 |
| Lanczinger Mátyás illusztrációja |
Elindulni, mint az éjszaka!
Elindulni, bele a közepébe.
Mondjuk így, hol volt, hol nem
volt. Egy hol volt, hol nem volt lakótelep. Valahol. Túl a hétmérföldes
vakondtúrásokon. Vakondvájta malacmezőkön. A lakótelep hetedik emeletén a
kilences lakásban élt egy nyugdíjas nénike és egy nyugdíjas bácsika. Gyerekük
nem volt, nyugdíjuk kevés, szeretetük nagy. Olyan nagy volt a szeretet, hogy
alig fért el bennük.
Hiába adtak belőle egymásnak,
nagy volt.
Hiába adtak belőle a
szomszédoknak, nagy volt.
Hiába adtak belőle szinte
mindenkinek, nagy volt.
Szerettek volna kezdeni valamit
azzal a nagy szeretettel.
Jó lenne egy kisgyerek. Egészen
icike, egészen picike – mondták ébredéskor.
Jó lenne egy kisfiú. Egészen
aranyos, egészen arany – mondták lefekvéskor.
A nénike soha nem álmodott. A
bácsika mindig.
Egyik álmában hosszú utazáson
vett részt.
Álma elején a nyugdíjas nénike
adott neki költőpénzt, ha útközben vásárolni támadna kedve, s néhány
szendvicset, ha megéhezne.
A nyugdíjas bácsika elindult.
Ment, mendegélt, mint a mesében
a mendegélők, dombot talált, felmászott, szörnyek jöttek, megküzdött, nem
történt semmi különös, ami egy mesében ne történhetett volna. Jöttek szembe
rétek, mezők, sáskahadak, adóellenőrök, államtitkárok, kikericsek, hóesések,
száradások, félelmek és szorongások, majd szépen és lassan és nyugodtan
elmaradtak mögötte, majd szépen és lassan és nyugodtan a világból kifordultak,
az emlékezetből kifordultak, a feledésbe fordultak be és be és be egyenként és
szépen és lassan és nyugodtan.
A nyugdíjas bácsika nem tudta,
megérkezett-e már, nem volt fogalma arról, hova is kellene megérkeznie, s hogy
úton van, abból tudta, hogy elveszett a pénze a nagy lépésekben, a nagy
útonlevésben, a nagy sietésben.
Ismét hullott a hó, s ijesztőbb
volt, mint a hó.
Ellepte a nyugdíjas bácsikát, a
szívéig ért a hó, a tekintete homályosult, olyan volt a hó.
Ezt a havat nem ismerte, ez a hó
egy másik világ hava volt.
Hirtelen a hó elolvadt, s az
olvadásból előbújt három köztisztviselő.
– Fizess!
– Fizesss!
– Fizessss!
A nyugdíjas bácsika váratlanul
az égbe emelkedett.
– Meghalt! – szólt az egyik
köztisztviselő.
– Elvitte az Ördög! – szólt a
másik köztisztviselő.
– Mennybeszállt! – szólt a
harmadik köztisztviselő, aki közelebbről egy bírósági végrehajtó volt.
Karmok mélyedtek a nyugdíjas
bácsika vállába.
– Halálkarmok?
– Nem!
– Ördögkarmok?
– Nem!
– Istenkarmok?
– Nem, egy sasban végződött a
két karom.
Emelkedtek a felhők alá,
emelkedtek a felhők közé,
emelkedtek a felhők fölé.
A nyugdíjas bácsika a lába alatt
futó erdőkön ücsörgő árnyékokat bámulta, s az árnyékokból kinövő törpefák és
törpevirágok színén töprengett, majd elege lett a nagy nézésből és
emelkedésből, s egy ügyes mozdulattal a sastól megszabadult.
Zuhant.
Felhők fölé,
felhők közé,
felhők alá.
Az álom arra jó, hogy
irányítható.
A nyugdíjas bácsika
átirányította az álmát.
Épségben földet ért.
Körülnézett, s hovatovább mit
lát, egy jól megtermett, svájcifrank-tekintetű, pénzéhes szájú Pénzügyminiszter
ül előtte, egyik zsebében eurók, a másikban adókulcsok zörögnek.
A nyugdíjas bácsika megremegett.
– Mit akarsz? – förmedt rá a
Pénzügyminiszter, a világ összes pénzügyminiszterének a Pénzügyminisztere, a
világ összes aranya, ezüstje és gyémánt félkrajcárja felett uralkodó
Nagyhatalom.
A nyugdíjas bácsika hosszú
beszélgetésbe kezdett a Pénzügyminiszterrel.
Elmesélte a röpke álomidő alatt
vele történteket, s a Pénzügyminiszter nevetett és nevetett és nevetett,
remegett a hája, az adókulcsok zörögtek, s az eurókon máskor komoly arccal
bámuló államférfiak is nagy röhögésbe kezdtek.
– Ez tetszik, emberke, tetszik!
– mondta a Pénzügyminiszter. – S mit szeretnél?
– Ha lenne egy kisfiú, akit
szerethetnénk otthon.
– Nem szerettetek ti még eleget?
– kérdezte szúrósan a Pénzügyminiszter.
– Nem! – vágta rá határozottan a
nyugdíjas bácsika. – Nézd, hoztam neked szendvicset!
A Pénzügyminiszter örömmel vette
át az apró falatot, tudniillik évszázadok óta nem evett, feléje a madár is
ritkán jár, s ha jár, magasabbnál magasabban, nem éri el, hogy végre egy jót
ehessen.
A Pénzügyminiszter tanácsolta
ezt, tanácsolta azt a nyugdíjas bácsikának, aki, miután elég tanáccsal
ellátták, hátat fordított, s elindult lefelé a hegyről.
– Várj, maradj még! – szólt
utána a Pénzügyminiszter.
A nyugdíjas bácsika nem figyelt.
Dühében a Pénzügyminiszter száz
eurót hajított utána, a papírpénz éle hozzáért a bácsika vállához, aki azonnal
felkapaszkodott rá, s könnyedén leért a hegyről a papírpénzsárkányon.
Otthon, ébredés után elmesélte,
mi történt.
A következő éjszaka a nyugdíjas
nénike álmodott. Életében először.
Veszélyes vidékeken ment
keresztül, havazások, évezredes esők, külügyminiszterek, NAV-ellenőrök, közös
képviselők, Hétfejű sárkányok jöttek és maradtak el idővel mögötte, majd rétek,
mezők, erdők, vadvirágok, vademberek bújtak vissza a távolságba.
A nyugdíjas nénike barlangokon
ment át,
barlangok vízfolyásán ment át,
barlangok denevérein ment át,
s megérkezett.
Megérkezett hozzá a boldogság.
Nem volt nagy, kicsi boldogság
volt a megérkező.
És sírt.
És kakilt.
És aludt. Rengeteget aludt.
És úgy hívták, hogy Szádeli.
Illusztráció: Lanczinger Mátyás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése