbe szerkesztette. Hiszen zenéjük egyetemes, kimondhatatlan sűrűségű, sokszor sötét, máskor holdfénytől vagy kínzó naptól sugárzó hangulatai és olykor szürreális képei épp kifejtetlenségük révén hatottak rám akkora erővel.
Délutánonként besütött a szobámba a nap. A könyvvel a kezemben üldögéltem a gangra nyíló ablak előtt. A vastag téli fénynyalábban az apró porszemek Brown-mozgásának táncát bámultam, aztán visszabújtam a kötetbe. Biztosan tudtam, hogy semmi mást nem akarok egész életemben, csak ezt. Hogy az „ez” pontosan mit jelentett, nem fogalmaztam meg, de az írásra gondoltam, arra, hogy bár még egy verset sem írtam életemben, én is költő vagyok, tehát ezt szeretném. Költő lenni és verseket írni. Nagyon erős felismerés volt. Aztán elmúlt, mert teljeséggel hihetetlennek tűnt, hogy én, aki ott ülök kockás szoknyában és térdzokniban egy kék-sárga pléddel letakart ágyon, valaha képes lehetnék erre. Én, aki azt sem tudom, mi az a narancsliget. Akkoriban jó, ha Mikuláskor kaptunk az öcsémmel egy-egy szem narancsot. Csak a Városligetet ismertem, de ott se olajfák, se tenger, nem jártak lovasok sem.
Hogy miért épp García Lorca versek és miért nem Weöres Sándor, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes versei hozták a – hosszú időre zárójelbe tett – felismerést, hogy költő vagyok, nem tudom. Hiszen, az ő verseiket is tudom fejből a mai napig, lüktetésük, kötői hagjuk megkerülhetetlen talaja lett a kortárs költészetnek. Persze a Két esti hold verseiben magyar költők hangja is hallatszik, műfordításaikkal András László, Eörsi István, Jékely Zoltán, Nagy László, Rab Zsuzsa, Somlyó György, Tótfalusi István, Végh György és Weöres Sándor is hozzájárultak a kötethez.
Arról még szólnom kell, hogy a könyvet a költő eredeti rajzai, finom vonalú, rejtélyes képei illusztrálják. Tavaly májusban – több mint négy évtizeddel azután, hogy nyolcévesen csupán tizenkilenc versén keresztül beleszerettem Federico García Lorca költészetébe – eljutottam a versek és a költő szülőfödjére, láthattam a narancsligeteket, az olajfákat, a lovasokat, a córdobai lányokat és a házat, ahol alkotott. Egyfajta hazaérkezés-élmény volt számomra, amit azt hiszem – hiába olvastam később drámáit, további verseit, hiába tanultam róla az egyetemen –, a Két esti hold című kötet nélkül biztosan nem éltem volna át.
A karcsú kötet versei andalúz lovasokról, narancsligetekről, párducfoltos lovakról szóltak egy másik, eddig nem ismert hangon, arról, hogy „Halott, halott a hold ma”, hogy „A délután tévedésből hidegbe öltözött.” és hogy „Egy fiú hangja elveszett.”
Ismeretlen tájakra és mélységekbe húztak ezek a titokzatos versek, vagyis nem! Nagyon is ismertem, felismertem őket. Csakhogy nem máshonnan – belülről tudott érzésekre és vidékekre ámultam rá García Lorca dalait olvasva.
Ma, amikor rendkívüli figyelem irányul arra, hogy egy szöveget hány éves gyerek olvashat már, még nagyszerűbb, hogy a Móra Kiadó ezeket az andalúziai költő által egyáltalán nem gyerkeknek írt verseket 1975-ben gyerekkötetbe szerkesztette. Hiszen zenéjük egyetemes, kimondhatatlan sűrűségű, sokszor sötét, máskor holdfénytől vagy kínzó naptól sugárzó hangulatai és olykor szürreális képei épp kifejtetlenségük révén hatottak rám akkora erővel.
Délutánonként besütött a szobámba a nap. A könyvvel a kezemben üldögéltem a gangra nyíló ablak előtt. A vastag téli fénynyalábban az apró porszemek Brown-mozgásának táncát bámultam, aztán visszabújtam a kötetbe. Biztosan tudtam, hogy semmi mást nem akarok egész életemben, csak ezt. Hogy az „ez” pontosan mit jelentett, nem fogalmaztam meg, de az írásra gondoltam, arra, hogy bár még egy verset sem írtam életemben, én is költő vagyok, tehát ezt szeretném. Költő lenni és verseket írni. Nagyon erős felismerés volt. Aztán elmúlt, mert teljeséggel hihetetlennek tűnt, hogy én, aki ott ülök kockás szoknyában és térdzokniban egy kék-sárga pléddel letakart ágyon, valaha képes lehetnék erre. Én, aki azt sem tudom, mi az a narancsliget. Akkoriban jó, ha Mikuláskor kaptunk az öcsémmel egy-egy szem narancsot. Csak a Városligetet ismertem, de ott se olajfák, se tenger, nem jártak lovasok sem.
Hogy miért épp García Lorca versek és miért nem Weöres Sándor, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes versei hozták a – hosszú időre zárójelbe tett – felismerést, hogy költő vagyok, nem tudom. Hiszen, az ő verseiket is tudom fejből a mai napig, lüktetésük, kötői hagjuk megkerülhetetlen talaja lett a kortárs költészetnek. Persze a Két esti hold verseiben magyar költők hangja is hallatszik, műfordításaikkal András László, Eörsi István, Jékely Zoltán, Nagy László, Rab Zsuzsa, Somlyó György, Tótfalusi István, Végh György és Weöres Sándor is hozzájárultak a kötethez.
Arról még szólnom kell, hogy a könyvet a költő eredeti rajzai, finom vonalú, rejtélyes képei illusztrálják. Tavaly májusban – több mint négy évtizeddel azután, hogy nyolcévesen csupán tizenkilenc versén keresztül beleszerettem Federico García Lorca költészetébe – eljutottam a versek és a költő szülőfödjére, láthattam a narancsligeteket, az olajfákat, a lovasokat, a córdobai lányokat és a házat, ahol alkotott. Egyfajta hazaérkezés-élmény volt számomra, amit azt hiszem – hiába olvastam később drámáit, további verseit, hiába tanultam róla az egyetemen –, a Két esti hold című kötet nélkül biztosan nem éltem volna át.
a szerző kedves kötetével
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése