Grafika: Kőszeghy Csilla
–
Mi van itt, kérem?! Kupaktanács? – ágaskodott a tüskebokor, és váltig
morgolódott magában, hogy megzavarták délutáni sziesztáját. Nézett jobbra is,
balra is, és csak törzseket látott maga körül: göcsörtös, sima, vaskos és vékonyka
fatörzseket mindenfelé. Fölötte úgy csaptak össze az ágak, mint valami zöld
tenger tarajos hullámai, és eltakarták előle a Napot. Ez zavarta a leginkább,
habár bosszantotta az is, hogy a recsegésből és ropogásból, a zúgássá
terebélyesedő susogásokból semmit sem értett. Ezért csak ezt hajtogatta
folyton:
–
Mi van itt kérem?! Kupaktanács?
Afféle
volt csakugyan – szebben mondva: királyválasztó közgyűlés, melyen minden
valamirevaló fa képviseltette magát, illetve törzsgyökeres nemzetségét.
Addig-addig zajlott a zöld moraj, míg a tekintetek az olajfára nem szegeződtek.
Fájt is neki rendesen. Igaz, hogy karcsú volt, mint egy dalia, és nem volt
rajta egyetlen dohos udú sem; igaz, hogy rettentően illett volna rá a korona,
és jól nézett volna ki a természet palotájának magasztos trónszékén – ebben
egyetértettek mind – de az olajfa nem akart király lenni a fák fölött.
–
Tán fűrészporral van kibélelve a fejetek! Pfúj! – kiáltott sértődötten –
Olajamban istenek fürdőznek, és meghajolnak előttem az emberek fiai! Méghogy én
hajlongjak értetek! Pfúj!
Még
köpött is volna egyet, ha nem sajnálja.
–
Igaz! Igaz! – röstelkedtek a fák, mert nem mertek, meg hát nem is volt természetük
megsértődni. Egyre erősödő morajlással kezdtek tovább vitázni azon, kit
válasszanak meg királynak. Hamarosan mindenki egyetértett abban, hogy a fügefa,
bár kisebb az olajfánál, szép is, tehetséges is, erős és fiatalos, éppen
királynak való. Meg is rázta magát királyi módon, csak úgy csilingeltek rajta a
pompás gyümölcsök!
–
Tán fafejűnek néztek engem?! Van énnékem édességem, van énnékem drágaságom –
rázta meg magát újra – Emberek dalolnak rólam, s megbecsülnek, körülrajongnak.
Méghogy én hallgassam a sok nyavalygásotokat, ha megszuvasodtok, és én
hajlongjak értetek! Talán majd, ha elfogy az édességem, elfogy a dágaságom...
Sok fapofa!
Hátat
is fordított volna a királyválasztó közgyűlésnek, ha tudott volna, de inkább bekapcsolódott
az újból kezdődő, roppant nagy tanácskozásba. Susogás, morajlás, zöld tenger,
mint eddig: Ki legyen? Hogy legyen? Mint legyen, hogy jó legyen?
–
A szőlő! – csillapodtak le mindannyian, s mintha a lombok közt átszűrődő
napsugár is éppen odapillogatott volna – A szőlő! Igaz, hogy kisebb, mint a
fügefa, de nemes és jól ápolt, éppen királynak való. Mindannyian bólogattak.
A
szőlő már éppen kezdte volna, hogy az ő mustja meg az istenek, meg hogy az
emberek hálás fiai, de leintették. Amint mondtam, nem voltak ők sértődős
fajták, de nem volt kedvük újra... És ekkor vették észre a kis tüskebokrot, aki
még mindig azon morfondírozott, hogy „mi van itt, kérem, kupaktanács?!”
–
Légy hát te a királyunk! – mondták mind a fák (a göcsörtös, sima, vaskos és
vékonyka törzsűek) recsegve-ropogva, és csodálkoztak, hogy nem látták meg
hamarabb. Ha szája lett volna a tüskebokornak, bizonyára fülig ért volna, ha
lett volna füle is. De mivelhogy nem volt, katonásan – inkább királyosan –
ráripakodott a körötte tolongó, népes gyülekezetre:
–
Húzd ki magad, mert ha nem, én húzlak ki!
Olyan
csend lett hirtelen, hogy egy ráncosodó levélben nem mert tovább sápadni a
legvénebb klorofil.
–
Gyertek csak, és húzódjatok meg az árnyákomban mind! Mind! Mert ha nem, tűz
csap ki belőlem, és megemészti még a Libánon cédrusait is! Világos?!
A
fák összenéztek, hogy „ez a beszéd!”, aztán fergeteges tapsolásba kezdtek:
–
Éljen a király!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése