Miklya Zsolt – Miklya Luzsányi Mónika: Balázs a küszöbön

A minap betévedt hozzánk egy süni. Ragyogó szemeiről eszünkbe jutott Csukás István és Sün Balázs. S hogy nem olyan rég írtunk egy folytatást a családi történethez.

Balázs a küszöbön

Csukás István: Sün Balázs című meséje nyomán

Erdőszélen, erdőszéli

völgy ölén túl volt egy város.

Nem egy világ-, csak egy

közepes forma kertváros.

Volt ott minden, ami szemnek-

szájnak kedves, s ami szívnek.

Például egy süniház.

Ottan lakott öt süntestvér,

Sün Anetta,

Sün Atilla,

Sün Esztella,

Sün Emese,

s a legkisebb,

Sün Csanád.

S persze édes-

anyjuk, -apjuk:

Sün Melinda,

Sün Balázs.

Mindig együtt vacsoráztak,

ahogy régen volt szokás,

amikor még heten voltak

asztal körül a testvérek,

Ali, Piri, Adi, Dorka,

Deme, Tiha és Balázs.

Azóta mind jól megnőttek,

ki erre, ki arra jár,

de a közös asztalemlék

minden sünit visszavár.

Múltkor is jött Tiha bátyó,

hogy nem bírom egyedül,

mióta az asszony elment,

még a légy is elrepül

előlem. Ugye szoríttok

nekem egy kis helyet, Balázs?

Persze, bátyó, gyere hát.

Tudod, ahol hét sün elfér,

ott nyolc is kap vacsorát.

Piri néném mondta, hogy a

lángot nézd, ne a gyufát.

Szóval, együtt vacsorázott

minden este mind a hét.

S vacsora után is együtt

hallgatták meg a mesét,

amit Sün Melinda mondott.

Emlékezet, képzelet

benne úgy tartozott össze,

mint betű és ékezet.

Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház. Abban lakott hét süntestvér. És a legkisebb, Balázs, ki mindig küszöbre szorult, amíg kicsi volt, hiába épített saját kalyibát, az sem segített. Onnan is csak kiszorult. Ali folyton forgolódott, Piri szája be nem állt, hogy a könyököd, a lábad ne az oldalamba vágd, Adi horkolt, horkolászott, és álmában kiabált, Dorka meg az orrát fújta, és orrhangon orgonált, Deme küzdött egész éjjel, keze-lába kalapált, Tiha pedig úgy szuszogott, mint egy dáthás lódarázs. Így történt, hogy minden éjjel küszöbön hált Sün Balázs.

– Ez így nem mehet tovább, itt engem senki sem szeret! – morgott Balázs, s durcás képpel toppantott egy mérgeset. – El is megyek, odébbállok, vár engem a nagyvilág, Ti meg ott bent, süntestvérek, aludjatok csak tovább!

Várt egy kicsit. Hátha mégis kiszól neki valaki, ugyan, Balázs, ne bomolj már! Gyere csak be, akad itt hely neked is, elférünk mind. De nem. Semmi. Csak hortyogás, szuszogás. Úgyhogy végül nekivágott az ösvénynek Sün Balázs.

Reggel aztán lett nagy pánik, hova tűnt a kistestó! Ali zsémbelt:

– Ugye mondtam, mégis az lett volna jó, ha ő alszik legbelül!

Piri csak sírt, róka bántja, kutyafalka, mi lesz vele egyedül. Adi, nem szólt, ült meredten, aztán meg csak dadogott:

– Hadi… hadi… valami jó haditerv kell, megtalálni az öcsit…

– Alkossunk hát csatárláncot, és fésüljük át az erdőt! – mondta Dorka.

Deme ugrott első szóra, vele együtt Tihamér, összefogott a hat testvér, megkeresni a kicsit. Nem számított bozót, tüske, cserszömörce-, szederág, csatárláncban tört előre a hattagú Sün család. De hiába. Nem volt sehol. Talán a föld nyelte el.

– Kár, kár… – károgott a varjú. – Kár keresni! Kárból van úgyis ezer. Ilyenkor már inkább reggelizni kell.

– Enni? Ilyenkor? – szólt Deme.

– Ne már! – érvelt Tihamér.

S mind, a többi, mondta-mondta, nem megy le torkán kenyér, egy falat se, amíg nincs meg az öcsi. Balázs nélkül nincs reggeli, nincsen játék, nincs mese, Balázs nélkül nincs értelme éjjel forgolódni se.

– Kár, kár – folytatta a varjú, Tóbiás, a vészmadár –, mert ha jól láttam, az öcskös már a centrum fele jár, süntaposó ádáz szörnyek közé tévedt a betyár.

– Mi… mit mondasz? – makog Piri. – Milyen szörnyek, micsoda?

– Kár… kár… érte – károg a vén szürke dolmányos alak.

Adi nem bír tovább várni:

– Ne károgj itt, egykomám, inkább mondd meg, de azonnal, hol van öcsénk, Sün Balázs.

– Kár… bizony kár… Nagy kár érte – fontoskodik Tóbiás. – Öcséteket a városban elnyelte egy mélygarázs.

A hat testvér csak összenéz, elég egy szemvillanás, s csatasorban menetel a város felé Tihamér és Demeter és Dorottya és Adorján és Piroska és Aladár, a maradék Sün család. Süntaposó ádáz szörnyek, négykerekű masinák, rettegjetek Porschék, Volvók, Mercédeszek és Ifák. Szemükben láng, harci tüskék merednek az ég felé, guruljatok ádáz szörnyek, süntaposó sok kerék.

Ám a harcra nem kerül sor, mert az ösvényen, nahát, egy fáradt kis süni kullog velük szemben, Sün Balázs.

– Merre jártál? Mit csináltál? – bomlott fel a csatasor, s Balázs szépen elmesélte, merre, mit, hogyan, mikor.

– Tudjátok én úgy eluntam a küszöbre szorulást, hogy Ali csak forgolódik, Piri szája be nem áll, Adi horkol, horkolászik, Dorka orra orgonál, Deme csapkod, Tiha szuszog, egész éjjel áll a bál, és én megint a küszöbön alhatok. Tágas, nyugodt helyre vágytam, ahol nyugton elvagyok. A városban találtam is egy gyönyörű palotát, akkorát, elférne benne száz… vagy ezer süncsalád.

– És a szörnyek? Nem bántottak a süntaposók? – szörnyülködött Aladár.

– Aludtak mind, mozdulatlan.  Néma csend volt, félhomály. Nem szuszogott, forgolódott, nem hortyogott, nem köhögött senki egész éjszaka. Csak én forogtam, forgolódtam… Nem jött álom a szememre. Túl nagy volt a nyugalom, elpárolgott a varázs. Hát, mit mondjak… Egy szó mint száz: nem jött be a mélygarázs. Akkor inkább köztetek… akkor is, ha minden reggel a küszöbön ébredek. De ti meg hova készültök ilyen korán reggel?

– Mi csak… izé… sétálgatunk… – dadogták a sünfiúk, de a lányok már ugrottak is az öccsük nyakába:

– Érted mentünk, te buta! Meg akartunk menteni!

– Engem? – bámult Sün Balázs.

– Téged! Téged! Hát ki mást!

Így lett vége a mesének,
s mire Balázs megkerült,
hat sün is álomba merült.

Soha olyan horkolást,

forgolódást, szuszogást

nem teremtett semmi köztük,

csak a mese, semmi más.

Így aludt el

Sün Anetta,

Sün Atilla,

Sün Esztella,

Sün Emese,

s a legkisebb,

Sün Csanád.

Így aludt el,

a küszöbön,

édesapjuk,

Sün Balázs.

Csak Melinda maradt ébren,

ő tesz-vesz még, lepakol,

tekintete a küszöbön,

palotát nyit, ott, ahol

Balázs fekszik.

A palota bejáratát

vele együtt lépi át,

míg köröttük forgolódik,

szuszog, horkol a világ.