
Azt híresztelték, hogy gyógyító meséket mondott, hogy volt valami varázslatos abban, ahogy és amit mesélt. Gyerekek, felnőttek kapaszkodtak fel hozzá a bakra, hogy néhány mérföldet vele tartsanak. Ha valakinek bánat ült a szívén, megvigasztalódott a Vándor meséjének végére, ha valaki tanácstalan volt, pontosan tudta, mit kell tennie, mire leszállt a szekérről. Ha valaki betegeskedett, meggyógyult. A nyugtalan megnyugvást nyert, az árva társaságot kapott, és aki félt, az bátor lett.
Senki se tudta, mi volt a Vándor titka, annyi bizonyos, hogy sose kérdezett semmit, csak ránézett az emberre, meggyújtotta pipáját és mesélni kezdte azt a mesét, amire éppen szükség volt. A hangja bársonyos volt, mint a közeledő éjszaka, hűsítő, mint az alkonyi szellő, álmodozó, akár a csillagos ég.
Rengetegen felkéretőztek hát a szekerére, néha csak úgy csüngött rajta a sok gyerek, férfi és nő. Heverésztek a ponyva alatt, hallgatták a mesét, és mindegyikük úgy szállt le onnan, ahogy arra vágyott: ki megvigasztalódva, ki megnyugodva, ki megerősödve.
Így ment ez hosszú évekig. A Vándor hol itt tűnt fel, hol ott, bearanyozva ezzel az emberek estéit. Megjelent, mesélt, eltűnt.
Aztán egyszer csak nem látta senki. Talán egy hajnalon végleg elment. Az emberek még sokáig várták: ha eljött az este, mintha érezték volna a finom pipadohány illatát, ekkor megálltak egy pillanatra a munkáikkal, és az erdőből kikanyarodó utat fürkészték tekintetükkel, hátha mégis feltűnik a fák között. Talán az alkony fényeiből, a tücskök ciripeléséből, a mezőillatú szellőből újra testet ölt az, akinek meséi olyan sok csodát tettek már az évek folyamán.
De a Vándor nem jött többet. És miután enélkül élni nem lehet, az emberek szép lassan megtanultak meséket mondani egymásnak.
Íme, ez az egyik!
illusztráció: Vajda Melinda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése