2019. december 30., hétfő

Simon Réka Zsuzsanna: Gyolcsot terít

A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett


Vonulnak.
Vonulnak már dombok hajlatában.
Sóhajoktól dobognak a falvak,
ki nem mondott imák szakadnak fel
sápadt fényű, fogyó hold alatt.
Foltokra bomlik a sötétség,
összenőnek benne a fák.
Fagyott ágaikra rettegés tapad.
Magasodnak az árnyak,
hátrál az irgalom.
Jeges folyókba fojtják a könyörületet.
A hajnal
vörös
gyolcsot
terít
az
éjszakára.
Átlyukadnak a lelkek.




2019. december 27., péntek

Majoros Nóra: A kertész háborúja

Illusztráció: Bódi Kati


Télvégi ájulatukban még a földre lapultak a fűszálak, de gyökerük már szívogatta a tavasz nedveit. A tágas gyepfelületet lágyan hullámzó ösvény szegélyezte, az ösvényen két alak gyalogolt.
         – Nem lépünk a fűre februárban! – oktatta az elöl haladó, idősebb férfi a mögötte iparkodó fiút. – Ilyenkor a legkényesebb. Ahol rálépsz, hézagos lesz a gyep, és hiába szórod később a magot, már sosem lesz olyan, mint volt.
         – Soha nem lépünk a fűre… – ismételte a fiú, és igyekezett nem is érinteni a talpával az ösvényt, pedig ott egy szál fű sem nőtt.
         – Ide figyelj, Gyuri! Ki neked a nagy ember?
         – Hát… – hebegte a fiú. A sapkáját lekapta a fejéről, gyűrögette, aztán felcsillanó szemmel kiáltotta: – Hát maga, Jancsi bácsi! Hiszen maga a főkertész!
         – Úgy. Neked én nagy ember vagyok. Ám a kasznár még nálam is nagyobb ember. Így aztán jól viseld magad, és csak akkor szólj, ha kérdezlek!
Gyuri ezt erősen az eszébe véste.
         – De akkor is azt mondd, amit én gondolok!
         Gyuri megfogadta magában, hogy egy árva szót sem fog szólni, akkor sem, ha kérdezik.

2019. december 18., szerda

Miklya Zsolt: Otthon

Szeljak György és fia, János (a szerző családi fotóalbumából)


Nagyapa mondta, csak ne legyen háború. És elmesélte, hogy kapott comblövést, hogy úszta meg. Hogy menekült volna országon-világon át. Nagymama mondta, maradunk. Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Hát maradtunk Csorváson, amin úgy vonult át a front, mint egy vidéki postás. Gerendás felől jött egy orosz tank, és belelőtt egy állomáson álló vagonba, ami trafikárut szállított. De nem tekintette zsákmánynak, nem állt meg, csak a park melletti trafiknál. Úgy hírlik, az orosz katonák ott vettek maguknak dohányt. De lehet, hogy ez csak legenda. Csorváson úgy haladt át a front, mint egy postás: megállt a trafiknál, sodort egy szál cigit, elfüstölte, és gurult tovább. Nagyapa maradt otthon, és vele maradt a háború.

Nagyapa, a másik, a négy szép szál szlovák – tót – fiú egyike, testvéreivel az orosz fronton várta a halált. A családi legenda szerint nem fogott fegyvert – nem lőtt – emberre. Hogy úszta meg, ki tudja? Fogságba került, aztán haza. Parasztember volt, gazdálkodott, gondolta, ha már megúszta, folytatja itthon. Nem úszta meg. Kuláklistára került, földjét elvették, lovával együtt. Maradt egy fénykép, kisebbik fia a lovukkal, egyetlen szerelmével. A fiút, már fiatalemberként, önkezűleg érte utol a halál. Nagyapa nem beszélt a frontról, nem voltak rá szavai. Csak rúgott, álmában, mint a ló. Szétrúgta egyszer a nagy családi ágyat. Nagymama úgy szedte össze a romok közül, ápolta, tűrte, állta a frontot.


2019. december 15., vasárnap

Adamik Zsolt: S ím, eljő az Elfelejtés Elleni Nagy Háború

Illusztráció: Mayer Tamás



     A Mindennap Másnevű Majom elgondolkodott.
     Reggelente így ment ez a kert aljában. Ez volt a szokás.  A nap sütött, a verebek csiripeltek, a mindeneket felverte a gaz meg a sárgavirágillat, a Mindennap Másnevű Majom törte a fejét. Nagyon régen volt, hogy őt itt felejtették, a bozót mélyén, ott, ahol nem terem a plüss, ahol semmi egyéb játék nincs, csak ő – a nagyon régen pedig sok idő. A Mindennap Másnevű Majom már nem dühöngött, nem sírdogált, nem kereste a kiutat a kertből. Megbékélt, ahogy azt mondani szokás – csak arról nem szólt neki senki, hogy a megbékélés a sorssal ennyire, de ennyire unalmas is lehet.
     Úgyhogy néha ez volt, néha az, de a legritkább esetben volt például villamos.
     – Hogy akkor ma – jelentette ki. Kócmóc agyában csak úgy zakatoltak a fogaskerekek. – Akkor ma mondjuk Kovács János közlegény leszek. És menetelgetek, meg vigyázban állok, meg csinálok még egy csomó minden egyéb mást, amit úgy általában csinálni szokás.
     És menetelgetett, és csinálta, és vigyázban állt, és néha még szalutált is.
     Szépen eltelt a megbékélés 3565. napja.
     Másnap aztán – a reggeli agyfacsarás közben – az jutott az eszébe, hogy hát végül is kinek szalutált ő tegnap reggeltől estig? Minek is csinálta azt a sok ide-oda téblábolást peckesen? Volt egy bogár, egy pettyeshátú, aki érdeklődve bámulta ugyan, hogy mit művel a majom, de azért valljuk be: egy pettyeshátú bogár, aki valami pirosfejű, szúrós gyomon lóbázza a lábát, vajmi kevéssé közönség.
     – Nade akkor – jelentette ki a Mindennap Másnevű Majom. – Akkor ezen a reggelen leszek én mondjuk Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány.
     Merthogy akkor lesz kinek szalutálni meg menetelni. Az őszvégi, napsütötte kertillat mintha helyeselte volna a döntést.
     – Jobbra át! – kiabálta a megbékélés 3566. napján Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány. – Egyenesen álljon katona, hát nem cirkusz ez!!!
     És Kovács János közlegény jobbra átolt, meg balra átolt, meg egyenesen állt, meg szalutált, és egy percig sem gondolt arra, hogy ő valójában egy elfelejtett, odahagyott, szakadt korcú, árvaszemű plüssmajom.
     Mindenki elégedett volt a különösen elhanyagolt, zümmel meg bogárbzzz-zel hangos kiskert legaljának mélyén.
     Harmadnap aztán – ki gondolta volna – a Mindennap Másnevű Majom arra ébredt, hogy már megint spekulál.
     – Nade ha – motyogta maga elé csipásan. – Ha vagyok közlegény, és vagyok tábornok admirális királykapitány, akkor egyébnek is vagynom kell lennem, nem?
     A kiskert egyetértően hallgatott.
     – És ha vagynom kell (márpedig a vagyás és a levés fontos dolgok) – fejtette ki bővebben a Mindennap Másnevű Majom –, akkor kutya kötelességem lenni mondjuk tábori szakácsnak. Vagy Harag Ernő tizedes ezredesnek. Vagy Krakács Krakarics tankvezetőnek, illetve még több közlegényeknek, hiszen még több közlegények nélkül nem hadsereg a hadsereg.
     És eljött a megbékélés 3567. napja. És eljött a megbékélés 3568. napja. Aztán eljött a 3589. Meg eljött a 3596. is.
     És a megbékélés 3600. napján rémülten menekültek a bogarak. Rezegve féltek a gyomok. Virágport sírt a kutyatej és a kikerics a kert aljában.
     A Mindennap Másnevű Majom akkor ugyanis hadsereg lett. Rémes, bosszúra szomjas, a kert végében fekvő kisház felé tekintgető, szuronyt hegyező, grr-től és roárrtól hangos.
     Aznap volt az Elfelejtés Elleni Nagy Háború első napja.


Megjelent a Csillagszálló 2019/4. számában (Képregény 2.)

2019. december 12., csütörtök

Szabó Imola Julianna: A tél katonái

Az orosz télben. A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett.


 Parapapam, egy molylepke dúdolja az éjszakába. A tél ellen indul hadba. Lyukakat fúrni a
kabát gallérján, a gomb helyén. A zseb réseinek ásni alagutat, hogy a Hold átfúrhassa rajta
hatalmas fejét. Parapapam, trombitálja hangosan, a csillagoknak, akik sárgára püffedt
nyájként állnak hosszú sorba. Az álom ideje jönne. Az álmatlanság helyére. Parapapam,
suttogja egy molylepke. Suttogja halkan, mielőtt elbóbiskolna egy gyapjúsál melegében.
Parapapam, villogják a csillagok a fekete leplen átbújva. Parapapam, ezer fényével fekszik a
városra egy kislány szétrágott télikabátja.

2019. december 9., hétfő

Nagy Izabella: Sanyika apukája

Nagy Sándor katona portréja 1943-ból. A szerző családi tulajdona.


Sanyika apukája katona.
Háború van, azért.
Elköszön szép Ilonájától,
elköszön a három nagy gyerektől,
a végén a legkisebbtől is elköszön.
Sanyika felnéz rá a döngölt padlóról,
barna katonaruhája feszül széles mellkasán,
barna katonasapkája sötét haján egyenesen áll.

A katona is nézi a kisfiát, és még nem tudja,
hogy arcát többet nem fogja látni.






2019. december 7., szombat

Várfalvy Emőke: Aki nem lép egyszerre

Illusztráció: Lakatos István


Kosztos Károly őrmester félve fordította el a kulcsot a napról napra egyre jobban szoruló lakatban. Egy kicsit még örült is neki, hogy a kulcs megint akadt, így volt egy kis idő, amíg reménykedhetett, hogy más látvány fogadja, mint napok óta mindig.
     Kosztos őrmester, vagy ahogy a században hívták, Tápmester, két dologban hitt:
     Abban, hogy jó munkát csak tele gyomorral lehet végezni – és ez alól a háború sem kivétel.
     A csodákban – ezt viszont erősen titkolta. Mert egy közel másfél mázsás ember álljon csak két lábbal azokban a bizonyos bakancsokban a földön. Még akkor is, ha amúgy háborún kívül jámbor cukrász, aki a légynek is csak akkor árt, ha rászáll a frissen fondanozott mignon tetejére. 
     A lakat vacakolt.
     Tápmester kitartóan birizgálta a kulcsot, és közben mindenfélét elképzelt, mi lehetne az élelemszállító raktárban, ha a csodák mégiscsak léteznének.

2019. december 4., szerda

Tóth Ágnes: Apám

A következő tartalom felkavaró lehet. Ha szeretnéd elolvasni, kattints a kép alatt a Tovább feliratra.

Az őrangyalt rajzolta: Klesitz Piroska


2019. november 30., szombat

Kiss Ottó: Háború

Baranyai András illusztrációja

Én azt mondom: egy,
Emese meg azt, hogy kettő,
és máris menetelünk
egymás ellen, mint a katonák:
egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő …


A vers megjelent Kiss Ottó: Emese almája című kötetében (Pousonyi Pagony Kft. 2006)
Megrendelhető a kiadó webboltjában


2019. november 27., szerda

Wéber Anikó: Kisfiú a kövekről

Illusztráció: Garaczi Glória












Ugyanolyannak tűnt mindkét kő,
apáé mégis végigsiklott és pattogott a vízen,
az enyém meg elsüllyedt.

Azt hiszem, a megfelelő kő kiválasztásán múlik,
mert a kövek is magukban hordozzák,
hogy végül kacsákat találnak el, vagy elsüllyednek,
és csak köröket hagynak maguk után.
Akkor is, ha a közepükről már rég hiányoznak.

Korábban, amikor láttam magam a vízben,
nem mertem követ dobni bele, hátha fájna.
Csak apának engedtem, mert ő ért a kövek nyelvén,
és tudja, hogy a kezünk arra is képes,
hogy a megfelelő követ a víz színén tartsa.

De apa már nincs itthon. Anya azt mondja,
messzire ment, hogy megvédje a hazát.
Én pedig nem is csodálom, hogy őt kérték meg erre,
hiszen ott is biztosan vannak kövek,
és ott is biztosan szükség van valakire,
aki a tavak felszínén tartja a kavicsokat.

Csak anya sír, ő sosem dobott követ,
ha együtt játszottunk, mert mindig attól félt,
hogy széttöri vele a tükörképünket.

Most is kavicsok nélkül, ketten ülünk a tóparton,
és én nézem az arcunkat a víz színén.
Anya olvassa a tábori levelezőlapot.
Apa ír, hogy jól van. Sokszor csókol bennünket.
Anya szeme mégis nedves lesz. Gyorsan letörli.
Azt hiszi, nem láttam. Ő nem tudja,
hogy tudok olvasni a mozdulatlan vízből.

Felállok, sétálok a part mentén, és találok egy követ.
Felemelem, elképzelem, ahogy elhajítom,
és az is végigsiklik a vízen, majd az égen,
egészen apáig. Próbálom eldobni, de csak szorongatom.
Inkább hazaviszem. Megvárom, amíg apa
visszatér, és megtanít a kövek nyelvére.



2019. november 24., vasárnap

Tallián Mariann: Füstfelhő

Igor Lazin illusztrációja


A tordai hasadékot körbeölelő sűrű erdőt vészjóslón világította be a telihold fénye. Tövis irányából két siheder újonc próbált átvergődni a rengetegen. Csak ketten maradtak az őrjáratból, akiket a császári csapatok megfigyelésére küldtek ki a 134. zászlóalj csapatából.
– Gyere már! – suttogott Áron.
– Nem tudok, fáj – nyögte a társa.
– Mutasd!
A fiú látta, hogy Gáspár nadrágja alól a mezítlábas talpára csurgott a vér. Hóna alá nyúlt, és úgy cipelte tovább, a sziklás, köves talajon botladozva. A tüskés ágak, száradó őszi gallyak több helyen is felszakították a bőrt az arcukon és a karjukon. Szűk, fehér nadrágjuk szürkésfeketén koszlott, székely posztóból készült zekéjük több helyen lyukas volt már.
– Pár lépés és itt vagyunk – kapkodta a levegőt Áron.
Gáspár az utolsó szakaszon már teljes súlyával ránehezedett. Vékonyka kamasz fiú, gyéren nőtt barna hajacskája piszkosan, összecsomózva tapadt a homlokára. A barlang bejáratánál Áron összecsuklott a fáradságtól, Gáspár sérült lába, keze pedig összegabalyodott az esésnél, mint egy rongybaba, úgy terült el a fűben.
– Szedd össze magad! Már csak be kell menni! El kell bújnunk! – pofozta barátja arcát Áron. Egyre ingerültebben csapkodta, miközben a beteg síró hangon nyögte:
– Nem bírok, nagyon fáj!
– Dehogynem bírsz! – kiabált rá – Gyere már!!! – rángatta befelé a társát, aki minden mozdításnál feljajdult.
Áron erős fiú volt, favágáshoz szokott keze vaskosan támasztotta meg Gáspár derekát. Összeszedte minden erejét, és egy lendülettel betaszította a barlangba. Szűkös hasadék volt ez, nem is barlang. A sziklában tátongó lyuk elnyelte a fiúkat, mintha átléptek volna a másvilágba. Bent semmit sem láttak, Áron a falat tapogatva próbált lépegetni befelé.
– Még egy lépés és meghaltok! – szólalt meg egy torz hang a sötétségben.
Áron előkapta a gyutacsos puskáját, és lövésre készen maga elé tartotta. A félhomályos bejárat közelében egy alacsony, bajszos alak körvonalai rajzolódtak ki a hold beszűrődő fényében. Sapkája mélyen a szemébe húzva, katonakabátja a földet súrolta. Egy csorba kaszát tartott maga elé. Áron csodálkozva nézte, nézte, majd egy hirtelen mozdulattal suhintott felé. A fura szerzet sapkája ijedtében a földre esett. A fiú döbbenetére hatalmas barna hajzuhatag omlott a kabátot hordó alak vállára és nagy, zöld szeméből könny csordult ki.  Ahogy arcán végig pergett, elmaszatolta a fekete tussal rajzolt bajszot. Finom, vékony keze, melyben bőszen markolta fegyverét, lehanyatlott,  majd fejét lehajtva visszavonult a barlang mélyére. Áron szeme elől eltűnt a lány, mintha ott sem lett volna.
Gáspárt beljebb húzta a barlangba, és nekilátott rőzsét szedni. Falusi legényként már gyerekkorától tudott tüzet gyújtani, így hamarosan forró lángok csapdostak a barlang teteje felé. Barátja mellé kuporodott, feje alá egy követ gurított, arra pedig egy tenyérnyi rongyzsebkendőt helyezett. Amikor kivette a zsebéből, egy pillanatra elmosolyodott, majd sírásra görbült a szája. Édesanyja hímezte még bevonuláskor: Hazavárunk! A Gáspár szájából kibuggyanó vér másodpercek alatt eláztatta az útravalónak megőrzött, szívet melengető emléket.
Áron a füle tövében meleg leheletet érzett, megrázkódott.  A lány térdelt mellé, kis vízzel teli kulacsot nyújtott át. A fiú hálásan nézett rá, és barátja szájába próbált vizet önteni, sikertelenül. Mikor visszaadta a kulacsot, észrevette, hogy a lány minden ízében remeg. Egymásra néztek. Áron megint megborzongott. Zsebéből száraz kenyeret vett ki és két darabra törte. A lánynak adta az egyik darabot, a másikat pedig zsebre tette.
– Elteszem neki. Ha felébred, megetetem – mutatott Gáspárra.
A lány hosszasan nézte a fekvő fiút. A haldokló már csak nyögdécselt.
A lobogó tűzből kibukkanó füstfelhők árnyas rajzolatokat vetettek a levegőben, a fiatalok végtelenbe vándorló sziluettje pedig egymásba ért a barlang elnyúló, mély zugában.
Ebben a pillanatban egy szikra pattant ki eléjük, és Gáspár egy nagy sóhajjal kilehelte a lelkét. A lány odatérdelt elé és lecsukta a szemét. Áron könnyei lecsurogtak arcán, hangtalanul sírt. A lány visszaült mellé, és maszatos kezével letörölgette a fiú könnyeit. Áron könnyes pilláit lecsukta, arcát odatartotta a meleg kis tenyérnek.  A lány elővette Áron zsebéből a kenyeret és etetni kezdte a fiút, aztán átölelte, hozzásimult és dúdolni kezdett egy altatódalt. Ringatózva nézték a lángoló, meleget adó tüzet, melynek füstábrái, mint a változva vonuló felhők a szabad égen, mindig egy új történetet mesélnek el.







2019. november 22., péntek

Fodor Veronika: Napsárga

A Schnepp család a Nagy Háborúba indulás előtti utolsó fotón. (A szerző családi fotóalbumából)

fény ömlik a kredenc szélén kitámasztott képre.
Próbálsz nem gondolni rá, nem figyelni,
nem is ismerted, aki rajta van. Mégis
igyekszel valahogy kikaparni a múltat innen,
mint a megikrásodott mézet az üveg aljáról.










2019. november 20., szerda

Miklya Zsolt: Az öreg tót balladája

Szeidl Andrea illusztrációja



Volt egy csikó,
sárgán futó,
az öreg tót
azt mondta: ló,
pedig csikó.

Volt egy fiú,
már nagyfiú,
volt indián,
kicsit sziú,
mégsem hiú.

Egy szép napon
a harmaton
futott a ló,
egykor csikó,
szép volt nagyon.

Meglátta ott
a vágtatót
– gazdája tót –,
egy víg pecér.
Nyomta a szót:

Ugyan komám,
megadom ám,
amit megér,
ihol, a bér
s a parolám.

Nem adom el,
nagy útra kell,
fiamra vár
egy messzi vár,
tornyán a jel

egy rézkakas,
kicsit hasas,
míg énekel,
nem árt a vas.
Nem adom el.

Indult a ló,
egykor csikó,
hátán ifjú,
egykor fiú,
sosem hiú.

Vörös vitéz
távolba néz
a vár fokán,
karjába’ lány,
szeme igéz.

Tiéd a ló,
enyém a lány,
cseréljük el,
enyém a ló,
tiéd a lány.

Vörös vitéz
ifjúra néz,
karjába’ lány,
szeme igéz,
szava talány.

Ifjú felel:
Nem érdekel,
egy rézkakas
nékem a jel,
míg énekel.

Jön a pecér,
sokat ígér
a kakasér’.
Vörös vitéz,
ennyit megér.

A rézkakas
nem énekel,
viszi pecér
száz garasér’.
Készül a vas.

Vörös vitéz
kardjára néz,
nem oly nehéz.
Lány az enyém,
ló is enyém.

Várja a tót
a jó fiút,
azóta sem
vett új csikót.
Kihalt az út.


2019. november 17., vasárnap

Aki nem lép egyszerre


Talán mindegyikünk titkos dobozában lapulnak régi fényképek, levelezőlapok. A képeken dédapáink, nagyapáink állnak készen arra, hogy harcoljanak a hazáért, egy eszméért, amiben hittek és legfőképp a családjukért. Hírt adtak magukról, hozta leveleiket a tábori posta. Kicsit nehezebb témával zárjuk most az évet, némelyik történet vagy vers nem lesz éppen „katonadolog”, így azokat kamasz olvasóinknak ajánlanánk. Ha korhatáros egy írás, azt minden esetben jelezzük. A kisebbek is elmerülhetnek majd egy-egy szívet melengető, humoros mesében. A kiváló illusztrációk mellett rácsodálkozhattok a cimborák családi képeire is a háborús időkből. Tartsatok velünk!

Akik a haditervet készítették: Fodor Veronika, Majoros Nóra, Turbuly Lilla és Várfalvy Emőke

Aki a téma arculatát megrajzolta: Klesitz Piroska

2019. november 14., csütörtök

Vándor búcsúzás





Kedves Olvasóink, velünk utazók!



Nem szállunk le Gecse Balázs varázs-szekeréről, 
csak éppen irányt váltunk. 
A sok vándorlós, emlékezős, 
buckákon átívelő mesék és versek, 
csodaszép illusztrációk után átadjuk a terepet 
egy sokkal harcosabb témának.
Szeretettel hívunk Titeket,
hogy tekintsünk be a katonák világába…

Köszönjük, hogy velünk tartotok:

Kiss Lehel és Nagy Izabella szerkesztők

2019. november 12., kedd

Kiss Lehel: A vándor (Gecse Balázs Gergő „Bo” emlékére)

illusztráció: Jánosi Andrea

Bo, mint a…, Bo, mint a szellő,
Átlebeg időkön, téren.
Furulyaszó ring utána,
Szekerén szunnyad az Éden.


Bo, mint a…, Bo, mint a zápor,
Nagy utak porát lepallja,
Ökröket itat, virágot,
S ködöket ringat a karja.


Bo, mint a…, Bo, mint a tűzláng
Duruzsolása a fülnek:
Jóleső, fényes melegség,
Amiben cipócskák sülnek.


Bo, mint a…, Bo, mint a földmély:
Millió titok tudója. 
Tegnap egy fű hegyén látták.
Ki tudja, hol jár azóta…!

2019. november 8., péntek

Lackfi János A MINDENT JÁRÓ KALÁKA

illusztráció: Makhult Gabriella

      Egyszer volt, de talán kétszer vagy háromszor is, ahányszor a Tisza TV ismétli, volt egyszer a híres-neves Csopaki utcában kettő se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzám való vagy építészlegényke. Nem olyan nyizege, kivagyiskodó kupcihérek, ugye, szóval jóforma, pofás kis fickók, akár még bakternek is elmehettek volna Simánfára egy szebb világban. 
    Az egyiket Grimbusz Dánélnak vagy hasonlónak hítták, és egyszer egy tervezet rajzolása közben úgy megmérgelődött az engedetlen ceruzavonalakra, hogy az ablakon vetette ki jókora körzőjét, mely belé is állott egy arra röppenő jókora gerlébe, mely azon minutában kilehelte a lelkét meg a méntaillatú lehelletfrissítőt, amelyet a sarki éjjel-nappaliban csipegetett fel. Ha már így levadászta a jószágot, Grimbusz uram megcsupálta, kondérba tötte, jóféle fűszerszámokkal körítette, s emberesen jóllakott belőle. Attól fogva kézbe se vette a körzőt, hanem csak furulyált örömében, hogy hát a friss lehelletű sült galamb éppen belerepült a szájába.
    
      A másik, emennek a testvére (csak Grimbusz nevezetre hallgatott ez is) a Villamos nevet nyerte a szent keresztségben. Ejsze Trollébusznak is nevezhették volna már ennyiből. Csak úgy pilinkáztak körülötte a gyermekcsék, mint muslincák a szőlőprésnél, ő meg egyre zümmögött és dünnyögött és mormogott nekik meg a húzóját vonta meg a vonóját húzta, hogy maszkabált járjanak. 
    
      Csatlakozott hozzájuk Rece Gábris, aki se bajusszal, se szakállal nem tüsténkedett, hiszen mihent pehely serkedzett ábrázatján, nyomban lemetélte azt. Híj, ez aztán csipdeste álltó nap a medve-nagybőgőjét, az meg brummogott és vickándozott bele, mintha hasa alját csiklandoznák.
    
     Nem állhatta zeneszó nélkül a negyedikük sem, Rámvári Blázs uram, gitáriumát ölelgette, szakasztott úgy, mintha jóforma fehérszemély volna, pörölt is az a keze alatt, mint egy zsörtös oldalborda. 
    
      A Grimbuszok nosza, marokra vették a pikulát meg a lantot, rázendítettek egy-kettőre. Ahogy így pönögetnek, hát hamarjában szikra pattanik az egyikük fejébül: hászen, ha egy magyar népmesében volnánk, nemdenmem nekierednénk világot látni, királyok szolgálattyába állani? De úgy ám, az bizony jó volna, ha volna! Hátha még garaska is kerülne mellé, hiszen a cincogatásban kifárad az emberfia, ehetnék is, ihatnék is, már ha volna mit.
    
      Amint így pusmognak, abban a szent minutában elébük toppan egy csodaszép lányzó, haja mint a színarany, orcája mint a piros rózsa, fogsora mintha Corega ragasztóval lenne a szájába beléügyeskedve, csupa tengermélyi igazgyöngyökből.
   
 - Egyet se féljetek, ti derék építészlegények. Üstöllést eljuttok ti mindenüvé, ha megsegéllek, bízzátok ide a dolgot. Minden ablakotokra lógasztok egy-egy varázsfüggönyt, ahányszor azt odébb vonjátok, mindig csodát lássatok!
    
     A világszép tündér ahogy volt, eltűnt, fél marék nullaszázalékos hitelkamat se maradt utána, de még egy csecsemőbajusznyi selyem fűrészpor sem, abbiza!
    
     Rece Gábris felcsippenti az északra csüggő függöny szélit, s hát, Uramfia, egy mesebéli zeneszerszám-bótban tanálják magukat. Fognak ott tekenősforma páncéljából szerkesztett lantot, kélgyószerű klarinettot, dalnoknak való kobzát, cirregő citerát, dongóbogár-dorombot, sokfajta visíttó furuglát, talján mandolintot, nyanyaként nyekergő nyenyerét, csöngőket, kotyogókat, csimbalmokat, zurrogó és duhogó hangszerszámokat. Csaptak is velük országos zenebonát, de olyat, hogy még az adóellenőrök is táncra perdültek az influenszerekkel, s a sarki rendőrök és összefogóztak az olajszőkítőkkel, s úgy ropták körben-karikában.
   
     Következőként Rámvári uram settengett oda a keletre irányzott ablakhoz, megráncigálta pendelyét, s csak úgy álmélkodott, mi lakik alatta! Jóforma várkastély, nem más, ippeg négy toronnyal. Hanem azok úgy festettek, mint négy tölcsérre való jégkása-kupac, amelynek valami óriás behabzsolta a tetejét. Óhó, iszen akad ezen bevégezni való munka huszonnégy építészlegénynek is! Olyan szorgosan munkálkodtak, hogy zenéből a négy torony égre dalmahodott, még a vaskakas is elkukorította magát a tetején. Évről évre más rengeteg muzsikusok csődültek, versengve tornyozták mind fennebb a számlálhatatlan építőköveket. Ilyen várkastély nem akadt még egy az országban, szerte hét határban, szupermarketen innen, kormányablakon túl, ahol a kurtafüstű markológép túr.
       
         Grimbusz Villamos sem rest, odaóvakodik a délre világló ablakhoz, de nem vágódik hanyattlag attól, amit ott elibe ötlik. Nincs egyéb semmi, mindösszesen négy pár csizma. No hiszen, alig toppantak belé a lábbelikbe, szörnyű módon megindult velük a világ! Összecsippentett szemű emberkék seregét pillantották meg, kik mintha mind egy szálig aludnának. Nem aludtak ám, csak épphogy jappánusok voltak. A legénykéknek még a feje is szédült, annyi nagykalapos amerikánus, kucsmás kozák, csigafaló francúz, makaronninyelő talján bokázott köröttük hujjogatva. 
    
       Amint lerúgták magukról a hetvenhét mérföldes csizmákat, Grimbusz Dánél uram ódalát addig fúrkodta a kíváncsiság, míg a szél is át nem fütyölt már rajta. Így aztán nem állta meg, csak bélesett a negyedik függöny mögé. Kitárult egy nagykapu, harsonaszó hangzott, és ünneplőbe kihuzakodott, komolyképű férfiúk nehéz szobrokat nyomtak az álmélkodó legénykék kezébe. Kossuth Lajos apánk nézett le arról borzasan, s nagy dévajul, de még rájuk is kacsintott a pántlikás kiskalapja alól. 
   
       Ők meg aztán mi egyebet tehettek volna, rázendítettek újfent, és táncolnak-zengedeznek-dalolnak azóta, és táncolni-zengedezni-dalolni fognak eztán is, míg a világ világ, s még vagy hét nap... Vagy talán hét és fél is lesz az. Akinek nem inge, ne vegye Kaláka!

2019. november 6., szerda

Miklya Zsolt - Veréböreg, a vándor

illusztráció: Miklya Emese Sára


Veréböreg nem az
Óperencián túlról érkezett,
csak a Homokbányán túlról,
mégis előkelő távolságból,
parti fecskéktől tanulta el
a fészekrakás tudományát,
és olyan mélyre ássa be
a deszkák közé a csirinyóit,
hogy ember legyen a létrán,
aki hosszú kezével eléri.

        *

Veréböreg nem az
Óperencián túlról érkezett,
csak a Homokbányán túlról,
mégis különös meséket suttog
viharos éjszakákon csirinyóinak
a tenger erejéről, széllovak
vágtájáról, és egy fehér árbócról,
aminek keresztrúdján olyan jó
megpihenni a hosszú úton
megfáradt vándoroknak.

        *

Pedig Veréböreg nem is
vándor, legfeljebb csavargó,
innen, a Homokbányán túlról,
ahol a parti fecskék olyan
mélyre ásnak a homokfalban,
hogy hallani vélik a tenger
mormolását, bár sohasem
hagyják el a partot, legfeljebb
álom közben, míg a tenger homok
felett nyitott szemmel röpülnek.


Első megjelenés: http://archivum.szitakoto.com/folyoiratcikk.php?cikk=393




2019. november 1., péntek

Mészöly Ágnes - Aki egyedül jár


illusztráció: Kalas Zsuzsa


Megnéznek, ki így, ki úgy. Kacéran, rosszallón, értetlenül, lesütött szemmel. Elutasítón, dacosan, mindentudón, szánakozva viselem, aki egyedül jár, készüljön fel a tekintetekre.
Aki egyedül jár, eleve gyanús.
Vajon társat keres? Nem is akar egyedül lenni, csak éppen nincs mellette senki, csak éppen arra vár, hogy valaki betöltse mellette az üres helyet? Vajon szomorú, fáj neki a magány, alig várja, hogy valakiben feloldhassa banális történetét? Vagy sértett, és bántani akar, megtiporni, aki elég ostoba ahhoz, hogy mellészegődjön?
Vajon nem szereti senki? Vagy ő nem szeret senkit? Biztosan önző, goromba, kellemetlen alak, elviselhetetlen kekec, megkérgesedett szívű rinocérosz, aki nem is érdemli meg, hogy társak közt legyen. Maga akarta magának a rosszat, csak ő tehet róla. De az is lehet, hogy csak szerencsétlen, de részvétnél többet akkor sem érdemel.
Az nem lehet, hogy tényleg ezt akarja. Nem hiányzanak neki a kérdések? A válaszok, amiket úgyis tud ő is, tudjuk mindannyian, de olyan jó másoktól hallani ugyanazt, ami a fejünkben van. Nem fél? A tértől, ami körülveszi, a csendtől, ami beborítja, a hangoktól, amik ilyenkor megszólalnak benne? Nem fél hallani a saját hangját?
Milyen jó lehet neki. Hogy nem kell elviselni a többi ember ricsaját. Nincs is messze tőlük, de a magány jól szigetelő üvegháza megvédi. És ott a kulcs, az üvegház kulcsa a kezében. Magától ment be, és bármikor kijöhet. Érzi, hogy nézzük, érzi, hogy nézem, de nem érik el a bőrét a pillantások, vagy ha elérik, nem zavarják. Ó, hogy irigylem! Ó, hogy gyűlölöm!
Aki egyedül jár, megtanul gyanúsnak lenni.
Aki a társtalanságtól félti, a saját magányától menekül; aki önzést keres benne, magát sem szereti talán; aki a csendtől félti, annak nem mond semmit az üresség; aki csak vágyik a magányra, bármit megtenne, hogy elkerülje végül.
Aki egyedül jár, otthon van mindenütt.

2019. október 29., kedd

Turbuly Lilla :: Ki magában hordja…

illusztráció: Gyólai Gabi


Ki magában hordja az otthont,
annak nem kellenek falak.
Ballag vele az út, sorsát viszi
a szekér ponyvája alatt.

Előtted jár, ha nem látod is,
címét sem kell eszedbe vésned,
a Göncölszekérre költözik,
s búcsút int a megérkezésnek.


2019. október 25., péntek

Wéber Anikó: A legkisebb vándor

Volt egyszer egy lányka. Akkorára nőtt csupán, mint egy hóvirág. Így is nevezték el. Hóvirág, ha útnak indult volna valakinek a tenyerében, legalább tíz lépésébe került volna, hogy eljusson a gyűrűsujjáig. De nem indult el.
Inkább evett. Habzsolta az ételeket. Májkrémes kenyeret, mákos tésztát, vajas kiflit, málnalevest. Hogy miért? Mert azt mondták neki az idősebbek, hogy ha sokat eszik, nagyra nőhet, és bármi lehet belőle.
– Én nem bármi szeretnék lenni, hanem vándor. Akkor bejárnám a mezőket, az erdőket, a virágoskerteket. Az egész világot! – ábrándozott Hóvirág, de mindenki kinevette.
– Te??? Vándor? Hiszen a szomszéd boltig is órákat kell gyalogolnod. Előbb meg kell nőnöd! Addig ne is álmodozz! – válaszolták neki.
Ezért tömte magába a lányka a spenótot is, a répát is, de hiába… továbbra is kicsi maradt.
Kipróbált ő már mindent. A kötélhúzó versenyen ő volt a kötél. A balettórán ő volt a legügyesebb. Sportolt, evett, de egy centit sem nőtt.
– Szegénykém! Azt a szatyrot is alig bírod el – sóhajtozott a boltos néni, Hóvirág pedig lógó orral bandukolt haza. Cipelte, vagyis inkább húzta maga után bevásárló batyuját, melyben borsó lapult. Zöldséglevest fog főzni, hátha majd attól megnő… Neki is látott a munkának a konyhájában. Sürgött-forgott, vizet forralt, borsót fejtett, és egész délután főzött. Annyi levest készített, hogy az egy óriásnak is elegendő lett volna. Ínycsiklandó illatok lengték be a házat és a kertet, Hóvirág pedig elábrándozott… Álmában hatalmasra nőtt. A fenyők fölé ért. Ha kinyújtózott, a kezével megérintette az eget. Járta a világot. Találkozott a hercegével is, aki épp azt mondta, hogy…
KOPP, KOPP!
A lányka visszatért a jelenbe a zöldségleveséhez, és összerezzent az újabb kopogásra. Odament az ajtóhoz, és kicsit durcásan kinyitotta. Magasra kellett emelnie a fejét, hogy láthassa a vendége arcát. Egy fiú volt. Hosszú kezű, hosszú lábú. Neki már egy centit sem kellett nőnie.
– Mit szeretnél? – kérdezte jó hangosan Hóvirág.
– Távolról jövök, és nagyon megéheztem. Éreztem az illatokat. Arra gondoltam, hogy esetleg itt kaphatok pár falatot vacsorára.
A lányka bólogatott. Miért is ne… Ő maga úgy is három napig ehetné a sok levest.
– Kihozok neked néhány tányérral a kertbe. A házamba csak nehezen férnél be – mondta Hóvirág, és már futott is az edényekért.
A vacsora finom volt. A fiú megnyalta mind a tíz ujját.
– Nagyon jól főzöl. És rengeteget! Ekkora lánynak minek ennyi étel?
– Szeretnék nagyra nőni.
– Miért? – csodálkozott a fiú.
– Mert kicsi vagyok.
– És az nagy baj?
Hóvirág meglepődött. Eddig soha senki nem kérdezte tőle, miért baj, hogy kicsi. Mindenki természetesnek tekintette, hogy szeretne nagyra nőni, mint a fűszálak a réten, a bokrok és a fák az erdőben…
– Te nem tartod rossznak, hogy ilyen kicsi vagyok?
– Egyáltalán nem – felelte a fiú, és megtörölte a szája szélét, bár az állán még így is maradt egy kis folt.
– Engem mégis zavar – makacskodott a lány. – Így nem lehetek vándor. Mindenki félt. Babusgatnak, vigyáznak rám, mintha kisbaba volnék. Az óvodában is mazsola volt a jelem. Az iskolában a legkisebb voltam a tornasorban – sorolta a sérelmeit Hóvirág.
– Bizonyítsd be, hogy nem kell sajnálni – tanácsolta nagy bölcsen a fiú, bár a szemével a maradék levest leste. Kapott is még egy tányérral. Majd felkelt, és elindult. Azt mondta, ő is vándor, és még sötétedés előtt fel akar jutni a hegyre. A lányka sokáig integetett neki, aztán elpakolt és lefeküdt. Álom azonban nem jött a szemére. Ettől a naptól kezdve mindig csak az járt a fejében, amit a fiú mondott. Kicsinek lenni talán nem is rossz.
A többiek azonban nem így látták. Ők továbbra is átemelték a küszöbön, és vigyáztak minden lépésére. Egészen addig, míg egy reggelen a lányka úgy döntött: elég volt!
– Felmegyek a hegyre! – mondta a többieknek. – Van ott egy barátom. Meglátogatom.
– Lehetetlen – rázták a fejüket a falubéliek. – Túl kicsi vagy hozzá. Ha elindulsz, az első fánál kifulladsz, a másodiknál négykézlábra ereszkedsz, a harmadiknál sírni kezdesz.
– Nem fáradok ki! – állította magabiztosan Hóvirág, és elindult. Ment felszegett fejjel. El is érkezett az első fához, és nem fulladt ki. Aztán a másodikhoz. A harmadikhoz és a negyedikhez. Az ötödiknél azonban valóban elfáradt. A hatodiknál négykézlábra ereszkedett, a hetediknél küzdött a sírással. Mégsem akart visszafordulni. Inkább az ég felé emelte a kezét, kinyújtózott, és a fiúra gondolt. Innentől lassabban haladt. Inkább többször tartott pihenőt. Míg más pár óra alatt feljutott a hegyre, neki tizenkét napig tartott. Mégsem bánta, mert amikor felért, és lenézett a völgyre, életében először magasabb volt az embereknél, sőt a fáknál is.
A fiút a tizenhatodik nap pillantotta meg. Rámosolygott Hóvirágra, és kicsit sem lepődött meg, hogy itt fent találkoznak.
– Te nem furcsállod, hogy sikerült feljutnom? – kérdezte Hóvirág.
– Miért furcsállnám? Tudtam, hogy egyszer feljössz. Mondtad, hogy te is vándor szeretnél lenni – felelte a fiú, Hóvirág pedig visszamosolygott. Bár ő kicsi volt, a fiú pedig magas, ettől a naptól fogva mégis együtt vándoroltak. Ha a fiú gyorsabban haladt, egy fa árnyékában megvárta Hóvirágot. Ha Hóvirág akart pihenni, a fiú a tenyerébe vette, és úgy vitte tovább. Ketten bejárták az egész világot.