2019. június 17., hétfő

Örömhír - Miklya Zsolt HUBBY-díjas lett az idei Könyvhéten

Zsoltot szeretjük.
Mert Zsolt...szóval Zsolt csak egy van.
A Cimbi blog az utóbbi években nagyon sokat köszönhet álhatatosságának, kitartásának, és annak a végtelen szeretetnek, amit Zsolt ez iránt a közösség iránt érez.
Az alkotók és az olvasók iránt...

Örülünk és hálásak vagyunk, hogy egy ilyen díjjal nem csak a közönség és mi, de a szakma is elismeri azt az áldozatos munkát, ami Zsoltra jellemző.

Alább, Tarr Ferenc díjkiosztón elhangzott laudációját olvashatjátok, aki pedig az illusztráció képén megtalálja Zsoltot, vendégünk egy... :)

"A HUBBY – Magyar Gyerekkönyv Fórum azzal a céllal jött létre, hogy a magyar gyerekirodalom
szakmai hátterét szervezze, fejlődését segítse. Célja azonban az is, hogy az értékekre rámutasson és a
maga szerény eszközeivel segítse azok felszínre jutását. Ezen megfontolásból alapítottuk a 2016-os Év
Gyerekkönyve Díj átadásakor az ún. HUBBY-díjat, mellyel minden évben, immáron harmadszor egy,
az elnökség által sokra tartott írót, illetve illusztrátort kívánunk elismerni. Akiknek munkáját
fontosnak és mérvadónak tartjuk.
Nagy örömmel és szeretettel adjuk az idei írói HUBBY-díjat Miklya Zsoltnak, hiszen jelenléte a magyar gyerekirodalomban több szempontból is példaértékű. Mindenekelőtt kiváló költő, akinek a sorain érezhetően több évtizednyi tapasztalat, gondolat és szeretet süt át, akire bátran lehet példaként
hivatkozni, amikor az ember azt kívánja bizonyítani, hogy a gyerekirodalomnak nem kell gügyögnie,
sőt, a legmagasabb esztétikai mércével kell mérni a jót! Végtelen sál című kötete a magyar líra
gyöngyszeme, mely azt is kiválóan bizonyítja, hogy Zsolt többféle versrendszerben tud gondolkodni: a
nyelvjátékokon alapuló Weöres Sándor-féle hagyományt követve ugyanúgy, mint a „svéd gyerekvers”
típusú, gondolatközpontú versekben. Azonban mindezek mellett nem csak költői tehetségére
kívánjuk a nagyérdemű figyelmét irányítani, hanem a gyerekirodalom életében játszott fontos
szerepére. Szerkesztőként az ő nevéhez fűződik a Szél hozott című Szabó Lőrinc-antológia, de Zsolt a
motorja az Író Cimboráknak is, ami a gyerekirodalom egyik fontos fóruma. Számos értékes szöveg
bölcsője, és nemcsak műhelyként funkcionál, hanem nagyon fontos projekteket is generál. Például az
Otthonmesék elnevezésűt, amely az Illusztrátor Pajtásokkal karöltve a hajlék–lakhatás–otthon
témában közöl olyan szöveg-kép, illetve kép-szöveg párokat, ahol a művek egymást inspirálva,
társalkotói helyzetben születtek, és otthonainkról mesélnek a kép, a vers, a történet nyelvén. A több
mint 40 művészt bevonó projekt alkotásaiból online aukció lett, melynek teljes bevételét – 1,1 millió
Ft-ot, illetve további 1 millió Ft-ot - az Utcáról a Lakásba Egyesület kapta. Ezzel is bizonyítva, hogy a gyerekirodalom is lehet terepe a társadalmi problémáknak, sőt kell is, hogy legyen. A legnagyobb
örömmel üdvözöljük tehát Miklya Zsoltot, akinek sok munkáját és hozzáállását ezzel a díjjal
szeretnénk megköszönni!"


Az Év Gyerekkönyve díjkiosztó - 2019
 

2019. június 15., szombat

Tóth Ágnes: Fecske

Gyólai Gabi 

Fecske vagyok, s mint a villám,
felszállok egy magas trillán.
Énekelek-csivitelek,
köszöntöm a kikeletet.

Hívom párom, ki lemaradt,
magam nem csinálok nyarat.
Együtt aztán körülnézünk,
hova rakhatnánk a fészkünk.

Gyümölcskertben áll egy kedves
kicsi ház, szép hódcserepes.
Árnyékot nyújt az eresze,
a folyótól nincs oly messze.

Ide építünk egy fészket
sárból, és amikor kész lett,
párom tojást rak majd bele,
s fiókákkal lesz majd tele.

És a környék összes férgét,
bogarát és kártevőjét
nyakon csípjük egy perc alatt,
fiókáknak, remek falat.

Mindnek tele lesz a begye,
nem bírnak betelni vele.
Nő a tolluk nagyon gyorsan,
s megtanítjuk hamarosan

őket a magasba szállni,
szülőföldet megcsodálni.
Észbe vésni, szívbe zárni,
hogy tudjanak minden évben 
újra, s újra rátalálni.

2019. június 12., szerda

Kiss Lehel: Mese a három építészről

Klesitz Piroska


Volt egyszer, hol nem volt, s minden bizonnyal megvan még ma is az a Boldog Tornácos Házikó, amely ennek a történetnek élő szemtanúja volt. Két gerendája közé feszített ki hálót a pók, s vetett magának pihe-puha ágyat.  Eresze alá beköltözött a fecske, vagyis abba az erődítménybe, amit oda sárból tapasztott. Sem a macska, sem a szél nem tudja azt megostromolni! A csiga pedig ott lakott a küszöb melletti sarokban, takaros, tekeres házába behúzódva. Ott élt egymással jószomszédi szeretetben és tiszteletadásban egy fél nyáron át a három építész: a pók, a fecske és a csiga – míg egyszer csak be nem lopódzott közéjük a kíváncsiság. Elkezdte furdalni az oldalukat. Kis idő múlva jött a szájtátós csodálkozás – az is közéjük lopódzott. Aztán, mint az ilyenkor rendesen lenni szokott, megérkezett a sárga-fekete irigység is. Nézte, nézte egymást – illetve egymás építményét – a három építész, és morfondírozott feje búbját vakarászva.

2019. június 8., szombat

Wéber Anikó: Milyen magasan van az ég?

Németh Dóra

Péterke szerette a rendet. Mindig. Minden körülmények között. Így a fogkefének a fogmosó pohárban, a medvének az ágy végében, a katonának a vártoronyban, nagypapának a zöld plüssfotelben volt a helye. Ő pedig a ház legkisebb szobáját kapta egy ággyal, rajzasztallal, két mesekönyves polccal és hatalmas ablakkal a kertre. A tárgyakra: bútorokra és ruhákra úgy vigyázott, mintha azok is a testrészei volnának. Reggelente megszámolta a bögréjén a kék pöttyöket, hogy kiderüljön: egy sem veszett el. Esténként elköszönt a játékaitól. Megnézte, hogy alszanak-e már, és ha leesett a plüssnyúl a földre, az Péterkének úgy fájt, mintha a saját karját ütötte volna be az asztal sarkába. 

2019. június 5., szerda

Frühwirth Blanka: A Banka fészke


Pernyész Dóra

Viharos március végi nap volt, mikor a Búbosbanka hazatért a telelésből. Kenyából repült a Vörös-tenger és a Földközi-tenger érintésével Magyarországra. Azon belül is a Szent György-hegyi szőlők egyike volt az otthona. Itt építettek fészket már a nagyapái is, visszatérő vendég lett ő is.
Ezen a márciuson azonban nem nyújtóztathatta ki rögtön a hosszú úttól megviselt szárnyait, mert a korhadt fát, amiben évek óta fészkelt, a tél kezdetén kivágta a szőlősgazda. Persze ezt a Banka nem tudhatta, csupán a fa hűlt helyét találta, mikor megérkezett. Kétségbeesetten tett néhány kört a rönk felett, ami a fából maradt, és végül kimerülten leszállt.

2019. június 1., szombat

Miklya Zsolt: Kúszósapkás csuszka

Vajda Melinda

Mért kúszik a csuszka?

Mért nem csúszik inkább?

Ott a kerti csúszda,

és ott van az erdő

minden ferde ága,

azokon egy csuszka

miért ne csúszkálna?



Nem csúszik a csuszka.

Szökken erre-arra,

mégis kúszni látod.

Fejét is úgy tartja,

mintha micisapka

vigyorogna rajta.

Egy kúszósapka-fajta.

2019. május 29., szerda

Lackfi János: Hófoltmese

Bódi Kati

Olvadt a hó, sütött a nap, vagyishogy éppen fordítva: sütött a nap, olvadt a hó, ugyanis nem olvadt volna, ha nincs előbb napsütés. A feketerigó kiszemelte magának az egyik utolsó hófoltot, odaröppent, és a tetején illegett-billegett, csőrével-lábával beletúrt, mint valami kásába, fötörte jobbra-balra, csak úgy röpdösött és sziporkázott a sok csillám. Jó volt még utoljára megmártózni ebben a száraz vízben, amely csiklandozta, frissítette, finoman benedvesítette a tollait. Már most arra gondolt, milyen jó lesz majd száradni, pislogni a napon, ringatózva valamelyik egészen vékony és rugalmas ágacska végén, az új kölyökrügyek közt, melyek kíváncsian kidugták már zöld fejecskéjüket itt is, ott is a napvilágra. Aztán játékból kitalálta, hogy a hófolt alatt nagy kövér pajor rejtőzik, s most másik három éhenkórász rigótársával együtt versenyt ásnak utána: aki megtalálja, az felröppenhet vele a fészer tetejére, és istenesen belakmározik a szűkös téli napok után. Kotort hát, mint a güzü, mint a motolla, mint a cséphadaró, vagy mint egy megvadult fúrógép. – Hé, ne olyan hevesen, jusson holnapra is… A rigó csodálkozva nézett föl, senkit se látott, csak a szél szaladgált kergén fütyörészve, meg az ágak bólogattak, mintha tudnának valami okosat. – Elárulnád, hogy ki a csuda vagy, és hol talállak? – szólalt meg végül. – El hát, te szélkelep, én vagyok a hófolt. Itt vagyok alattad, most lyuggatod teljesen széjjel a hasamat.. – Jézusom, nagyon fáj? – ugrott félre ijedten a rigó, mert sok mindent lehetett rá mondani, de hogy ne lenne jó szíve, azt éppenséggel nem. – Fájni nem fáj, de ha így folytatod, hamar elfogyok. – Ne haragudj, nem tudtam. – szabadkozott a rigó. – Nem tesz semmit, turkálj nyugodtan! – bátorította a hófolt. – A világért se, magam sem örülnék, ha valaki a hasamban vájkálna! – Az nem ugyanaz. Mondjuk inkább mintha picit megnyesnék valamelyik tolladat. Az azért más, mintha megkopasztanának… – Másnak már. Tényleg nem fáj? – Nem igazán. Olyan, mint mikor a tollaidat borzolja a szél. – Az tényleg nem vészes. Majd óvatos leszek. – Pompás. Az a lényeg, hogy ne nagyon szórd le rólam a havat. Máskülönben magam is kíváncsi vagyok, mi van alattam. – Alattad? – hökkent meg a rigó. – Igen, amikor a testvéreimmel lehullottam, valamit betemettünk, de későn érkeztem, már nem láttam, mi az. Nekik meg nem lehet hinni, az egyik azt mondta, kismozdony, a másik azt, hogy műanyag teknőc, a harmadik meg, hogy befőttesüveg fedője. – Ami azt illeti, gyerekek laknak itt, úgyhogy ezek közül bármelyik lehet. – Egy biztos –, tette hozzá a hófolt – az a valami piros. Ebben mind egyetértettek. – Ezen ne múljék –, vidult fel a rigó – ásatásban olyan profi vagyok, mint egy okleveles régész. Azzal neki is látott, és roppant óvatosan addig szurkálta a havat, míg egyszer csak valami kemény koppant a csőre alatt. – Hurrá! – csillant egyet örömében a hófolt – Ezt az egyet akartam még tudni, mielőtt elolvadok! – Elolvadsz? – szomorodott el a rigó, arra gondolva, milyen nehéz barátot találni, s most tessék, ezt a friss barátját is elveszti majd. – Fel a fejjel, hé, csak az égbe megyek fel. Ha látsz egy felhőt, integess neki, lehet, hogy én vagyok. Nagyot nem tévedhetsz, az összes a testvérem. A rigó erre a gondolatra virgoncabban ásott tovább, és a lelet, egy csillogó kis homokozó vödör, hamarosan vigyorin állt a napon. – Hú, de erős ez a fény. Rémes melegem van – törölgette a hófolt gyöngyöző homlokát. – De ennek a vödörnek örülök. Milyen szép piros! Jól mutat a fehér szoknyám közepében. – Igen, és ha elolvadsz, itt marad nekem, és gyűjti az esővizet. Így sose fogy ki az innivalóm. És mindig eszembe juttat téged. – Röppent fel izgatottan a rigó. – Mire visszajössz, lehet, hogy már nem leszek itt – kiáltott utána a hófolt. – De ne feledd, csak nézz fel az égre!

2019. május 25., szombat

Hétvári Andrea: Három madár

Fricska Dorka

HANGVERSENY ELŐTT Szeretnék tudni cinkéül, csak nem tudom, hogy kezdjem. Talán, ha hangonként fognék egy cinkedalba, menten szárnyaim nőnének, s szállnék, szállnék, a kékbe lassan, de halkan tenném, hogy a Hold, az ezüstszínű katlan fel ne ébredjen, ha már ég vizén ringatózik, csillagözönbe hajlik át, és boldogságban úszik. Vigyáznék, hogy az énekem csöndből szőtt fonalára rátalálhasson minden nap, örökre – nemsokára. ***
Fricska Dorka
LUNDÁK Szállnak-e nyári lundák, ha a telet elunták? Betűktől nyüzsgő szárnyuk ugye, még megtaláljuk? Vagy néznek gombszemekkel, hová repült a reggel a szavak tengerében, s ha fognád könyved éppen, csodálkozol, ha látod, lundán kering az égen. ***
Fricska Dorka
VADKACSAVERS Két kacsa úszik lenn a tavon, csillog a nádas vízvonaton. Két kacsa úszik tónak ölén, fürdeti szárnyuk vízinövény. Vízinövény és vízivonat, két kacsa hallgat jó nagyokat. Álmuk a tóban reggeli fény, Hold sugarában vízinövény.



2019. május 22., szerda

Szabó Imola Julianna: Légkör

Varga Zsófi

Gerle, gerle, szántóföldek felett zuhan a Hold. Zuzmarás földek szája tátong, olvad bennük az ég, akár a cukor. Éjjelre átfordítják a nappalt. Kalitkákba zár a lassan zsugorodó horizont. Nem szabad félni, ha a hajók vitorlája átfeszül az ablakon. Nem szabad félni, ha a kövek túlgurulnak a megindult hegyháton. Nem szabad repülni, ha a felhők fodrán autóutak kanyarognak. Eltéved, aki halandó. Halhatatlan, aki fel sem szállt. A táj belenyúlik a távolba. A távol átnyúlik a tájon. Gerle, kicsi gerle, ez már egy másik világ. Majd egy másik bolygón.

2019. május 17., péntek

Nagy Izabella: Kivi madár

Bódi Kati
A kivi madarat nem azért szeretjük, mert szépen száll a levegőben, vagy mert finom madárteste tenyerünkbe belefér, se azért, hogy énekével felébressze a hajnalt. Hosszú csőrével bogarat kapar, mert a bogarakat eszik a földben, az avar alatt is megtalálja, megszabadítja a kártevőktől a kivi madár, a bogárevő. Barna testén szépen hordja a madárruhát, mert így észrevehetetlen, dolgát teszi, mint minden madár, csendes egyszerű mindennapokban. Még sosem láttam kivi madarat, mert messze él, tőlem több földrésznyire. De a kivi madárral nem tud mit tenni az ember, csak szereti, egyszerűen.

2019. május 10., péntek

Majoros Nóra: Az orrszarvú és a madarak (részlet)




Cicele, a gólya egy süppedős felhő szélén üldögélt, és az alatta elterülő vidéket szemlélte. Az egyik oldalon a sivatag terpeszkedett végeláthatatlan homokdűnéivel. A homokbuckák jól elrejtették a termékeny folyóvölgyet, ahol télidőn lakott, és ahonnan három napja indult el a gólyacsapattal. Cicele most a másik oldalra nézett, ahol havas üstökű hegyek magasodtak. Csipkés ormaik között át kellett kelnie, aztán átrepülnie a tenger felett, hogy a fészkelőhelyére jusson. A hegyek előtt szürke felhőként gomolygott a gólyacsapat.
– Nézd, az a cikcakkban repülő gólya ott Koszta, a párom – mutatott Cicele egy apró pontra a csapatban.
A felhő nem válaszolt, így Cicele tovább ábrándozott. Minden évben, amikor a költőhely felé repültek, a sivatag és a tenger között Cicelére rátört a vágy, hogy egyedül legyen. Ilyenkor el-elkóborolt a vonuló csapattól, és elidőzött egy kicsit a ligetes domboldalakon. Koszta rendszerint megbocsátó sóhajjal nyugtázta, hogy Cicele megint eltűnik pár napra, és amikor visszatért, sosem tett szemrehányást.
– Hamarosan esni fog – állapította meg Cicele, mert ahogy a lábával kalimpált, érezte, hogy a felhő alja hűs és nedves.
Mintha megértette volna a felhő, szórni kezdte az esőt. Cicele lehasalt, előrenyújtotta a nyakát, és gyönyörködve nézte, ahogy a napsütés szivárványszínűre festi a lehulló cseppeket.
A felhő egyre vékonyodott.
Aztán egyszerre csak Cicele hasát nyomni kezdte valami. Megkotorta a ködpamacsot, hogy lássa, mi lehet az. A felhőben egy golyócska rejtőzött: úgy szórta a színeket, mint egy üveggolyó, ami beszippantotta a szivárványt.
Cicele egy ideig csak nézte az apró kincset, de kiszedni nem merte, mert sohasem lehet tudni, ki rejtett el egy ilyen értékes holmit a felhőben. Ám ahogy egyre jobban rázendített az eső, és egyre jobban fogyott a felhő, a golyó mind mélyebbre süllyedt. Félő volt, hogy kipotyog a felhő túloldalán, és a földre hullva összetörik.
– Ezt semmiképpen sem hagyhatom! – határozta el magát Cicele, és csőrével a golyó után kapott.
Még épp idejében fogta meg, mert a felhő, huss, el is tűnt. Cicele meglebegtette a szárnyait, és a cseppeket követve ereszkedett lefelé.
A hegylánc lábánál cédruserdő terpeszkedett. Arra gondolt, ott húzza meg magát éjszakára. Keresett egy vén fát az erdőszélen, leszállt a legvastagabb ágára. Az ág tövében talált egy biztonságos kis odút, amelybe a golyó éppen belefért. Cicele kelepelt, így jelezte a környékbeli állatoknak, hogy elfoglalta az őt megillető ágat. A kelepelés ásításba fulladt, és Cicele elaludt.

A fenti részlet Majoros Nóra "Az orrszarvú és a madarak" című könyvéből származik.
Illusztrálta: Paulovkin Boglárka
Szerkesztő: Rét Viktória
Megjelenik 2019. június elején a Nyári Pagonyfeszten, a Pagony Kiadó gondozásában. Ezúton is köszönjük a kiadó hozzájárulását!

2019. május 3., péntek

Csőrre töltve


Az utóbbi időkben aggasztó hírek érkeznek a madarainkkal kapcsolatban. 

Évek óta jelenség, hogy néhány ember rendre leveri a fecskefészkeket az ereszről, mivel a madarak piszkot csinálnak és zajosak. 

Tavasszal arról kaptuk a híreket, hogy a Közel-Keleten gyakorlatilag népsport lett a költőző madarak – köztük a gólyák – levadászása. Azok a gólyák, akik megérkeznek hozzánk tavasszal, szerencsés túlélőknek mondhatók. 

Mi, az Író Cimborák, arra gondoltunk, hogy az irodalom remek eszköz lehet arra, hogy felhívjuk a figyelmet a madarakra, és arra a fontos szerepre, amit betöltenek az életünkben. 

Terveink szerint róluk szólna a május és a június: vers, próza, mese - mindnek csőre és tolla lesz!

Szóval, ha szeretnéd nem csak a kertben, parkban, erdőn, mezőn, hanem az online térben is élvezni a mesés madárdalt, tarts velünk!

Mindenkinek jó olvasást kívánnak a témafelelősök:
Várfalvy Emőke, Bódi Kati, Smelka Sándor

2019. május 1., szerda

Búcsúznak az Otthonmesék



Köszönjük a két és fél hónapon át tartó együttműködést és figyelmet, amit az Otthonmesék írásaira, képeire szántatok. Búcsúzunk itt a blogon, a Bartók Pagony Könyvesbolt április 12-i kiállításmegnyitójának képeivel. A kiállítás zárása május 10-én lesz ugyanitt, 17.30 és 19 óra között.

Az aukció május 7-én éjfélig tart, kövessétek figyelemmel, és ajánljátok másoknak is: https://otthonmesek.utcarollakasba.hu/



Szép május-hónapot kívánnak a szerkesztők:
Lázár Zsófi - Németh Eszter - Várfalvy Emőke - Miklya Zsolt
 





2019. április 30., kedd

Miklya Luzsányi Mónika - Nana mama utazásai

Bódi Kati Illusztrációja


Nana mama háza kicsi volt: három lépés előre, három lépés hátra, három lépés jobbra, három lépés balra. Nem is kellett nagyobb ház Nana mamának, mert nem igazán tudott hosszabb utat megtenni, mint három lépést előre, három lépést hátra, három lépést jobbra, három lépést balra. De Nana mama ezt sem bánta, hiszen futott éppen eleget világ életében, ugyanis annyi gyereke volt, mint a csillag az égen. Vagy ha annyi nem is, hát minden ujjára jutott egy, vagy tán még annál is több. Nana mama, ahogyan azt szokás, csupa szépre meg jóra tanította a gyerekeit, és persze meg is dorgálta őket néha:

− Nana! Ha nem vigyázol, meglátod, baj lesz a vége.

De a gyerekek nem látták meg, mert Nana mama mindig elhárította a fejük fölül a bajt, az évek alatt viszont a szomszédok annyiszor hallották az asszony figyelmeztető hangját, hogy mire megöregedett, el is felejtették a nevét. Így lett Nana mama, de ezt sem bánta, mert valójában vidám kis öregasszony vált belőle. A szomszédok nem is értették, hiszen ahogy a gyerekei felnőttek, mind elhagyták a kicsi házat, el a kicsi öregasszonyt, és el az országot is. Nana mama mégsem szomorkodott:

− A gyereknek ez a dolga – mondogatta mindig −, amíg felnő, vigyázunk rá, aztán meg engedni kell a saját útjára.

 A szomszédok hümmögtek egy sort, de nem sokat szóltak, mert Nana mama gyerekei szanaszéjjel voltak hetedhét határban, néhanapján, ha hazalátogattak öreg anyjukhoz. De Nana mama nem szomorkodott. Mert egy valamit a szomszédok sem tudtak. Nana mamának volt egy csudálatos karosszéke és egy csudálatos bőröndje, amelyben nem ruhákat tartott, de nem ám! Hanem egy satnya kis virágocska nőtt benne, de annak a kis palántának éppen annyi levele volt, mint Nana mama gyerekeinek a száma. Esténként az öregasszony közel húzta a bőrödhöz a karosszékét, és csak ennyit mondott a virágnak:

− Indulhatunk!

És a virág perdült-fordult, de olyan sebesen, hogy felemelkedett a helyéből a ház, és repült, repült a felhők között, és meg sem állt, amíg el nem értek Nana mama valamelyik gyerekéhez.
Így utazott Nana mama minden este, pedig ki se mozdult a házikójából, és három lépésnél nem igen tett többet, sem előre, sem hátra, sem jobbra, sem balra.

2019. április 28., vasárnap

Bertóti Johanna - Esti olvasás

(c)Schall Eszter

Radnóti Miklós Éjszaka c. verse nyomán

Olvas a ház, olvasnak a házban mind a lakók,
együtt olvas a pókhálóban a légy meg a pók.
Csönd honol, ámde betűzés közben rág az egér,
olvas a sakktáblán a paraszt, a király, a vezér,
ágyban a plüssmackó, a sarokban a barbibaba.
Olvasnak gyerekek, s olvas anya is meg apa.
Égen a félhold estimesét olvas fel a ködnek,
hosszú szárítókötelen száradnak a könyvek.

2019. április 25., csütörtök

Miklya Zsolt - Az égi templom földre

(c) Simonyi Cecília

Ma nagy pelyhekben hull a hó,
kinyílt az ég zsákja megint,
kristályruháját ölti fel
a jégre hűtött pillanat.

Így válik tűvé millió
felhőben hűlő páracsepp,
lapok, lapocskák, oszlopok
keletkeznek fagypont alatt.

Lesznek belőlük csillagok,
csillagképek, galaktikák,
ahogy a szél kavarva fúj,
a város felett mindenütt.

Az égi templom földre hull,
ma nagy pelyhekben jön közénk,
a mínuszoknak így örül
utcákon lakó sok szegény.

Jégrészecskékre fagyva lent
emberrészecskék alszanak,
kristályruháját ölti fel
fehéren át a Mindörök.


2019. április 23., kedd

Fodor Veronika - Emlékek városa


(c)Szimonidesz Hajni
Létezik valahol egy város. Ezt a várost senki nem látja egyformának. Másmilyen annak, aki itt él, és másmilyen annak, aki épp csak ellátogat ide.

Az Emlékek városa néha csendes, tele fával, kis ligetekkel, benne sok-sok ibolya. Máskor tengerparti, ahol hétvégente kókuszdiószeleteket árulnak a napozóknak, és minden sétahajóról vidáman integet valaki. Emma emlékeinek városa egy folyó partján fekszik, és mivel az itt élők szeretik a vizet és benne a halakat, azok mindenhol megjelennek. Halak ficánkolnak a bárkákban, kőhalak úsznak a házak kapui felett, és rézhalakat fognak a szökőkutak szobrai.

Nem messze az egyik szökőkúttól áll egy ház. Nem sokban különbözik a többitől: falai sárgák, tetején zöldek a cserepek, kapuja csupa szív alakú kunkor. Régen Nagyapó lakott itt. Már messziről látszott, ahogy csíkos nyugágyában üldögél a kertben. Ha túlságosan sütött a nap, elővette szekrénye mélyéről hajóskapitány-sapkáját, és talán a sapka tette – nem lehet tudni –, olyankor mindig csupa hajós dologról mesélt. 

Emmának egy ilyen napsütéses délutánon jutott eszébe Nagyapó, s aztán nem is hagyta nyugodni egy gondolat. Órák óta keresgélt valamit. Aztán úgy érezte, talán megtalálhatja valahol a padláson, a zsályazöld katonaládák egyikében, a sok kidobásra ítélt régi holmi között. Leengedte a padlásfeljáró rozoga létráját, kibújt a cipőjéből, és mezítláb elindult felfelé. Lekuporodott a homokkal felszórt deszkapadlásra, és pakolni kezdett. Kidobálta a fél pár glaszékesztyűt, az ódon borotvaszappan-dobozt, a csorba rézkilincset és a megsárgult csipkefüggönyöket. Amit keresett, az nem volt sehol. Sem a ládákban, sem a régi szép idők tárgyai között. De hogyan is találhatna meg egy hangot? Valakinek a hangját, amit mára már teljesen elfelejtett? Hanyatt dőlt hát a porban, és egy megsárgult képet szorított magához. A tetőcserepek résein át látta az eget: mint bogáncsok egy sötét pokrócra, úgy ragadtak rá a csillagok.


2019. április 21., vasárnap

Nattán-Angeli Nóra - Ebben a házban élt

(c)Demény Andrea
Ebben a házban élt a Magas Cé. Gazdája a zongorából csalogatta elő minden nap. Onnan szállt, lebegett fölfelé egyre magasabbra. Ha nem akadt bele a függönybe, akkor kiszárnyalt az utcára is. Olykor a fellegekben járt, máskor pedig megcsiklandozta néhány járókelő fülét, majd elillant, mint a teagőz.

 Ebben a házban élt a Jóéjszakát Puszi. Egész nap szunyókált, a paplan alól még a lábát sem dugta ki. Estefelé tért magához, és szárnyakat bontott. Körözött, zümmögött, bejárt minden homlokot, fejbúbot, orcát, hol itt csattant, hol ott huppant. E szakadatlan föl és alában, ide-odában végül már forgott a világ szegény Jóéjszakát Puszival. Visszaszállingózott a vackára, és nyomban elaludt.

Ebben a házban élt a Pöttyös Bögre. Fénykorában piros volt, de mostanra kifakult. Folyton régi nyarak illata kavarodott fel benne, amikor a ház még megtelt gyerekekkel. A bögre apró kezek közt járt az asztalon, vagy nagy, meleg tenyerekben durmolt. Azóta az ajtót a huzat is alig rezegtette, a házba már tévedésből se csöngettek be. A szobában még a légy sem röpködött, és az ágyi poloska is elköltözött. Csend volt. Csak a teáskanna csuklott, vagy egy porcica nyávogott. Egy délelőtt Pöttyös halált megvető bátorsággal a földre ugrott. Hátizsákjába csak a legszükségesebbeket dobta be, fogkefét, fogkrémet, ilyesmit. Az udvaron még fölvett egy öreg diót, és a kapu felé indult.

Ebben a házban élt az Üres Oldal. Élt, éldegélt egy sűrű könyv kellős közepén. Mindig gyorsan átlapozták, nem vettek róla tudomást. Egy napon Üres Oldal fogta magát, kihullott, és egészen a konyháig szaltózott. Feltett főni három strófát, beleaprított egy marék rímet, belekevert néhány szóképet. Megbolondította egy kis ritmussal, majd félkemény alliterációt reszelt bele, azzal készen is lett. Kész Költemény, gondolta büszkén.

 Ebben a házban élt a Füles Fotel. Tágas volt, kék és bársony. A gyerekszobában az ágy mellett strázsált. Várta a belebújást, a fejen állást, a civakodást, a zokogást, a meseolvasást. Kívülről fújta Weöres Sándort, titkokat őrzött a 2/a-ról, és a lakókkal együtt dúdolta este, hogy Alszik Velence. Egyszer azonban Füles Fotel meghűlt. Nem tudni, hogy egy hosszan tartó szellőztetés vagy az éjszaka rajta felejtett vizes törölköző okozta-e, esetleg a gyerekek cipelték haza a vírust az óvodából, iskolából. A fotel hapcizott, és a füle bizony sajgott. A család aggódva figyelte. Füleire sapkát adtak, lábaira zoknit húztak. Mivel Füles állapota nem javult, felkeresték vele Doktor Bútort, aki meghallgatott és meggyógyított mindenféle bútorzatot. Volt nála törött lábú asztal, foghíjas fogas, horpadt hátú komód, álmatlanságban szenvedő éjjeliszekrény. Ott ült az egész garnitúra a kandallónál, melegedtek, beszélgettek. Doktor Bútor közvetlen a kandalló mellé helyezte Fülest. Egy hét múlva a fotel felépülve várta hozzátartozóit. Megköszönték a gondos ápolást, minden jót kívántak a többi lábadozónak, és a fotellel együtt hazamentek.

 Ebben a házban élt a Magas Ég. Pontosabban itt a mamája lakott. Az Ég csak hébe-hóba tért be hozzá, amikor elfáradt abban, hogy folyton a Föld felett feszüljön, és betakarja kékkel a mindent. Hogy mindig nagy legyen, védelmező, és a sötétben is bátor. Hogy felhőit terelgesse, szellőit eregesse, csillagait minden este fényesítse. Olyankor összefogta köpönyege széleit, és zsipp-zsupp, leugrott a Földre. Bekopogott a mamájához, egy tányér mennyei hallevest és arany galuskát evett. A zongorán eljátszotta a Bölcsődalt, majd eltette magát másnapra.

2019. április 18., csütörtök

Smelka Sándor - Semmibe lógó

(c) Másik Zsófi

Szélvihar
Panelok nyögik,
recsegik életeink
vasbeton súlyát.

Go home
Hazajössz százszor,
itthon vagy. Mégis mennél
el tovább: hazább.

Kanapémagány
Tágul a lakás:
saját képernyőinkben
ülünk – egyedül.

Bontás
Mosdó a tűzfal
magasában: semmibe
lógó életek.

Fészek
Egy épülő ház:
Homok és tégla között
babakocsi áll.

2019. április 16., kedd

Majoros Nóra- A kert és a lepke

(c)Paulovkin Bogi

Füvek voltak benne, a fű közt cickafark meg pitypang, de azért inkább füvek. Csak a diófa alatt volt több a pitypang meg a cickafark, mint a fű. A mandulafa és a levendulák körül puha, vékony szálú fű nőtt, a szálak között mohával, a málnánál meg az eperágyások körül vastag szálú, aminek az éle vág, mint a kés. A rózsabokor alatt páfrány tenyészett, a cseresznyefa alatt pedig hóvirág aludta nyári álmát a földben. A homokozó mellett mentamező suhogott, a közepében kardvirág és margaréta nőtt. A téglarakás mellett rebarbara sínylődött, de még nem döntötte el, hogy életben marad-e. Meg még sok más is volt a kertben. Az elszáradt szilvafa kiásott tönkjén egy kint felejtett metszőolló hevert, az olló fényes élében egy nappali pávaszem nézegette magát. Az imént kelt ki a bábból. Csodálkozva nézte ezernyi apró szemével azt a kaleidoszkóp-képet, amit az olló mutatott.

***

− Milyen szép – zúgta a mandula lombja.
− Csitt, még meghallja! – kiáltott rá a moha.
A moha nagyothalló volt, azért ordibált.
− Mit kiabálsz már megint? Tőled zeng az egész kert! – torkollta le a poloska.
− Nem akarom, hogy elbízza magát. Ez a mandula meg folyton susog fölöttem – mentegette magát a moha.
− Nem bízza el magát, hiszen olyan törékeny – jegyezte meg a göröngy.
− Mi köze a hiúságnak a törékenységhez? – fontoskodott a vakond, és éles karmával szétkotorta a göröngyöt.
− Én is törékeny vagyok – cincogta kánonban az a sok morzsa, ami az előbb még göröngy volt.
− Elmúlik és elfelejtitek. Mindent elfelejtetek – jegyezte meg lemondóan a kornyadozó rebarbara.
− Műalkotás. A szemünkbe vésődik örökre – tette hozzá a pók.
A hálóját a málnakötöző szalag és a málnakaró közé fonta.
− Te már csak tudod… – zümmögte gúnyosan a légy, amelyik a málna levelén ült, és nem tartotta valami nagyra a pókot.
− Tudja. Ő is művész. Nézd csak meg a hálóját – mondta a málnalevél.
− Háló? Milyen háló? – kérdezte a légy.
− Magam sem tudtam volna tökéletesebbre rajzolni. Bár nekem is lehetne szárnyam… − sóhajtotta a pók, a légy pedig szemtelenül kinevette. Aztán felrepült, és egyenesen beleszállt a pók hálójába.
A szél is elfütyült a pillangó felé, hogy megnézze közelebbről. Ahogy megrebegtette a színes szárnyakat, láthatatlan kis felhőben szállt fel a hímpor. A szél megijedt, és arrébb lebbent, inkább a hervadó szegfűk fejét rázta meg, abból már nem potyogott semmi. Aztán elfújt egy pitypangbóbitát is, csak hogy fitogtassa az erejét. De a lepkéhez nem mert közelíteni többet.
− Félek, hogy eltöröm – vallotta be a mentáknak, akik nem feleltek, de durcásan elrejtették előle az illatukat.
A menták tövében egy hangya megállt a sorban, hogy gyönyörködjön a lepkében. Feltorlódott mögötte négyszáztizenkét másik hangya.
− Menj már, hé!
− Upsz. Bocs. Csak elbámultam.
− A lepkét nézed, mi? Nem jó semmire. Holnap lepotyog, nem marad belőle más, csak egy színes lemez. Lom. Van belőle a bolyban halomra.
− Olyan különleges... – sóhajtotta a hangya.
− Menj már! – ordították mögüle a többiek.
A virágok is megnézték maguknak. A szerényebbje csak felé forgatta a fejét, hátha a lepke majd felfigyel rá, megkívánja a szirmait, és legalább egy pillanat erejéig pózolhat vele. De az előkelőbb virágok – a rózsa, a kardvirág, a margaréta − még oda is kiáltottak neki. A cseresznyefa még emlékezett a saját virágzására. Összedobott gyorsan egy verset, és fennhangon szavalta, pedig senki sem volt rá kíváncsi. A cseresznyefát nem is a pillangó érdekelte, hanem a saját tehetsége, bár azt nem tudta eldönteni, hogy költőnek jobb vagy előadóművésznek.
Így zsongott, zsibongott a kert, pedig csak egy pillangó nézegette magát a metszőolló élében.

***

− Ó, milyen érdekes ez a sok szín – gondolta a pillangó. − Ez mind én lennék? Vagy az a sok szín, amit látok, nem is az enyém, hanem egy festményé, amire rászálltam? Talán szürke vagyok még mindig, mint az a csúf gubó, amit az imént hagytam el. Belülről olyan otthonos volt, nem tudtam, hogy kívülről ilyen közönséges. Akkor én is csúf vagyok biztosan.
Meghallotta maga körül a zsongást és zsibongást.
− De hiszen ezek rólam beszélnek! Úgy szégyellem magam, itt állok gyűrötten és kábán. Vajon tényleg csúnya vagyok? Egyáltalán, ki vagyok én? Nem is tudom… De miért nem szeretnek? Miért sutymorognak? Az a sok szép virág… Milyen jó volna, ha szép lennék, mint ők. Vagy olyan nagy és erős, mint a diófa. Elszálljak arra? Jaj, nem, nem merek. Ki fog nevetni. Jaj, ez a sok nézés, ez a sok hang. És még a szél is cincál, a szél is utál. Pedig ez a kert volt mindig az otthonom, itt voltam hernyó. Ó, nem is szabad visszaemlékeznem rá, csak elszomorodok, milyen nyomorúságos egy élet is volt az, ronda hernyóként élni. Jaj, hát senki, senki sem szeret? Akkor hát… elmegyek.

***

A kisfiú egy ideig hallgatta a kert csacsogását, aztán felkelt a fűből. Kiköpte a fűszálat, amit eddig rágcsált. Futva indult el a ház felé, aztán visszafordult, mert eszébe jutott, hogy a metszőollóért jött tulajdonképpen, amit az anyukája kint felejtett. Ahogy az ollóért nyúlt, felrebbent róla egy nappali pávaszem, és mint egy bolyongó falevél, ellibegett a diófa felé.



2019. április 14., vasárnap

Nagy Izabella - Hajlékok


(c) Schall Eszter
Utakon

A hajlék, ahová fejed hajtod, ha párnád a kabát csücske,
vagy kedvesed csontos válla. Döccenve bukik előre,
majd húzod vissza öntudatlan, bábuként ring
és bólint állad alá, jól esik most
a hideg ablaküveg is, és az ütemes kattogás.

A hajlék, ahová megérkezel hosszú vonatút után,
fürge kezek kedvedért ütnek össze gyors vacsorát,
egy kis tojás, egy darabka sajt meg egy csésze jó tea,
az éhes utazónak a maradék jár, meg az idegen ágy.

A hajlék, ahová igyekszel a vonatúton, ha kedvesed
az ablaküvegen át kiles, esőt bámul, elmosódott, hideg
panorámát, várva a vacsorát, valahol, nemsoká.

Ketten utaztok, érkeztek, mindig csak ketten,
hajlékotok a kezeitekben.

A vonat pedig robog tovább.


(c) Schall Eszter



Az én hajlékom

Egy ágy. Egy kerek asztal. Három könyv. Pöttyös bögrében a teám.
Buksi kutya lábamnál pihen, fekete szeme figyeli, ki merre jár.





 
(c)Schall Eszter



Hegytetőn

A hegytetőn állt egy rozzant házikó.
Belepte a hó, majdnem átbukott a küszöbön.
Bübüvel arra sétáltunk a délelőttökön, és
próbáltam kitalálni, miért üres.

Azt hiszem, senkié volt a házikó. Gondoltam
egy bátor reggelen, bekukkantok. Meglesem, kié a hajlék?
Bübüvel bekopogtunk a rozzant deszkaajtón, és
vártunk csendesen.

Mintha moccant volna valaki odabent,
de lehet, hogy csak én gondoltam, itt is akad élet.
Bübü, menjünk inkább, ő vidáman nézett vissza rám,
valljuk be: féltem bemerészkedni a huzatos ajtón.

Lehet, Isten lakott a hegytetőn. Neki is jár egy hajlék.
A hó átbukott a küszöbön, bátran bemerészkedett,
Isten talán hóembert készít belőle,
de ezt csak úgy kitaláltam. Bübünek meséltem hazafelé.


2019. április 11., csütörtök

Szabó Imola Julianna - Tenyérélen


(c)Simonyi Cecília


Bevackolok a láthatatlanba. A kékbe, ami úgy illan el a város felett, akár a füst. Háztetőt formálok a fényből, tenyérélre hajtom a fejem. Éjjel hűvösebbek a hangok, szinte kongatnak a tálak hasán. Kocognak a megfakult árnyak, hátamra terítem őket. Fekete is lehetnék, ha nem lenne most minden fehér. Havas. Üres. Tiszta. Anya szerint az éhség vak madár, oda száll, ahol éppen nem tépik a szárnyát. Nem tehetek róla. Magokat és morzsákat kaparok a zsebrésemből. Olyan apró, mint az ágyamon a párna. Tollak repülnek, akár a könyvlapok. Miféle tinta a könny, ha láthatatlan? Éjjel hidegebbek a hangok. Szelídítem őket, mint langyos radiátor a lila ujjakat. Anya szerint madarak leszünk, átvágjuk a távolság kötelét, és újra visszajöhetünk a földre. Fa leszek ebben a parkban. Kő leszek a Holdban. Vas, a szilánk élén. Fény, a kiégett résben. Tó leszek, vagy egy gally. Csak ember. Csak ember ne legyek újra.

2019. április 9., kedd

Bertóti Johanna - Variációk



(c)Császár Vera Makina

fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezem tőled
fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezed tőlem
fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezed tőle
fázol? – elképzeltem, hogy ezt kérdezi tőled
fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezem tőled
fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezed tőlem
fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezed tőle
fázol? – elképzelted, hogy ezt kérdezi tőled
fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezem tőled
fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezed tőlem
fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezed tőle
fázol? – elképzelte, hogy ezt kérdezi tőled

fázol – mondtam, és rád adtam a kabátom
fázol – mondtam, és ráadtam a kabátom
fázol – mondtad, és rám adtad a kabátod
fázol – mondtad, és ráadtad a kabátod
fázol – mondta, és rám adta a kabátját
fázol – mondta, és rád adta a kabátját


2019. április 7., vasárnap

Németh Eszter - Otthonok felé... & Császár Vera Makina - Hajlék

Császár Vera Makina képei a Hajlék-sorozatból, a videók a szövegek a szerző felolvasásában a hozzájuk tartozó zenei aláfestéssel.




Hajlék 1. (nekem)

Ugróiskola. Gyerekkacagás, a kislány egyedül álldogál a fal előtt. Krétát vesz a kezébe, rajzolni kezd a falra, először tétován. Egyre erősebbek a vonalak, dörömböl a falon a kréta.

Kopp-kopp. Dobban az ütem. Pitt-patt, szökken a kavics a betonon. A falra krétaporként vetődik a félelem. Girbegurba gyerekbetűk.

Egy, kettő... Tíz. Az ugróiskola vége, huppannak ölbe, kézbe, autóba. Indulnak haza. Krétaporárnyék a falon. Apádat és anyádat tiszteld.

A csendben a kislány megfordul, nézi a falra rajzolt ajtót. Rászorítja a tenyerét. Ördögöt a falra.
Napárnyék mögötte, közelít a sötét, Énistenem, kinyitódik már a szemem. Meg a falon az ajtó.

Krétapor szállong. Se árnyék, se kislány. Csengő kacagás. Vígy el minket a kísértéstől! Feneketlen a mélységed, határtalan a magasságod, megmérhetetlen a szélességed, megzavarhatatlan a tisztaságod.

Felegyenesedik, csendben nézi az ugróiskolát. Amikor hazaindul, a lenyugvó napfényben nem a felnőtt, hanem gyerekkori árnyéka látszódik a falon. Úgy a földön is.





 Hajlék 2. (A.-nak)

„Spatz!” Nem éri el a szó. A vacogó kis veréb tüzesen sütő nyári napsugárban gubbaszt a faágon. Nem is faág az igazából, hanem stég az Isztrián. Vagy még az sem. Egy ház mögötti bója, a tenger sós hullámai a semmiből jönnek, és oda indulnak vissza sót csapva a ház falára. Nem is nappal, már éjszakai sötét. Locsognak a hullámok.
A végtelenből induló és oda visszatérő hullámok. Madárgubbasztás. Szárnycsapások. Távolodás és közeledés.

Napos, tavaszi délután, a kő még hideg, ülni rajta, de a fal már langyos, hátat nekivetni. Nézni a rügyező ágakat a csillagvizsgáló tövében. Tavasz. Madárcsicsergés. A Mindenségbe nyúló ágak.
Gallyujjak, az Énistenem kezén, tenyerén.

Veréb. Nem énekesmadár, egy a sokból, szemtelen kis ugribugri. Házi veréb, latin nevén passer domestikus. Annyi van belőlük, eggyel több vagy kevesebb, nem számít.

„Spatz!” A véletlenül kicsúszott becézés névvé szelídül. Nem a semmi ága. Az Énistenem tenyere. Se nem vetünk, se nem aratunk, mégis iszunk a folyóból, mégsem veszünk el.

Van, ami erősebb a szónál, tettnél, gondolatnál. Az érzés, ami van. Az Énistenem tenyere, a semmi ágán otthonom. A végtelen kalicka a szabadság egévé tárul. Otthonná a szeretet semmi kis ágán.
Attila.



Hajlék 3. (énatyámnak, kisfiamnak)
Álmodik egy anyát magának, vagy az álmodja őt. Napfény. Látjátok feleim, egyszerre itt van. Falikép, fehér anya. Az igazságnak tüköre. Oltalmazó.

Nem tudják, mi a siralom, világnak világa, virágnak virága. Együgyű rajzok a barlang falán, a házak falán. Napsugárral verik, széllel szabdalják, kifehérítik. Felmutatják áldozatul. Énistenem, nem a te nevedben.

Íróasztal, fotonfény, lámpapászma. Kollázs. Étkezőasztal, papírfecnik, ragasztócsepp. Napsárga festék. Még egy kis retusálás, még egy kis blue.
Elegáns napernyő, esőernyő nem lehet, ordító fényég a lapról. Az élet kezdete és az irgalom vége.

Véres könnyel öntöztek. Keserűen kínoztak, krétaporral hintettek. Pixellel vertek. Énistenem.
Szem könnytől árad, johu bánattól fárad, az irgalom kezdete, az élet bölcsője. Remény. Krétapor.
Napsütés.


A fiam újságból kivágott anyát tett meg ideálnak. Én csak elképzeltem, mások anyja alapján. Szeretnénk anyányibb anyát. Megírtam. Egyikünknek sem sikerült.

A fiam anyaképére igyekszem hasonlítani. Jobban rajzol, mint ír, mégis a szavakat választotta. Talán engem rajzolna le. Minden szőke, vagány kisfiúban őt látom. Pygmalionjai vagyunk egymásnak. A másik szőkével szempillantás alatt kötött életre szóló barátságot.

Te és én. Én és te. Álmodjuk egymást, nem írlak meg, nem rajzolsz le. Kisfiam.