Varga Zsófi illusztrációja |
Evezett, evezett Szádeli
és Admata a barlangi tóban, és közben szóba elegyedtek.
− Honnan tudod a nevem? –
kérdezte Szádeli.
− Ó, hát ki is lehetnél
más, mint a híres Szádeli!
− Híres? Híres vagyok? –
csodálkozott a fiú.
− Az én országomban
mindenki ismeri a fiú történetét, aki aranyecsettel a zsebében járja a világot,
és ahol szegény embert vagy bánatot lát, megfesti, amire szükség van. Úgy
tartják, csak mese az egész. De én már azelőtt sejtettem, hogy te csak Szádeli
lehetsz, hogy elővetted az ecsetet, mert álmodtam róla, hogy eljössz és
megszabadítasz.
Admata elpirult, és
Szádeli úgy találta, így még sokkal szebb.
A barlangi tó közben
elkeskenyedett, boltozatos járatokon kanyargott keresztül. Admata pislákoló
gyertyát tartott a kezében, a fényénél színes kristályok ragyogtak a barlang
falán. A szivárvány cseppjei fagytak a sziklára, ott dideregtek, és melegre meg
fényre vágytak, hogy felszállhassanak újra a felhők közé.
Kinyílt a barlang szája,
szikrázóan felragyogott a napsütés, hunyorgatta a szemét Szádeli és Admata.
Döccent a csónak a parton. Szádeli a kezét nyújtotta Admatának, és kiléptek a
sziklapadkára. Hozzászokott a szemük a csuda nagy fényességhez, és meglátták
azt a végtelen és élettelen kősivatagot, ami a lábuk előtt terpeszkedett.
− Hej, Admata, hát innen
hová menjünk tovább?
− Egyet se félj, Szádeli,
én a sivatag gyermeke vagyok, jól ismerem az utakat. Ha jobb felé indulunk,
apám aranytornyos, türkizkupolás városába jutunk. Ha bal felé indulunk, a
Sziklák Boszorkányának birodalmába.
− Menjünk akkor apád
városába, nehogy a boszorkány újra megtaláljon.
− Megtalál bizonyosan –
szomorodott el Admata −, mert a fejébe vette, hogy mindenképpen elcsúfít.
− Miért tenne ilyet?
− Mert az édesapám az ő
rúton rút, sötét szívű leányát nem vitte be fényes, díszes háremébe, kedves
feleségei közé. Rajtam akar bosszút állni.
− Akkor menjünk inkább a
boszorkány birodalmába. Itt van nálam az ezüstecset, annak a segítségével
legyőzhetjük.
− Bátor vagy, Szádeli,
akár a mesében és az álmaimban – mondta Admata.
Elindultak hát bal felé.
Gyalogoltak a tűző napsütésben. Felforrósította a köveket a napsugár, mintha
izzó parázson járnának. Sehol egy fa, sehol egy barlang, ahol árnyékra leltek
volna.
− Szádeli, mi lenne, ha
festenél egy almafát? Az árnyékában megpihenhetnénk, a gyümölcse éhségünket és
szomjunkat olthatná.
Elővette Szádeli az
ezüstecsetet, de nem volt a közelben egy csepp víz sem, hogy belemárthassa.
Szádeli elszomorodott.
− Semmi baj, majd találunk
egy forrást, és festhetsz mindenféle csuda dolgot – vigasztalta a hercegnő.
Mentek hát tovább.
Kedvüket szegte a forróság, némán bandukoltak egymás mellett.
− De jó lenne, Szádeli, ha
tudnál festeni egy forrást – súgta elhaló hangon Admata.
Szádeli hozzáérintette az
ezüstecsetet a sziklához.
− Most fess, ezüstecset,
most fess egy korsó vizet, mert szomjan halunk! – kérlelte, de az ecset puha
sörtéivel csak a port maszatolta a kövön. Szádeli már-már elhajította. Aztán
nem tette mégsem. Zsebre vágta az ecsetet, a derekánál gyengéden
átkarolta Admatát, és úgy mentek tovább.
− Így már sokkal könnyebb,
egészen új erőre kaptam – mosolygott rá Admata.
Ahogy lement a nap, hideg
széllel támadt rájuk az éjszaka.
− Fázom, Szádeli – vacogta
Admata.
− Festenék neked egy kis
házat, lenne benne kandalló ropogó tűzzel. De itt nincs hozzá vizem.
− Már attól is jobban
érzem magam, hogy mesélsz – mondta Admata, aztán lerogyott a földre.
Szádeli a karjába vette,
és úgy ment tovább. Végtelennek tűnt az éjszaka. Cipőjének vékony talpán át
minden kő úgy bökte a lábát, mintha üvegszilánk lenne. A feje zúgott, egész
belseje égett a szörnyű szomjúságtól. Csak az álomba merült Admata volt könnyű
a karjában, mint egy tollpihe.
Amikor felkelt a nap,
Admata is nyitogatni kezdte a szemét. Megváltozott körülöttük a táj, hatalmas
sziklák magasodtak mellettük.
− Most már letehetsz,
Szádeli, mindjárt odaérünk a Sziklák Boszorkányához – szólt a hercegnő.
Így is lett. Hamarosan ott
magasodott előttük egy sündisznótüskés, nagy kőszikla, a tetején aranytrón. A
trónon ült a boszorkány, hosszú, fekete köpenyben, amely beborította az egész
sziklát, mintha kátrány ömlött volna rá. A boszorkány meglátta őket, hegyes
vaskörmeivel Szádelire mutatott.
− Vártalak már, Szádeli,
te világ ostobája!
Admata összeszedte minden
bátorságát, és a boszorkányra kiáltott.
− Ne beszélj így
Szádeliről, mert ellátja a bajodat!
A boszorkány felkacagott.
− Még hogy ellátja a
bajom? Annyit sem árthat nekem, mint egy hangya a porban!
− Vedd elő, Szádeli, az
ezüstecsetet! – kiáltotta Admata.
− Hiába, hercegnő. Itt
sincs egy csepp víz sem, amivel festhetnék – tárta szét a karját Szádeli.
A boszorkány felemelkedett
a trónjáról, vaskörmös, hosszú ujjait az égnek emelte, és addig kavarta,
kavarta a levegőt, míg szörnyű hurrikán nem keveredett.
− El fog sodorni bennünket
a forgószél! – sikított Admata.
− El bizony, és soha, de
soha többet nem tesz le! De ha odaadod az ecsetet, Szádeli, akkor
megkegyelmezek mindkettőtöknek! – rikácsolta a boszorkány.
Admata kétségbeesetten
kapaszkodott Szádeli karjába.
− Jaj, Szádeli, csak oda
ne add neki, inkább sodródjunk a forgószélben mindörökre!
Akkor Admata szemében
megcsillant egy gyémántfényű könnycsepp.
− Ne mozdulj! – szólt
hirtelen Szádeli.
Óvatosan az ecsetre emelte
Admata könnycseppjét, aztán elengedte az ecsetet, szálljon, repüljön szabadon,
fessen a könnycseppel, ahogy kedve tartja, mint amikor a kutyafejűt festette
vissza hercegnővé. És az ecset szállt, repült szabadon, körbeugrálta a
boszorkányt, mint egy szemtelenül zümmögő legyecske, hiába csapkodott a
vaskörmökkel, hogy elzavarja. Addig csapkodott, míg a forgószélből sűrű
esőfelhőket nem kavart, és ömleni kezdett a friss, langyos eső. Admata és
Szádeli a szájukat tátották, úgy nyelték a cseppeket. Mire az aranytrónra
néztek, nem ült ott más, csak egy ijedt képű majomka.
Szádeli és Admata
felnevetett. Visszaszállt az ecset Szádeli kezébe, és a fiú a boszorkány
sziklái közé gyönyörű oázist festett. Mangófát és törökmogyorót, rózsákat és
orchideát, meg egy kis tavat, bugyogó forrással, kuruttyoló, smaragdhátú
békákkal és tavirózsákkal. Szádeli és Admata megpihentek a tó partján, aztán elhatározták,
hogy visszatérnek a hercegnő apjának aranytornyú, türkizkupolás palotájába.
Festett Szádeli kulacsot, pogácsával teli tarisznyát, hogy legyen mit enniük és
inniuk az úton.
− Hát vele meg mi legyen?
– kérdezte Admata a majomkára mutatva.
A majomka ott ült ijedten,
ázott bundával.
− Elvisszük magunkkal,
hátha megjavul a szíve – mondta Szádeli, és a vállára ültette. Zsebébe
süllyesztette az ezüstecsetet, kézen fogta a hercegnőt, és elindultak a palota
felé.
Illusztráció: Varga Zsófi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése