Simonyi Cecília rajzolt csodaszépet, Majoros Nóra írt szép csodát
 |
Van egy takaróm. Sok kis
négyzetből varrta a nagymamám. Esténként, amikor betakarózom,
kiválasztok egyet. Először
végigsimítom, hogy érezzem, milyen benne az idő. Télen napsütéses négyzetet választok,
nyáron meg havasat. Ha becsukom a szemem, álomra nyíló ablakká válik. A kedvenc négyzetem piros. Nő benne egy almafa, és minden
évben terem rajta egy szem alma.
Onnan tudom, hogy megérett, hogy kerek lesz a piros négyzet, és viaszos, mint az almahéj. Takaródombon és párnahegyen túl sétálok álmomban, hogy
elérjem a fát. Ott csücsül a tetején az alma. Köszönök neki, ő meg almanyelven felel. Furcsa nyelv az almáké, édes vízcseppekből és roppanó hangokból áll, és úgy hull a
nyakamba, mint a nyári zápor.
− Már megértem – rebegi a fának az alma, hópelyhek a szavai.
− Isten veled – feleli a fa, potyognak a roppanó betűk.
Miközben az alma ide-oda szállingózva esik le a földre, egyre csak növekszik. Amikor földet ér és kettétörik, akkora már, hogy be tudok lépni a
magházon, mint egy kapun.
Van bent egy szép szoba, illata ismerős: almalekvár,
almáspite, almakompót. Hívogat az alma, hogy menjek még beljebb, koppanak a betűk, mint a
nagymamám írógépén. Meséket írt rajta, de nem papírra, hanem vékony varázsfátyolra. Ezt
simította rá minden pici négyzetre, amiből a takarót készítette.
Minden négyzet tud egy mesét. Sárkányosat, mackósat,
boszorkányosat is. Csak egyetlen egy négyzetben van ilyen furcsa, esővel-hóval kopogó,
írógéphangon beszélő almapalota. Mégis ez a kedvencem, mert amikor kinézek a palota ablakán, az
almaszó-esőben mindig meglátom a nagymamám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése