2018. január 10., szerda

Smelka Sándor: A királyfi hazatér

Grafika: Miklya Emese Sára


A legfiatalabb királyfi unta a királyságot, ahol felnőtt. Ismert már minden bokrot az erdőkben, a folyókon is végighajózott már legalább tizenötször, oda-vissza. A hegyeket is megmászta, némelyiket csukott szemmel. A városokat pedig csak hintóablakból láthatta, egy emberrel se találkozott igazából. Ellenben a palota minden zegzugát ismerte, folyton csak a királyi családot és a lelkes udvartartást látta reggeltől estig.
Egyszóval szűknek találta a királyi kastélyt, és úgy érezte, megfullad ebben a kiszámítható, szabályokkal teli életben. Mivel boldogtalan volt, elindult szerencsét próbálni, kincset és boldogságot keresni, más világokat felfedezni.
A király és a királynő, sőt még a testvérei is hosszan kérlelték, hogy maradjon. Felvitték őt a palota legmagasabb tornyába, ahol láthatta a folyókat, az erdőket, a tengert és a birodalom minden szépségét, de hiába, a királyfi nem találta meg bennük azt, amit keresett. Unta már. Máshová vágyott, ahol talán szebb – más – élet várhatja.
Másnap – mikor a kastély falán felragyogtak a felkelő nap első sugarai – ő már hegyen-völgyön is túl járt. Nem vitt magával lovat, kocsit, hétmérföldes csizmát, csak egy tarisznyát. Abban sem volt sok minden, még hamuba sült pogácsa sem, csak egy kulacs, tele annak a forrásnak a vízével, amely a kastély alatti völgyben fakadt. Az a legenda járta, hogy ez a víz meggyógyítja a sebzett szívet, és minden bút elfelejtet, akár mekkora is az. Ennek a víznek azonban csak egy alkalommal működik a csodás ereje. Csak egyetlenegyszer. A királyfi elhatározta, hogy a legvégső esetben nyúl hozzá, csak akkor, ha már tényleg elviselhetetlenül szenved.
Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken, folyókon, tengereken keresztül. Sokszor leszállott már a nap nyugaton és sokszor felragyogtak a csillagok az égen. Aludt gazdag városok cifra fogadóiban és aludt erdőszélen a fák tövében is. Ült gazdag asztaloknál és falatozott kocsmákban is.
Hosszú évekig kereste a kincset, amit majd hazavihet. Sok emberrel beszélt, és sok tanácsot kapott. Az egyik ember ezt mondta, a másik azt. Egyszer eljutott egy tóhoz, amiről azt beszélték, hogy a mélyén ott van a boldogság egy szépséges gyöngy formájában, amit már sok-sok dalia próbált felhozni, de egyiknek sem sikerült. Egyik reggel a királyfi megállt a tóparton, nagy levegőt vett, és belegázolt a vízbe. Ám amikor a talpa megérintette a vizet, a tó abban a pillanatban befagyott. Nagyon hideg lett: a királyfi szenvedett a fagytól, de főleg attól, hogy nem lett övé a gyöngy. A kulacshoz azonban nem nyúlt hozzá. Tudta, hogy csak egyszer, csakis egyszer lehet használni a forrásvizet.
Ahogy továbbment az útján, sárkányokat győzött le, melyeknek véréből újabb sárkányok születtek más királyfiknak. Utazott hajón és utazott szekéren, díszes paripán és szamárháton. Eljutott sok-sok birodalomba, találkozott rengeteg teremtménnyel. Látott óriásokat, együtt táncolt a tündérekkel a holdfényes tisztásokon, törpékkel cimborált. Sokan vették körül, mégis egyedül érezte magát. A társaihoz képest vagy túl nagy volt, vagy túl kicsi. Vagy túl erős, vagy túl törékeny. Szenvedett ettől a magánytól, de még sem ivott a forrásvízből.
Aztán mutattak neki egy fát, amely az égig ért. Azt mondták, hogy a tetején megtalálja a boldogságot. És mászott, mászott egyre magasabbra, éjjel és nappal. Felhők vízét itta, csillagok fényét rejtette a tarisznyájába. A Földet már szinte nem is látta, és mikor elkoptak a bocskorai (mint minden valamirevaló királyfinak) megérkezett a fa tetejére. Nem volt ott a boldogság és nem volt ott semmilyen kincs, csak egy poros, szürke sivatag. Leült a porba, és nézte azt a kék-zöld gömböt maga alatt, amit úgy hívnak: Föld.
Amikor lekászálódott a fáról, járt bányákban, barlangok üregeiben és repült griffmadarak hátán. Az egyik útja során haramiák ütötték le, de a tarisznyájában nem találtak semmit, csak a kulacsot, azt meg nem vitték el, mert nem gondolták, hogy értékes lehet. A királyfit otthagyták vérbe fagyva, az úton heverve.
Arra járt egy pásztor, egy teljesen egyszerű ember, aki a juhait terelgette. Segíteni akart a szerencsétlenen, így hát hazavitte magához, ahol a feleségével együtt ápolták hosszú napokon keresztül. A pásztor felesége vidám asszony volt, mindig énekelt. Egyik este egy olyan dalt énekelt, amit a királyfi még otthon hallott, a kastélyban. Ekkor eszébe jutott a családja, ahonnan eljött, az otthona, amit ott hagyott. Olyan honvágy fogta el ekkor, hogy szinte fájt, ennyire még nem szenvedett az utazása során, így hát belekortyolt a forrásvízbe, ami meg is tette a hatását, bár máshogy, mint ahogy azt az emberek gondolták. A királyfi egy szempillantás alatt otthon termett a kastélyban, az atyai házban. Ott állt a legmagasabb toronyban, ahonnan elindult, s mintha kicsit fájt volna a szeme. Csodálkozott, hogy mi történt, de aztán végignézett újra a birodalmon, és a királyfi megtalálta a kincset, amit keresett. A boldogság egész idő alatt ott lapult az atyai ház földjén: az erdőkben, a folyókban, a tengerben és a kastély falai között. Egész végig ott volt a kincs a kicsiny fűszálban, az esték csendjében, a nyári záporok esőcseppjeiben, a tengerbe lebukó napban, a májusi szellőben, az erdő zúgásában, a madarak énekében, a téli hóesésben, a szobák melegében és még millió-millió dologban, ami a királyfit körülvette, de ő ezt csak most látta meg.

Megérkezett haza.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése