2019. augusztus 23., péntek

Böszörményi Gyula: A hergeberge hercegecske

Grafika: Vajda Melinda



Élt egyszer, mert született, a nagyvárosban egy hercegecske. Ám be kell vallani, hogy ő bizony csak olyan nyifi-nyaflancs, hergeberge, bócabice hercegecske volt, aki épp ezért sajna nyúlszőrpihényit sem lehetett a hercegkisasszonyok álma. Bánkódott is emiatt a királyfi királyi papája, aki – polgári foglalkozását tekintve – kifligörbítőként dolgozott, és búslakodott királyi mamája is, aki pedig liftszereléssel töltötte az időt.

2019. augusztus 21., szerda

Simon Réka Zsuzsanna: Amikor

Grafika: Kalas Zsuzsa



Felhúzott térdekkel kuporgott a konyhapulton,

és várta a pillanatot, 
amikor csitul,
és nem feszít,
amikor könnyebb,
és nem szédít,
amikor halkul,
és nem sebez,
amikor múlik,
és nem felez,
amikor nem szorít, 
és nem nyom,
amikor old
és enged
a fájdalom. 

2019. augusztus 19., hétfő

Fodor Veronika: Körforgás

Grafika: Borostyán Rita

A ház aznap délután különösen csendes volt. Magába zárta az emlékeket, amit generációk suttogtak a fülébe, nem pattogtak a bútorok, nem nyikorgott a padlódeszka. Csak az idő remegett az ablakpárkányon észrevétlenül, a felpenderedő festékrétegekre hullva.

2019. augusztus 16., péntek

Sohonyai Edit: Az égnek gyűjtő

Grafika: Szüdi János

– Mester, nézz rám! – kérte a tanítvány.
Az öreg sötétre égett arcát, mély barázdák szabdalták, a szél könnyen futó homokszemeket sodort mélyükből odébb.

2019. augusztus 14., szerda

Nattán-Angeli Nóra: A kék kapu

Grafika: Fricska Dorka



Hol volt, hol nem, volt egyszer egy égszemű kislány. Egész nap egy nagy, rozsdás kapu előtt ült. Ült, üldögélt, s nem tágított a kapu elől. Mehetett volna a rétre, madarakkal énekelni, pitypangokkal ejtőernyőzni, de még ennél is jobban szeretett volna bejutni a kapun, mielőtt útnak indul. Újra meg újra próbálta kinyitni a kapu szárnyait: először csak rátette a két kezét, aztán lökte, lökdöste, a hátát is nekivetette, de az nem mozdult semerre. A kapun se kilincs, se kulcslyuk nem volt. Az égszemű beszélt is hozzá, aztán kiabált, dörömbölt, újra meg újra nekiveselkedett. Nem tudta pontosan, mi van a kapu mögött, csak azt, hogy látni szeretné. De hiába, a kapu nem engedett. A kislány így hát csak ült naphosszat, és egy száraz ággal rajzolt a földre. Égszemét gyakran felhők takarták.

2019. augusztus 12., hétfő

Wéber Anikó: Örök kert

Grafika: Demény Andrea

Volt egyszer egy asszony. Egyedül élt egy kis faluban, egy kis házban. Nem volt egyebe, csak a kertje. A kertjében pedig temérdek virág. Ő ültette mindet, évről évre gondozta, nevelte őket, mintha a gyerekei volnának. Kapált, gazolt, metszett, permetezett, öntözött tavasztól őszig. Ha épp nem akadt munka, leült a kispadra, és a virágaiban gyönyörködött. Nem tudott betelni a látványukkal. A rózsaszín, vörös és sárga rózsákkal a kerítés mentén, a lila levendulákkal az ösvény szélén, az egynyári, tarka virágokkal az ágyásokban, a piros muskátlikkal a cserepekben.

2019. augusztus 9., péntek

Várfalvy Emőke: A pesti

Grafika: Márton Szimóna


Mamának hatalmas hírei voltak.
Persze nem csak neki, egész Aranyos erről beszélt.
Apa gyakran mondja, hogy nekünk nem kell hypernet, meg fészbuk, mert itt van nekünk a Kispad hálózat, ahol minden este hangsebességgel terjed minden fontos információ, amit a világról tudni érdemes.

2019. augusztus 5., hétfő

Póth Rebeka: Kakaó

Grafika: Póth Rebeka



Bement a kávézóba, és mint mindenki, ő is kapott azokból az apró, fémnyélre erősített táblácskákból. Rajta sorszám volt, 13-as.
Körbepillantott. Olyan, mintha valami árverésen lett volna, csak a számok az asztallapon feküdtek, nyílt kártyákkal.

2019. augusztus 3., szombat

Csík Mónika: A varázsló kertje

Grafika: Móricz Ildikó



Csiribí-csiribá
hókuszpókusz,
fütyül a fügefán
tíz-húsz kókusz

fogait feni a
futórózsa,
futtában falatoz
futómódra

lapul a liliom
szája véres,
de az is lehet hogy
málnakrémes





szegfű a szegeit
fűbe rejti
félő, hogy egyszer még
ottfelejti

kolompol a gomba
reggel kétszer
délben és délután
hetvenhétszer

nyűgös a tulipán
szirma kékül,
szilvaszín orra is
elsötétül

kankalin kunkori
bajszát pödri,
bajusza hegye a
földet söpri

tátog a tátika –
hangja nincsen,
hasztalan heverész
láda kincsen

kardvirág masíroz
éjjelente,
álmokat terelget
énekelve:

csiribá-csiribí
pruclipracli,
nem szabad a tolvajt
futni hagyni

zsákjában gyerekek
álma gyűlik,
reggelre nyomtalan
tovatűnik.








2019. július 31., szerda

Tóth Ágnes: Csáth Géza-emlékezés

Grafika: Tórh Saci


Eszem ága

Eszem ágán ül két holló,
csőrükben egy rozsdás olló.
Lenyisszantják eszem ágát,
keresik az eszem árát.
Eszem ára törékeny kincs.
Nekem eszem ágában sincs
eszem ágában tartani,
két hollónak odaadni.


Fekete vers

Koromfekete a korom,
öreg kéményekben ég.
Éjfekete éjszakákon
bársonyfekete az ég.
Hollófekete a holló,
felszáll a tetőre,
szárnyából egy tollat ejt
a fekete földre.
Felkapja a varázsló,
fúj a tollra hármat,
és a földről azonnal
felszállnak a házak.
Kinyílnak az ablakok,
sikít a sok ember.
Alattuk a mélység zúg, 
mint fekete tenger.
Felettük a csillagok,
mind nagyobbá válnak,
a vén Hold is hatalmas,
rászállnak a házak.
Ujjongnak az emberek,
fényben áll a házuk.
Nem lesz többé fekete,
se vágyuk, se álmuk.



Üvegalma

Hajdanában Boncidában
találtam egy kertet,
ahol egy vén vadkörtefán
üvegalma termett.
Arra jött egy suszterlegény,
felmászott a fára,
szakajtott két üvegalmát,
s húzta kaptafára.
Nem fecsérelte az időt,
faragott két üvegcipőt,
kész lett vele éjfél előtt.
Hazavitte, polcra rakta,
kit szeretett, annak adta.
Ma se tudja az a csalfa,
hogy a cipő igazából
körtefán nőtt üvegalma.
Mert ha tudná, fel se venné,
varázskertbe visszavinné.
Akasztaná körtefára,
míg üvegalmává válna.




2019. július 29., hétfő

Mészöly Ágnes: Csigaház




Grafika: Bódi Kati


Csigaházban élek. A hangok nem jutnak át a falán, megtörnek, zsongássá szelídülnek, altatnak, nyugtatnak, elringatnak. A fények szépen játszanak a boltozaton, színes foltokat látok, összemosódó, halvány plecsniket, egymásba folynak, szétválnak megint. Nem érzem a szelet, az esőt és nem érzem a perzselő napot, a hideg és a meleg csak egy gondolat, mire átjut a meszes falakon. Nem tudom, merre van az előre, a hátra, a balra-jobbra meg az egyenes, itt benn csak ívek vannak, lágy kanyarok, egymásba gördülő végtelenség.

2019. július 26., péntek

Smelka Sándor: A mozi

Grafika: Zengővári Judit

A völgytől mindenki óvta. Azt mondták, senki nem tért még onnan vissza. Egyébként sincs ott már semmi, se kincsek, se emberek, csak a romváros. Ami érték volt ott, már elhordták a hosszú évek alatt. Minek odamenni?
Ám a völgy mégis csak csábította őt, és egy nap felhágott a hegygerincre, hogy egy kiugró sziklán megálljon az elhagyott város felett. A holdfény beezüstözte a háztetőket, a tornyokat. Egyébként sötét volt minden a völgyben: a kalandor még az se látta biztosan, hol végződik a város, hol kezdődik az azt körülölelő erdő.
Vett egy mély levegőt és elindult lefelé a liánnal benőtt ösvényen. A város utcáin sötétek voltak a kandeláberek, csak az ablakok tükrözték vissza a sejtelmes holdfényt. A kirakatokban ázott, szél tépte ruhákat látott, a járda mellett rozsdás, régimódi autókat kerülgetett. Szűk utcák labirintusán vergődött át, patkányok suhantak el lábai mellett, a belső udvarokból kirohanó kutyákkal kellett meg-megküzdenie, egy-egy erősebb szélrohamnál cégérek, neonfeliratok zuhantak le a házak falairól.
Egyébként csend volt. Túl nagy csend. A saját lélegzetén kívül csak azt hallotta, ahogy le-leomlik egy fal néhány utcával odébb. Bármerre is ment, semmibe néző tűzfalak meredtek fölé. Az volt az érzése, hogy ez a város állandóan foszlik, folyamatosan semmisül meg körülötte.
A hajdani főteret benőtte már a fű, fenyőfák álltak őrt a padok felett. A városháza tornyáról vad robajjal zuhant le egy egész sornyi cserép. A robaj utáni csendben, csak a fenyők zúgását lehetett hallani.
Elsodort a szél mellette valamit. Nagyobb újságpapír volt, esetleg valamilyen plakát. Utánaeredt. Fától fáig üldözte a papírfecnit, közben kiálló gyökerekben botlott meg, fedetlen csatornanyílásokat kerülgetett. Lassan megérkezett a tér másik oldalára.
Ekkor látta meg azt a mozit.
Nem tudta, miért, de megborzongott. Hagyta, hadd fújja tova a plakátot a szél, ő pedig elindult az öreg épület felé. A fölé magasodó oszlopok, timpanonok, stukkók között bizarr domborművek vicsorogtak le a falakról. Az egykori műsor is ki volt írva az ajtók fölé, de a betűkből csak néhány maradt fent a táblán.
Az ajtó nyikorogva ugyan, de könnyedén kinyílt. Az előteret mozaikpadló borította, egykori mozihősök képein sétált végig: egy óriási majmon, egy álarcos férfin, aki a kezében fénykardot tartott, egy kalapos fickón, aki egy ostorral hadonászott.

Grafika: Zengővári Judit

A moziterem párnázott ajtóin tompa zaj szűrődött ki: zenét és emberi beszédet hallott. Beleremegett a felismerésbe: odabent filmet játszanak. Benyitott az ajtón.
A terem tömve volt emberekkel, akik tátott szájjal, kerek szemmel, révült mosollyal az arcukon bámulták a vásznat. Többeket is megszólított, de nem reagáltak semmire, csak nézték a filmet, ami távoli világokba, egy színes, boldog életbe repítette őket. Boldogabba, mint amilyenben éltek.
A kalandor órákat töltött ebben a félhomályos teremben, próbálta magukhoz téríteni az embereket, kivezetni őket az előcsarnokba, a friss levegőre, az omladozó városba, ebbe a szétmálló valóságba, de nem járt sikerrel: az emberek tapodtat se mozdultak a helyükről. Mikor véget ért a film, újra pörögni kezdtek a képek, újra kezdődött a csalóka utazás.
Fent, a gépteremben is pókhálós volt minden. A kalandor némi keresgélés után megtalálta azt a kapcsolót, amivel leállította a filmet, majd felgyújtotta a fényeket. A moziteremben nagy csend támadt, a vakító fényárban magukhoz tértek az emberek. Tétován, csodálkozva meredtek egymásra, mintha valami mély álomból ébredtek volna. Nézték a sötét vásznat, egymást, de főként azt a pókhálós, omló vakolatú termet, amiben az elmúlt éveket töltötték.
Öt perc telt el ebben a csendben, majd valaki nehéz léptekkel elindult a terem kijárata felé.

2019. július 23., kedd

Fodor Veronika: Szívek üvegből

Grafika: Szimonidesz Hajnalka




A Végzet egy karosszékben ült. Toronyszobája a mindenség felett lebegett. Nappal nehéz vásznakkal borította be az ablakokat, beburkolta magát fekete kabátjába s csak várta a Holdfelkeltét.

2019. július 19., péntek

Szabó Imola Julianna: A varázslók kertje

Grafika: Szabó Imola Julianna



A disznók kertjének hívtuk. Ha átpattant a labda a kerítésen, akkor percekig csak a pattogást számoltuk. Egy idő után elhallgatott a műanyag és a fű kölcsönhatása. A sár belefészkel a májszövetekbe, és a kivéreztetett szavak csak becézésre jók. Cocám, concim, malackám, röfikém. Hetven kiló hús már elég nagy súly az ítélethez. A fejben eldöntött igék mögött gyávaság, a szétfoszló tetemek mögött egy kés árnyéka lebeg. Még sosem hallottam úgy sírni élőt. Amikor a labda pukkan ki. Elmúlik a gyerekkor. Többé nem hívok senkit a becenevén. Mérget szórok a sebekre, írtom a kertet, mintha gyomok szigete lenne. És csak éjjelente fekszem az ól langyos szalmáján. Mint anyácskám öle. Anyám gyenge öle, a csend előtt.

2019. július 16., kedd

Zs. Nagy Izabella: Történet a három leányokról

Grafika: Klesitz Piroska

Nem is a leányokról szól ez a történet,
hanem az ő szívükről.
Mert jött a kékszemű, magas ifjú,
vékony ujjaival arcon simította egyiküket,
erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe,
és már is vége is volt: a lánynak. A csendes napoknak.
A szerelem elveszi a nyugalmat. Csak a sírás marad utána.
Következő nyáron újra jött, s a másik lányt is elkapta,
hévvel csókolták egymást, mint a fölnőttek.
Ej, hát ezek a lányok nem tanultak semmit,
csak a sírás maradt utána, mikor megint eltűnt ősszel.
Jött az új tavasz meg a nyár megint, ahogy szokás, és
a legfiatalabb találkozott vele azon a napon,
és ő is elbukott. A szíve volt az oka.
Így járunk mi lányok, üres lesz azután minden,
mert a fiú tovább indul, vándorolni, kalandra fel.

 
Grafika: Klesitz Piroska

A varázsló kertje

Azt hittem, egy kert a virágoktól édes.
Először meglepnek a színek, a fényes felületek,
bár nem így van, messzibbről tudni lehet,
ahogy közeledünk, ahogy jövünk,
egyszer csak megcsap a kábító virágillat,
és csak ezután látjuk meg a sok piros és kék és sárga
meg hófehér virágcsodát. Összevissza harmóniában.
Meglep: csak egy kert, az utca végén.

Tibi azt mondja, varázsló lakik a házban.
S vele sok rabló, varázslótanonc.
Kincseket gyűjtenek minden éjszaka,
csodálatos, valódi értékeket lopnak másoktól.
Hajnalban a varázsló hempereg a virágok között,
belefúrja fejét a szirmokba, levelekkel ölelkezik.
Hejj, ha tudnátok, mi történik!, mondja Tibi.
Meglep: ez csak egy kert, virágokkal, az utca végén.


2019. július 13., szombat

Dávid Ádám: Géza vs Jolán

Grafika: Tuza Edit

Gyermekkorom egyik legtisztább emléke: Jolánnak, a latintanárunk lányának alakja. Mi, én és Telkes Pali, mindig őt tartottuk a legszebb lánynak az egész városban, és ezt hirdettük is.
Unalmas, eseménytelen volt a fiatalságom. Egyedül két fiú felbukkanása kavarta fel néha a családi állóvizet: Géza és Pali, akik állhatatos rajongásukkal mindig zavarba ejtettek, és fel is dühítettek.

2019. július 10., szerda

Méhes Károly: A varázsló kertjében


Grafika: Szüdi János





Akkor hát indulás Szabadkára.
Ahová első közös utunk is vezetett, sok éve már.
Egy idő után minden sok éve van. Ezért hát méltó és üdvös.
Akkor azzal játszadoztam, hogy vajon mi az, ami ott szabad, noha csak kicsit, így, kicsinyítővel, hogy szabadka.

2019. július 8., hétfő

Barangolás a Varázsló kertjében

Grafika: Klesitz Piroska



Száz éve halt meg Csáth Géza, aki ugyan nem volt gyerekíró, de a világa varázslatokkal és csodákkal teljes. A ránk következő két hónapot az ő emléknek szánjuk: olyan verseket, meséket, szövegeket osztunk meg veletek, amelyek megidézik Csáth Géza emlékét. Egy furcsa, néha kicsit rémisztő kalandra hívunk tehát a Varázsló kertjébe, ahol Időnként egy másik nagy mágus, Csontváry Kosztka Tivadar is feltűnhet majd, hiszen ő is épp száz esztendővel ezelőtt ment el ebből a világból. De mint tudjuk a varázslók és a mágusok még haláluk után is képesek elkápráztatni minket. (Figyelem! A szövegek java része tizenkét év fölött ajánlott!)

Akik vezetőink lesznek barangolásaink során: Miklya Luzsányi Mónika, Majoros Nóra és Bódi Kati

2019. július 7., vasárnap

Köszönjük, hogy velünk repültél!

Bódi Kati rajza


 
Bár a nyár még javában tart, a mi madaraink ma szárnyra kelnek.

Köszönjük, hogy velünk tartottatok, ebbe a madárdalos, szárnyaló, rímekben fészkelő mesevilágba.

Kívánunk nektek remek, fecskecsivitelésben, gólyakelepben és rigófüttyben gazdag nyarat,

és ne feledjétek, a banka és a kemence is akkor a legjobb, ha a búbos, a kiwivel meg óvatosan, mert néha csíp!



Sok szeretettel a szerkesztők,

Bódi Kati, Smelka Sanyi és Várfalvy Emőke

2019. július 6., szombat

Várfalvy Emőke: Rigó és Ember




Csodás reggel volt. Az az őszi reggel, amikor a fák bíborra, aranyra festett levelei egyszerre engednek a szélnek, és táncolni kezdenek a levegőben.

Rigó jó kedvűen cikázott a színes társaságban, aztán mikor kitáncolta magát, leszállt a párkányra.

Ember a résnyire nyitott ablak mellett ült, és szigorú szemekkel meredt maga elé, közben tíz ujjal kopogott az asztalon.

- Milyen kitartó – gondolta Rigó, aki néhány hete fedezte fel Embert, mikor egy különösen ízes legyet üldözött.

Azóta minden nap megnézte, kíváncsi volt rá, vajon mit csinál.

- Halihó – fütyült be Rigó az ablakon – gyere, nézd, milyen szépen táncolnak a levelek ma reggel!

Ember mintha nem hallaná, meredt maga elé és kopogott tovább.

- Majd holnap – gondolta Rigó, aztán elröppent, hogy megreggelizzen.

Eltelt az ősz, megjött a tél.

2019. július 3., szerda

Smelka Sándor: Kösz, Csuvi!

Tuza Edit

Biztos láttatok már rigót az ág hegyén állni, könnyedén illegni-billegni a tavaszi szellőben. Nos, az a rigó biztos nem én voltam. Alattam ugyanis úgy meghajlik az ághegy, mint egy pásztorbot, mint egy grincsfa, én pedig úgy lógok rajta, mint egy karácsonyfadísz, már-már fejjel lefelé.
Igen, jól gondoljátok: egy kicsit túlsúlyos rigó vagyok. Sejthetitek, nem könnyű az életem. Például az idősebb rigók, aki már nem látnak olyan jól, sokszor megkérdezik tőlem:
– Te valami varjúfióka vagy?
– Nem, nem – fütyülőm ilyenkor olyan szépen, ahogy tőlem telik – rigó vagyok, csak… dúsabb a tollazatom.
– Aha – válaszolják, de aztán a biztonság kedvéért továbbrepülnek. Mi lehet tudni, talán mégiscsak beszédhibás varjú vagyok vagy álmatlan bagoly.
Ha a többi rigó közé telepszem a bokorban, akkor az ág, amin ücsörgünk, szinte lehajlik a földig. Ez akkor nagyon ciki, ha éppen egy macska jön-megy a gyepen.
– Kösz, Csuvi! – mondja ilyenkor a többi rigó, majd kereket old mindegyik.
Amikor ők ülnek mellém és én oldok kereket, az se jobb. Akkor az ág, amit eddig a súlyom tartott lent, visszapattan, és a többi rigó is elrepül, mint én. Nem annyira szépen és nem is annyira önszántukból, de higgyétek el, repül mind. Közben ezt kiabálják:
– Kösz, Csuvi!
Imádok a többiekkel fürdőzni a tócsákban eső után, de sajnos, amikor én is belecsobbanok a pocsolyába, akkor az összes víz kiloccsan onnan, néha egy-egy rigóval együtt. Igen, kitalálhatjátok, mit fütyörésznek ilyenkor:
– Kösz, Csuvi!
Mást se hallok, mint, hogy kösz, Csuvi!
Amikor elegem lett abból, hogy a többiek azzal csúfolnak, hogy leginkább kakukk vagyok, nem is rigó, elkezdtem fogyókúrázni. Mi rigók, elég sokat futkározunk a gyepen, de a legtöbbször mégiscsak repülünk. Ezért elhatároztam, hogy én csak futni fogok, hátha leadok néhány grammot. Ezt az emberektől lestem. Ők is futnak, ha kövérek (és ők is leadnak pár grammot). De ez se csináltam sokáig, mert az egyik nap, ahogy futottam, meghallottam a rigólányokat nevetgélni:
– Nézzétek Csuvit, olyan kövér, hogy már repülni se tud.
Igen, igen, a tojók is messze elkerültek, féltek, hogy véletlenül agyonnyomom a tojásokat, ha egyáltalán lesz hely a fészekben mellettem. Attól is féltek, hogy letörik alattunk az ág. Attól is tartottak, hogy összes kukacot én fogom megenni, nem pedig a fiókák.
Egyik nap, amint repültem a kert felett (repülni még tudok), egy igen furcsa rigót pillantottam meg az almafa ágán. Úgy meghajlott az ághegy alatta, mint egy pásztorbot, mint egy grincsfa, ő pedig úgy lógott rajta, mint egy karácsonyfadísz, már-már fejjel lefelé. Leszálltam egy közeli faágra, hogy jobban szemügyre vehessem a tojót (mert az volt!). Az én ágam is meghajlott, és ez azért volt jó, mert így mindketten egyformán megdőlve tudtunk beszélgetni. Így jobban megértettük egymást.
Ő volt Csivi, akivel végül mégiscsak megépítettük a közös fészkünket egy különösen vastag faágon. Tojásoknak is van bennük hely, és higgyétek el, jut kukac a fiataloknak is. Sőt, néha még Csivinek is hozok valami finomságot. Ilyenkor mindig azt mondja:
– Kösz, Csuvi!
És mennyire máshogy hangzik ez az ő csőréből!

2019. július 1., hétfő

Fodor Veronika: Fecskefészek

Varga Zsófi
Atanáz, a törpe, a háza előtti tornácon üldögélt. Hintaszéke alig volt nagyobb egy arasznál, nagyon nehéz volt észrevenni. Hacsak a méhviasz illata nem csalogatott oda, amivel minden tavasszal bekente a széket, vagy az eperillatú pipadohány, amit fáradhatatlanul tömködött, hogy délután kis eperfelhőket fújhasson a füstjéből.
Itt élt ezen a zsebkendőnyi tisztáson, s minden áldott nap ugyanazt csinálta, immár 297 éve. Reggelente a kakukkos-óra zajára ébredt, s a hangoskodó szerkezetet megdobta egy gondosan kikészített zoknigombóccal. Nyújtózkodott: hármat jobbra, hármat balra és ledobta magáról a takarót. Még nem kelt fel, de nem ám. Hanyatt fekve biciklizett a lábaival, csak úgy repkedtek csíkos pizsamanadrágjának szárai. Aztán felpattant az ágyból – sosem vetette be, nem szerette és kész – csinált néhány karlendítést és a konyha felé indult. Habos tejeskávét szürcsölt, hozzá bekapott egy-egy falatot a felsorakoztatott vajaskenyér-katonákból.
Reggeli után elegánsan felöltözött, virágmintás inget vett – tavasszal rövid ujjút – hozzá a kedvenc kék csokornyakkendőjét, és elégedetten csattintott egyet a nadrágtartóján. Teknőcmintás apró fésűt vett elő, megigazította vele a szakállát és illatos pomádéval kente be. Atanáz adott magára, végülis sosem lehet tudni, mikor téved arra valaki. Ilyenkor indult fütyörészve a hintaszékéhez, hogy elmélkedjen és szundikáljon. Egyszerűen csak boldog volt. Egyszer egy ilyen meleg, tavaszi napon Atanázhoz vendég érkezett.
Hunyt szemmel ült a mézillatú székben, a tornác fája nyikorgott egyet minden hintázáskor. Mikor a nagy elmélkedések közben kinyitotta a szemét, ott állt előtte egy fecske. Atanáz meglepődött kicsit, lábát visszadugta a házipapucsba és előre hajolt.
– Szervusz – mondta a madár és oldalra billentette a fejét.
– Szervusz – válaszolt Atanáz, akinek nagyon szimpatikus volt, hogy látogatója nappali öltözetként is frakkot visel.
– Én a fészkemet keresem. Nem messze volt innen, egy löszfal oldalában. Nem tudod mi történt? A fal nincs sehol, simára döngölték a földet róla – panaszkodott.
– Véletlenül tudom. Építkezni fognak és hely kell nekik hozzá. Csoda, hogy ezt a kis erdőt még meghagyták.
– Ha nem mehetek a löszfalakba, a házak ereszei alá, a tetőcserepek árnyékába, akkor hová menjek? – szomorkodott a fecske. – A te ereszed alá nem építhetnék valamit? Egy új házat talán? Egy fészket magamnak.
Atanáz megvakargatta a szakállát és hátranézett az apró faházra. Aztán a fecskére nézett, ahogy ott állt előtte, és nem kellett mérnöknek lennie ahhoz, hogy lássa: egy ekkora madárfészek nem fér oda az ereszhez.
A házikó bal oldalán egy fészer állt. Atanáz ott tartotta a horgászbotokat, a kirándulós hátizsákját és a sátrat. A szerszámos ládikót és a fűrészgépet, a mérőszalagot és az ácsceruzát. Két lépést hátrált és odaállt a fecske mellé. Felemelte a hüvelykujját, és a szeméhez tette, úgy méricskélte a házát és a kis fészerét.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle a fecske. – Gond van a szemeddel?
Atanáz rögtön elpirult és zavarba jött, ilyenkor mindig úgy érezte, hogy magyarázkodnia kell. Most sem volt ez másként.
– Én. Én, mérek – válaszolta a madárnak.
– És mit mérsz, ha meg nem bántalak, mérőszalag nélkül?
– Hogy hová fog elférni a házad. Gyere velem inkább! – mutatott a fészer felé.
Kockás papírt tekercselt ki, faragott egyet a ceruzáján és rajzolni kezdett. Csak úgy szállt a grafitpor. A fecske nézte, fogalma sem volt mit kéne látnia a kriksz-krakszokon és ceruzafoltokon kívül.
– Íme! Megfelel így? – mutatta meg a rajzot és bőszen magyarázta, mi, hogyan fog elkészülni.
Attól fogva új barátja Atanáznál lakott a vendégszobában, amit eddig még sosem használt senki.
Segített kávét főzni és vajas kenyeret aprítani. Elpakolni és rendetlenséget csinálni újra. És természetesen segített építkezni. Egy-két hét telt csak el és készen lett a fecske otthona. Atanázzal szépen hozzáépítették a faházhoz, így egészen kicsit úgy tűnt, mintha tényleg egy eresz alatt lakna. Együtt üldögéltek a tornácon is, elmélkedtek, hintáztak. Szép lassan teljesen elfelejtették azokat az időket, mikor még nem voltak barátok.

Lelkes-Sajó Réka