Péterke édesanyja minden reggel hatkor kel. Magára kap valamit, hogy a reggeli fáradtságban ne kelljen dideregnie, majd a konyhában reggelit készít.
Péterke minden reggel kakaót reggelizik, keksszel. Nem is tudna már talán mást reggelizni, annyira megszokta.
Egyik reggel a konyhában hangyák tömege lepte el az estéről ottmaradt mosatlant. A szorgos kis fekete sereg fáradhatatlanul mosogatta, pucolta az evőeszközöket, tányérokat, bögréket, és cipelték a nehéz morzsákat a boly felé. Egyik sem tűnt kedvetlennek, vagy fáradtnak, inkább lelkesen és vidáman dolgoztak.
Péterke édesanyja elhatározta, hogy csapdát állít a hívatlan takarítóbrigádnak. Bement egy száz forintos boltba (újabban úgy hívják: kétszázötven forintos bolt), és vett egy nagy csomó hangyacsapdát. A hangyacsapdákat gondosan elhelyezte a konyhában, fürdőszobában, WC-ben, ahol a hangyák tapasztalata szerint leggyakrabban szoktak előfordulni. Még a hangyák vonulási útvonalát is igyekezett megfejteni, mert azt olvasta valahol, hogy oda kell helyezni a csapdákat.
(A csapdák kívülről illatos fehér virághoz hasonlítottak, belül azonban méreg volt bennük!). Azok a hangyák, akik elcsábulnak és belemásznak ebbe az illatozó műanyagvirágba, esznek a méregből, és lábaikon magukkal cipelik azt a bolyba, megfertőzve ezzel a többi hangyát is.
Ezek a hangyák azonban – és ezt sajnos Péterke édesanyja akkor még nem sejthette – okulva az elmúlt évek keserű tapasztalataiból, túlélő tanfolyamon vettek részt még a tavaly, úgyhogy amint észrevették a turpisságot, messzire elkerülték még a csapdák környékét is.
- Nézd már, Józsi, az ott nem egy hangyacsapda? – kérdezte az elmélyült munkából felpillantva az egyik hangya.
- Hát, ha nem a saját szemeimmel látnám, el se hinném… - felelte megbotránkozva a másik. – Hihetetlen, hogy mindig bepróbálkoznak valamivel! Sima százforintos (újabban: kettőszáötven forintos) hangyacsapda. Behunyt szemmel is kiszúrom az ilyet! Manapság, amikor a hangyák már mindenféle hi-tech eszközökre ki vannak képezve! Hihhetettlen, én mondom neked barátom, hihhetettlen!
- Egyébként meg nem szép dolog, hogy csapdába akarnak csalni minket… – vélte az egyik. – Azok után, amit nap, mint nap értük teszünk! Tegnap is kizárólag azért dolgoztunk három és fél órát a konyhában, hogy a hanyagul ottfelejtett mosatlant elmosogassuk. Még a szemetet is eltakarítottuk, Lacival csak a morzsákat cipeltük a szemétbe két és fél órán keresztül!
Pár percig még méltatlankodva ingatták apró fejüket, aztán, példás kötelességtudatról téve emígyen tanúbizonyságot, visszatértek a munkához.
Néhány izmosabb hangya nekidöntötte a hátát a kifogásolt csapdának, és odébb tolták, mert nagyon útban volt nekik, a munka haladása szempontjából...
Reggel Péterke édesanyjának rögtön eszébe jutott a hangyacsapda. Vajon hogy szuperál? Vajon fogott-e hangyát? Kisietett hát a konyhába, hogy számba vegye az elhullott kis tetemeket, de a konyhában – elhullva - egy fia hangyát sem talált. Ehelyett nagy vidáman, energikusan, fütyörészve dolgoztak egy ottfelejtett csokikrémes kekszdarabkán. Az egyik hangya ugyan elterülve feküdt a konyhaszekrényen, de ahogy megbökdöste egy gyufaszállal, hetykén felpattant, és már rohant is a dolga után. Kora hajnal óta dolgoztak megállás nélkül, nem csoda hát, ha elnyomta szegénykét egy picinyt a buzgóság.
