Grafika: Miklya Emese Sára
Élt egyszer valahol a közelben egy hangszerkészítő,
úgy hívták, hogy Attila. Mindenki csodájára járt varázslatos hangú hegedűinek,
gordonkáinak és ki tudja még, miféle hangszerek kerültek ki a keze alól.
Egy napon kislánya született. Attila szabad idejében
egy pöttömnyi hegedűt fabrikált a műhelyben talált maradék fából. Vonót is
készített hozzá, akkorkát, mint egy kettőbe tört hurkapálcika. Karácsony
napjára készült el az icurka-picurka hangszer, de arra már nem maradt ideje, hogy
húrokat is illesszen a hegedűbe.
– Úgyis játékhangszernek készült, az én kis angyalkám biztosan
örömét leli majd benne, nem igaz? – kérdezte feleségét, aki mosolyogva
bólintott. A karácsonyi vacsorát főzték éppen, s örömteli várakozással telt meg
a szívük.
Miközben házikójuk kéményén vidáman szállt föl a füst,
egy dundi angyalka arra tévedt. Olyan hívogatónak találta Attiláék otthonát,
hogy – zsuppsz! – beröppent az egyik ablakon.
– Hmmm, micsoda illatok! – sóhajtotta, és körbenézett,
hátha akad valami harapnivaló. Meg kell hagyni, torkos egy angyal volt, a
nyalánkságoknak pedig végképp nem tudott ellenállni.
Éppen a karácsonyfa ágaira szállt le nagy óvatosan, s
mikor meglátta a csillogó szaloncukrokat, gondolkodás nélkül bekapott jónéhányat.
Olyan mohó étvággyal látott neki a lakmározásnak, hogy bizony meg-megráncigálta
a fa ágait, aki fájdalmában könnyezni kezdett. Egy mézsárga könnycsepp, amelyet
az emberek gyantának hívnak, éppen az angyalka hajára pottyant.
– Ezt aztán jól megcsináltam – mérgelődött, majd mikor
észrevette, hogy összekuszálta a fa ágait, elszégyellte magát. – Ejnye, hogyan
is tehetném jóvá?
Megsimogatta a fa ágait, mire egyből felfénylettek a
fenyő tűlevelei. Aztán a megdézsmált szaloncukrok papírkáit takarosan
kitömködte szárnytollaival, de még mindig nem volt elégedett.
Tekintete a fa lábánál pihenő hegedűre tévedt, s meglepetésében
felröppent.
– Nahát, milyen gyönyörű! De hol lehetnek a húrjai?
Gondterhelten megvakarta a feje búbját, és egyszeriben
felcsillant a szeme. Összeszorított foggal kitépkedte gyantába ragadt
aranyhajszálait, kezébe vette, és gyengéden felhúrozta az aprócska hangszert. Majd
megragadta a vonót, és néhányszor végighúzta rajta a gyantát, hogy a lehető legszebben
szóljon.
Abban a pillanatban belépett a szobába a kis család,
az angyalnak már csak arra maradt ideje, hogy a sarokba suhanjon.
Attila gyermekének arca egészen kipirult a látványtól.
Miközben szülei áhítattal énekeltek, négykézláb odakúszott a karácsonyfához, és
kezébe vette ajándékát. Hozzáérintette a vonót hegedűjének aranyhúrjaihoz, és a
pöttömnyi játékhangszer csilingelő hangon megszólalt.
Édesanyja összecsapta a kezét ámulatában. Attila sem
akart hinni a szemének. Az angyalka viszont elégedetten lebegett a sarokban,
szemei örömében szikrákat hánytak, mint két csillagszóró. Aztán a homlokára
csapott.
„Te jóságos ég! Mi lesz a többi gyerekkel?”
Hangtalanul kiszállt az ablakon. Attila felpillantott
gyermeke mellől, és egy imbolygó árnyat látott elsuhanni a derengő hóban. Valakinek
nagyon húzta a hasát az a sok szaloncukor.
Megjelent a Nini néni és a többiek című antológiában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése