Németh Eszter: Matykó

Kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való. És mi a helyzet a karddal? Hát... Ezzel talán tehetünk egy kivételt. De, ehhez nem akármilyen gyerekre van szükség. Meg is mutatjuk, milyenre! Németh Eszter Mátyás-meséje következik: 

Hiába kiáltoztak utána, Matykó még akkor sem hallotta volna, ha közvetlenül a fa alatt ordítanak, amin ücsörgött. A hétévesek minden álmodozó nyugalmával ült a fa tetején, kémlelte a messzeséget és arra gondolt, ha most jönne a török, hogy megmutatná!

Matykóban nem tudatosult, hogy az alig hét éves kisfiúkat úgysem engedik a harc közelébe és az asszonyok szoknyája mögé kellene bújnia.

Egy idő után aztán nem kiáltoztak utána, haladt az este a maga útján, mint a nap az égen. Utóbbi még utolsót lobbant nyugaton, de a vár udvarán már fellobogott a fáklyafény. Matykó elgémberedett tagokkal ereszkedett le a fáról. Besündörgött a konyhába. A szakács már ismerte a gyereket, hát a kezébe nyomott egy hatalmas karéj kenyeret, s bőven kent rá a lecsurranó zsírból. Matykó csak úgy menet közben tömte be, s az inge ujjába törölte a száját. Örömmel vette el a korsó tejet is. Aztán a hátsó udvar felé vette az irányt, menet közben leakasztotta a gyakorló szablyát és elegáns lépésekkel lóbálta.

Legyünk őszinték, ezzel a pár vágással még egy félig olvadt viaszbábúban sem nagyon tudott volna kárt tenni, de nem is ez volt a cél. Hanem, hogy végre elbírta és tudta lengetni. Prime, second, kitörés, hirtelen oktávba vissza. A hátsó udvarba állított őrszem, egy kikeresztelkedett muzulmán hasát fogta nevettében.

-        ­Hát te mit nevetsz mi? Mi olyan vicces? Mondd csak, én is akarok nevetni! – és gyönyörű, tiszta mozdulattal a nevető őr hasának szegezte a szablyát.

-        Lassan a testtel úrficska – mosolyodott el a másik. Olyan volt a beszéde, mintha kavicsokat tartana a szájában közben, nehezen érthető.

Matykó érezte, hogy az őr egy mozdulattal kicsavarhatná a kezéből a fegyvert. Rettenetes, bolond düh fogta el. Hát, márpedig ő nem hagyja magát, elveri ezt a kiugrott törököt vagy mit, ha addig él is.

Hunyadi Mátyás, a törökverő. Mint az apja. Hanem, ehhez talán meg kellene tanulni még egy’smást. Hirtelen eszébe jutott valami.

-        Mondd csak, ha olyan nagy a bajszod, akár taníthatnál is!

-        Lehet ippeg, instállom – csavarta meg a bajszát a török. ­– Hanem most ezt az őrhelyet el nem hagyhatom. Holnap délután  kettőkor a vadkörtefánál, ifjúúr?

-        Ott leszek.

Hát így kezdődött, hogy a hétéves Matykó eltünedezett, senki sem tudta hova. Senki nem tudta, hogy a kisfiú honnan szerzi a kék és zöld foltjait, miért remeg néha keze-lába, ha meg kell emelnie valamit s miért van háromfarkasnyi étvágya hirtelen, alszik el álló helyében. Motyog magában: „ha a csatában földre kerülsz, halott vagy. Soha ne veszd el a kardod.”

A karja egyre erősebb lett és egy szép napon, úgy fél évvel később, amikor összeakasztotta a bajszát az egyik fegyverhordóval, hát bizony Matykó kirántotta a kardot a mellette álló őr oldaláról. A fegyverhordó meg nem gondolt arra, hogy az úrficskát nem szabad bántani, meg, hogy épp csak kilátszik a földből, kardot rántott ő is. Az asszó harmadik ütésváltásánál látszott, hogy a Matykó bár kisebb és gyengébb, sokkal kontrolláltabb, s végül a véletlen is az ő segítségére sietett, mert egy alsó ütéssel úgy megvágta az ellenfele lábát, hogy az megrogyott, majd a földre roskadt. Matykó megállt előtte a torkának szegezve az éles kardot:

-        Soha többé ne merészelj csúfolni senkit! Soha nem tudhatod kiben mi lakik, mit tud és mit nem. Magadon uralkodj legelőbb, különben nem jutsz előbbre.

A kisfiú leengedte a kezében lévő fegyvert, gondosan ügyelve arra, hogy a védelmét ne adja fel és kezét nyújtotta a térdeplőnek. Mögöttük kard csördült. László, Matykó tíz évvel idősebb bátyja rántotta ki a magáét az öccse védelmében, amikor a fegyverhordó egyik társa hátulról szegezte volna rá a pengét. De még mielőtt megszólalhatott volna, sőt mielőtt László pengéje csendült volna a másikén, Matykó kardja is elérte a merénylőét. Egy keresztlépés oldalra és a hétéves stabil alapállásból nézett a nagyokra.

-        Köszönöm, bátyámuram!

-        Szívesen, öcsémuram!

Azzal a két Hunyadi fiú egymásnak vetette a hátát. Ebben a pillanatban, aki látta őket, tudta, hogy Matykóval bizony számolni kell. Azt azonban senki nem tudta meg soha, miért süvegeli meg a későbbi Igazságos Mátyás király a legutolsó palotaőrt elhaladtában.

Illusztráció: Klesitz Piroska