Péterke édesanyja összeráncolta a homlokát, és elhatározta, hogy stratégiát vált. Agresszívebb módszerekhez fog folyamodni. Újra elment a százforintosba (újabban: kétszázötvenforintos), és tanácsot kért az eladótól. Az eladó nagyon lelkes volt, ugyanis neki is voltak otthon hangyás problémái, mégpedig tavasztól őszig egyfolytában, úgyhogy egyből úgy érezte, ő és Péterke édesanyja rokonlelkek. Péterke édesanyja végül azt a tanácsot kapta az eladótól, hogy spray-zze csak be jól a semmirekellőket, az egészen biztosan segíteni fog, de nagyon sajnálja, az egy százforintoshoz (újabban, mint már említettem: kettőszázötvenforintos) túl drága, úgyhogy azt nála nem lehet kapni.
Miután Péterke édesanyja egy másik boltban végre megvette a hangyairtó-spray-t, hazaérve első útja a konyhába vezetett.
Az első fújás kegyetlen csapást mért a hangyákra. A veszteség jelentős és egyben riasztó volt. A váratlan támadás miatt sebtében kinevezett hadvezér csapatösszevonást rendelt el, és azonnali visszavonulót fújt. A fejvesztett, rémült hangyák menekültek, amerre láttak.
Péterke édesanyja elégedetten tette félre a flakont. A támadás eredményesnek tűnt.
A hangyák nem mentek el végleg. A veszély elmúltával újra előjöttek rejtekeikből, és sérült, halott társaikat elcipelték a hadszíntérről. Szívszorító látvány volt, ahogy végignéztek elhullott kis seregükön. A hangyák azonban hamar felejtenek. Kisvártatva újra kezdtek előmerészkedni a repedésekből ésegyéb rejtekhelyekről, és azonnal nekiláttak újra a munkának.
Péterke anyukája azonban főzött éppen, és a konyhát belengte a hagyma illata, amit a hangyák köztudomásúlag ki nem állhatnak. Ráadásul – ez is merő fondorlatosság volt, persze – a konyhaszekrényen itt-ott elhelyezett néhány vöröshagyma-darabkát, hogy elriassza őket. A hangyák utálattal szaglásztak bele a vöröshagymaszagú levegőbe, és inkább visszavonultak a repedésekbe még egy kis időre. Nehéz percek voltak ezek a számukra, már nagyon viszketett a tenyerük egy kis munka után, de mit volt mit tenni, várni kellett az ellenség visszavonulásáig.
Arra azonban ezúttal nagyon sokáig kellett várni, mert az ármányos ellenfél takarodó után is „ottfelejtette” a hagymadarabokat az asztalon meg a konyhaszekrényen. Ez nem várt csapást mért a hangyák seregére, erre ugyanis nem készítették fel őket a túlélő tanfolyamon (mint ahogyan a hangyairtó-sprayes támadás lehetőségére sem). Ezért aztán elő kellett vegyék a jobbik eszüket, és kitalálni a kitörés lehetőségét. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy mindenképpen kitörnek, és eltakarítják az akadályt jelentő bűzbombákat. Így is tettek.
Reggelre valamennyi vöröshagymadarab a konyhai szemétkosárban hevert, a hangyák pedig vígan és elégedetten végezték a dolgukat. Már - már a háziasszony és közöttük fennálló ellenségeskedésről is megfeledkeztek, amikor újabb elgázosítás mért rájuk elsöprő csapást. A háziasszony (magukban már csak HTB-nek, azaz háztartásbelinek nevezték) újabb és újabb adagokat szórt rájuk, hogy már azt hitték, hírmondó sem marad belőlük.
Szédült a fejük, rogyadoztak a lábaik, és ebben az elbódult állapotban bizony az is előfordult, hogy besétáltak a csapdába. Lábaikon magukkal vitték a mérget a bolyba, ahol a többi társukat is megfertőzték, aminek aztán az lett vége, hogy valóban csak néhányan maradtak életben közülük. Be kellett látni, hogy a HTB győzött. Bizonyára valami nagyon komoly túlélő tanfolyamra járhatott… Elhatározták, hogy egyszer még biztosan kifüstölik innen, de sajnos nem ebben az évben.
Most gyorsan odébbállnak, elutaznak valahová regenerálódni. Ja, és persze visszakövetelik a borsos tandíjat, amit a túlélő tanfolyamért fizettek, és abból a pénzből elvégeznek egy sokkal jobb túlélő tanfolyamot. Jajjj lesz a HTB-nek jövőre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése