Ez az egész történet eszembe sem jutott volna, ha valaki nem emlegeti nekem a napokban a kókuszdiót. Elfelejtettem volna, mint azt a sok más régi történetet, amiket nem jegyeztem le
rettenetes lustaságom miatt. De ezt most leírom, mert eszembe jutott, és most már nem eresztem.
Történt tehát valahol Dél-Kelet Ázsiában nem olyan rég, de nem is tegnap, hogy egy derék közlekedési rendőr, úgy hívták San Bhâ Pà Tî, elaludt szolgálat közben. Bár arról a tényről, hogy
elaludt, a vélemények megoszlanak, ugyanis többen vallották a rendőrségi jegyzőkönyvek tanúsága
szerint, hogy az események alatt San Bhâ Pà Tî mindvégig egy helyben állt, szeme nyitva volt, sőt
néha karját is mozgatta.
Nézzük, mi történt a rendőrségi jegyzőkönyvek tanúsága szerint: egy forgalmas hétköznapi délutánon, a híres dél-kelet ázsiai város legforgalmasabb kereszteződésében óriási tömegkarambol
volt. A minden irányból a kereszteződésre zúduló forgalom, amelynek irányítására San Bhâ Pà Tît
jelölte ki aznap a rendőrfőkapitány, teljes fejetlenségben összekavarodott, és a siető járművek nagy
része balesetet szenvedett. Az ok egyértelműen a forgalomirányító rendőr figyelmetlensége, ezt
állapította meg a helyszínelők parancsnoka. Számos tanú vallomását felvették, de magát a fő tanút, a
gyanúsítottat, San Bhâ Pà Tît nem tudták kikérdezni, ugyanis az esemény után eltűnt. No nem elillant, mint a kámfor, hanem szép komótosan elsétált, csak épp a nagy felfordulásban senki sem figyelte, merre.
Mert mi egy forgalomirányító rendőr feladata? Megállítani azokat, akiknek meg kell állniuk, és gyorsabb haladásra ösztönözni azokat, akiknek menniük kellene. Így tett San Bha Pà Tî is minden
áldott nap.
– Állj! – szólt ezeknek, és – Tovább! – szólt azoknak – Gyerünk! – szólt emezeknek, és – Netovább! – szólt amazoknak.
Ezt csinálta minden nap reggeltől estig. Újabban meg már kora reggeltől késő estig. Ugyanis San Bha Pà Tî három műszakban dolgozott. A három műszakban dolgozás azt jelenti, hogy háromszor annyi
időt tölt munkával, mint az egyszerű dolgozók, az egyműszakosok. Pedig azok sem lustálkodnak ám.
Az egyműszakosok pont annyit dolgoznak, amennyi még jól viselhető. A két műszakosok kétszer
annyit, vagyis sokat fáradoznak, és rosszkedvűek. A három műszakosok pedig annyit dolgoznak, hogy a munkán kívül már csak aludni van idejük. Munka, munka, munka, alvás, munka, munka, munka alvás. Ebből áll az életük. San Bha Pà Tî azonban mégsem amiatt aludt el munka közben (ha
egyáltalán elaludt, erről megoszlanak a vélemények ugyebár), mert túlságosan fáradt lett volna.
Nem, az ő erőnlétével nem volt baj. Még csak nem is a munka egyhangúsága bágyasztotta el. Pedig
lássuk be, az „Állj! Tovább! Gyerünk! Netovább!” folytonos ismételgetése nem a legizgalmasabb
tevékenység a világon.
San Bha Pà Tî révedezésének (használjuk ezt a semlegesebb kifejezést az alvás-nem alvás nézeteltérés kiküszöbölésére) egészen más oka volt. Ábrándozott. Egész pontosan valakiről ábrándozott. Most azt gondolhatnánk, hogy ha valakiről ábrándozott, akkor ott nő van a dologban.
Nem is tévednek sokat, akik ezt gondolják. Bár ha egy csinos forgalomirányító rendőrlányra
tippelnének, nem lenne igazuk, hiszen hősünknek volt felesége, akit nagyon szeretett. Mégsem
tévednek sokat, mert tényleg nő volt a dologban, csak éppen egy kicsike nő, jobban mondva egy
gyerek, még jobban mondva egy kislány, legjobban mondva az ő kislánya.
San Bha Pà Tî a kislányára gondolt azon a napon is, amikor a tömegbaleset történt. No de miért
kellett elrévednie olyan nagyon? Hiszen minden forgalomirányító rendőrnek lehet otthon kislánya,
aztán mégsem révedezik nyakra-főre. Az ok a háromműszakosságban keresendő mégis. Mert bár
fáradtabb nem lett tőle, a kislányát alig láthatta. Pedig éppen azért vállalt először két, majd később
három műszakot, hogy a leánykának minél többet nyújthasson, hogy minél több pénzt keressen, és
minél több játékot, ruhát, finomságot vehessen neki. Akkor jelentkezett második műszakra, amikor a
kislány biciklit szeretett volna. A faluban, ahol laktak, csak a leggazdagabb gyerekeknek volt biciklijük, a szegényebbek, mint San Bha Pà Tî kislánya, csak sóvárogva figyelték, ahogy le-föl kerekeznek a főutcán. De a forgalomirányító rendőr elhatározta, hogy az ő lánya nem fog sóvárogni tovább, és vállalta azt a plusz műszakot. A harmadik műszakot akkor vállalta, amikor a kislány táncolni szeretett volna. Táncot csak a szomszéd városkában tanítottak, ráadásul az órákért sokat kértek, így a kislány nem tanulhatott. Belátta ezt a leányka, de mégis csak sóhajtozni tudott, és bánatosan lógatta orrát.
De San Bha Pà Tî elhatározta, hogy az ő kislánya nem fog sóhajtozni és orrot lógatni, ezért szépen
begyalogolt a főtiszthez, és jelentkezett harmadik műszakra.
Így ment ez heteken, hónapokon át. San Bha Pà Tî sokat dolgozott, sokat mondta, hogy
„Álljtovábbgyerünknetovább!”, és szépen gyűlt otthon a pénz, a bicikli, a táncóra, a sok ruha, játék és finomság. Csak amíg ő a kocsikat, furgonokat, traktorokat, motorbicikliket, tuk-tukokat, kamionokat,
buszokat, talyigákat, szekereket, dömpereket és riksákat terelgette, noszogatta, nem látta a kislányát. Mire a rendőr hazatért, a leányka már aludt, és amikor hajnalban munkába indult, amaz még édesen szundikált. Olyankor San Bha Pà Tî belopózott a gyerekszobába, és egy csókot nyomott a leányka homlokára. Így ment ez heteken, hónapokon át.
Aztán az egyik reggel, amikor San Bha Pà Tî belopózott a gyerekszobába, és egy csókot nyomott a
leányka homlokára, a leányka egy álmatag mozdulattal átkarolta apja nyakát, félig kinyitotta szemét,
és motyogva megszólalt: „Apa maradj itt!” Ennyit szólt csak, aztán aludt tovább. Valószínűleg fel sem ébredt. Valószínűleg reggel nem is emlékezett rá. Valószínűleg éber álom volt az egész. San Bha Pà Tî mégis megbabonázva indult el otthonról. Alig találta meg az útkereszteződést, ahol a szolgálatot kellett teljesítenie. Fordítva vette szájába sípját, a rossz végén markolta meg csíkos rendőrbotját, egész nap bizonytalanul mondta a vezényszavakat: Állj! Gyerünk! Netovább! Állj! Tovább! Tovább! Netovább! Tovább! Állj! Aztán végleg elhomályosult a tekintete, és a közlekedők már nem értették, mit mond. Mindenki ment, ahogy eszébe jutott. Zúgott a sok kocsi, furgon, motorbicikli, össze-vissza kanyarodtak, csalinkáztak, míg végül egy nagy kókuszdiót szállító teherautó nekiütközött egy traktornak. Kidőlt a kókuszdió rakomány, repedtek a kókuszok, folyt a kókusztej mindenfelé. A motorbiciklik megcsúsztak, a riksák beleragadtak a kókusztejes masszába, a tuk-tukok felborultak, sok koccanás és karambol, csörömpölés és puffanás hangzott mindenfelé.
San Bha Pà Tî felriadt a nagy hangzavarra, és csak egy dolog járt a fejében, haza akart menni. El is
indult. Otthagyott mindent kókuszostul, tuk-tukostul, karambolostul, motorbiciklistől. Hazament.
Hogy mi történt ezután, nem nagyon tudjuk. Az útkereszteződésben feltakarították a kókuszlét, és
eltakarították a roncsokat. A biztosítók kifizették a kárt, a rendőrség pedig új forgalomirányítót jelölt
ki a posztra. Minden ment tovább a megszokott mederben. Szóra sem érdemes.
Jeney Zoltán, író
rettenetes lustaságom miatt. De ezt most leírom, mert eszembe jutott, és most már nem eresztem.
Történt tehát valahol Dél-Kelet Ázsiában nem olyan rég, de nem is tegnap, hogy egy derék közlekedési rendőr, úgy hívták San Bhâ Pà Tî, elaludt szolgálat közben. Bár arról a tényről, hogy
elaludt, a vélemények megoszlanak, ugyanis többen vallották a rendőrségi jegyzőkönyvek tanúsága
szerint, hogy az események alatt San Bhâ Pà Tî mindvégig egy helyben állt, szeme nyitva volt, sőt
néha karját is mozgatta.
Nézzük, mi történt a rendőrségi jegyzőkönyvek tanúsága szerint: egy forgalmas hétköznapi délutánon, a híres dél-kelet ázsiai város legforgalmasabb kereszteződésében óriási tömegkarambol
volt. A minden irányból a kereszteződésre zúduló forgalom, amelynek irányítására San Bhâ Pà Tît
jelölte ki aznap a rendőrfőkapitány, teljes fejetlenségben összekavarodott, és a siető járművek nagy
része balesetet szenvedett. Az ok egyértelműen a forgalomirányító rendőr figyelmetlensége, ezt
állapította meg a helyszínelők parancsnoka. Számos tanú vallomását felvették, de magát a fő tanút, a
gyanúsítottat, San Bhâ Pà Tît nem tudták kikérdezni, ugyanis az esemény után eltűnt. No nem elillant, mint a kámfor, hanem szép komótosan elsétált, csak épp a nagy felfordulásban senki sem figyelte, merre.
Mert mi egy forgalomirányító rendőr feladata? Megállítani azokat, akiknek meg kell állniuk, és gyorsabb haladásra ösztönözni azokat, akiknek menniük kellene. Így tett San Bha Pà Tî is minden
áldott nap.
– Állj! – szólt ezeknek, és – Tovább! – szólt azoknak – Gyerünk! – szólt emezeknek, és – Netovább! – szólt amazoknak.
Ezt csinálta minden nap reggeltől estig. Újabban meg már kora reggeltől késő estig. Ugyanis San Bha Pà Tî három műszakban dolgozott. A három műszakban dolgozás azt jelenti, hogy háromszor annyi
időt tölt munkával, mint az egyszerű dolgozók, az egyműszakosok. Pedig azok sem lustálkodnak ám.
Az egyműszakosok pont annyit dolgoznak, amennyi még jól viselhető. A két műszakosok kétszer
annyit, vagyis sokat fáradoznak, és rosszkedvűek. A három műszakosok pedig annyit dolgoznak, hogy a munkán kívül már csak aludni van idejük. Munka, munka, munka, alvás, munka, munka, munka alvás. Ebből áll az életük. San Bha Pà Tî azonban mégsem amiatt aludt el munka közben (ha
egyáltalán elaludt, erről megoszlanak a vélemények ugyebár), mert túlságosan fáradt lett volna.
Nem, az ő erőnlétével nem volt baj. Még csak nem is a munka egyhangúsága bágyasztotta el. Pedig
lássuk be, az „Állj! Tovább! Gyerünk! Netovább!” folytonos ismételgetése nem a legizgalmasabb
tevékenység a világon.
San Bha Pà Tî révedezésének (használjuk ezt a semlegesebb kifejezést az alvás-nem alvás nézeteltérés kiküszöbölésére) egészen más oka volt. Ábrándozott. Egész pontosan valakiről ábrándozott. Most azt gondolhatnánk, hogy ha valakiről ábrándozott, akkor ott nő van a dologban.
Nem is tévednek sokat, akik ezt gondolják. Bár ha egy csinos forgalomirányító rendőrlányra
tippelnének, nem lenne igazuk, hiszen hősünknek volt felesége, akit nagyon szeretett. Mégsem
tévednek sokat, mert tényleg nő volt a dologban, csak éppen egy kicsike nő, jobban mondva egy
gyerek, még jobban mondva egy kislány, legjobban mondva az ő kislánya.
San Bha Pà Tî a kislányára gondolt azon a napon is, amikor a tömegbaleset történt. No de miért
kellett elrévednie olyan nagyon? Hiszen minden forgalomirányító rendőrnek lehet otthon kislánya,
aztán mégsem révedezik nyakra-főre. Az ok a háromműszakosságban keresendő mégis. Mert bár
fáradtabb nem lett tőle, a kislányát alig láthatta. Pedig éppen azért vállalt először két, majd később
három műszakot, hogy a leánykának minél többet nyújthasson, hogy minél több pénzt keressen, és
minél több játékot, ruhát, finomságot vehessen neki. Akkor jelentkezett második műszakra, amikor a
kislány biciklit szeretett volna. A faluban, ahol laktak, csak a leggazdagabb gyerekeknek volt biciklijük, a szegényebbek, mint San Bha Pà Tî kislánya, csak sóvárogva figyelték, ahogy le-föl kerekeznek a főutcán. De a forgalomirányító rendőr elhatározta, hogy az ő lánya nem fog sóvárogni tovább, és vállalta azt a plusz műszakot. A harmadik műszakot akkor vállalta, amikor a kislány táncolni szeretett volna. Táncot csak a szomszéd városkában tanítottak, ráadásul az órákért sokat kértek, így a kislány nem tanulhatott. Belátta ezt a leányka, de mégis csak sóhajtozni tudott, és bánatosan lógatta orrát.
De San Bha Pà Tî elhatározta, hogy az ő kislánya nem fog sóhajtozni és orrot lógatni, ezért szépen
begyalogolt a főtiszthez, és jelentkezett harmadik műszakra.
Így ment ez heteken, hónapokon át. San Bha Pà Tî sokat dolgozott, sokat mondta, hogy
„Álljtovábbgyerünknetovább!”, és szépen gyűlt otthon a pénz, a bicikli, a táncóra, a sok ruha, játék és finomság. Csak amíg ő a kocsikat, furgonokat, traktorokat, motorbicikliket, tuk-tukokat, kamionokat,
buszokat, talyigákat, szekereket, dömpereket és riksákat terelgette, noszogatta, nem látta a kislányát. Mire a rendőr hazatért, a leányka már aludt, és amikor hajnalban munkába indult, amaz még édesen szundikált. Olyankor San Bha Pà Tî belopózott a gyerekszobába, és egy csókot nyomott a leányka homlokára. Így ment ez heteken, hónapokon át.
Aztán az egyik reggel, amikor San Bha Pà Tî belopózott a gyerekszobába, és egy csókot nyomott a
leányka homlokára, a leányka egy álmatag mozdulattal átkarolta apja nyakát, félig kinyitotta szemét,
és motyogva megszólalt: „Apa maradj itt!” Ennyit szólt csak, aztán aludt tovább. Valószínűleg fel sem ébredt. Valószínűleg reggel nem is emlékezett rá. Valószínűleg éber álom volt az egész. San Bha Pà Tî mégis megbabonázva indult el otthonról. Alig találta meg az útkereszteződést, ahol a szolgálatot kellett teljesítenie. Fordítva vette szájába sípját, a rossz végén markolta meg csíkos rendőrbotját, egész nap bizonytalanul mondta a vezényszavakat: Állj! Gyerünk! Netovább! Állj! Tovább! Tovább! Netovább! Tovább! Állj! Aztán végleg elhomályosult a tekintete, és a közlekedők már nem értették, mit mond. Mindenki ment, ahogy eszébe jutott. Zúgott a sok kocsi, furgon, motorbicikli, össze-vissza kanyarodtak, csalinkáztak, míg végül egy nagy kókuszdiót szállító teherautó nekiütközött egy traktornak. Kidőlt a kókuszdió rakomány, repedtek a kókuszok, folyt a kókusztej mindenfelé. A motorbiciklik megcsúsztak, a riksák beleragadtak a kókusztejes masszába, a tuk-tukok felborultak, sok koccanás és karambol, csörömpölés és puffanás hangzott mindenfelé.
San Bha Pà Tî felriadt a nagy hangzavarra, és csak egy dolog járt a fejében, haza akart menni. El is
indult. Otthagyott mindent kókuszostul, tuk-tukostul, karambolostul, motorbiciklistől. Hazament.
Hogy mi történt ezután, nem nagyon tudjuk. Az útkereszteződésben feltakarították a kókuszlét, és
eltakarították a roncsokat. A biztosítók kifizették a kárt, a rendőrség pedig új forgalomirányítót jelölt
ki a posztra. Minden ment tovább a megszokott mederben. Szóra sem érdemes.
Jeney Zoltán, író
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése