Csányi Szilvia - Sipos Fanni: Az emlékeket cipelő Jeti

(c)Sipos Fanni

 

Az emlékeket cipelő Jeti

 

Licitálj rá!

    Zoárd hetek óta idegesen mászkált lakásuk előszobájában. Egész pontosan azóta, hogy a szülei elmondták neki, hogy elköltöznek. Apa végre talált munkát, de a város túlsó végében, ezért mit volt mit tenni, menniük kell. Sajnos az új lakásuk kisebb lesz, de nem kell aggódni, magyarázták a szülei, mert a lakáshoz garázs is tartozik, ott minden elfér, aminek a szobájában nem talál helyet.
    De Zoárd aggódott. Egyfolytában kérdések marcangolták: Hogy vigyem magammal az egész szobámat? Ki fogja cipelni? Hova teszem majd a játékaimat, meg a könyveimet? Nem fog elférni abban a kisebb lakásban. Nekem fontosak a játékaim! Nem hagyom itt őket!

    Megint ezen morfondírozott, miközben a téren rugdosta a kavicsokat. Egy kavics véletlenül az egyik padon ülő férfi lábánál landolt, hangosan koppant sáros csizmája orrán. A férfi hatalmas volt. Ruhája lógott rajta és csupa piszok volt, arcát pedig olyan bozontos, sötét szakáll borította, mintha egy nagy medve volna. Egy tömött zsák feküdt mellette a földön. Zoárd nagyon megijedt, hogy magára haragította. Odalépett, mielőtt a férfi ráförmedhetett volna és remegő hangon megszólalt:

– Bocsánat, ügyetlen voltam. Nem akartalak zavarni.
– Semmi baj! Gyerekkoromban én is szerettem kavicsokkal játszani – a férfi termetéhez méltóan nagyon mély hangon beszélt.
– Most már nem szoktál?

– Á, nem. Így is bolondnak néznek, hogy itt ülök naphosszat.
– Nem jársz dolgozni?
– Nincs munkám.
– Egy ideig apukámnak sem volt, de most lett, azért költözünk. De ő otthon volt, amíg nem talált állást. Te miért nem otthon üldögélsz? Nézhetnél tévét, meg olvashatnál.
– Nincs otthonom. Én itt lakom – felelte szomorúan a férfi.
– Itt a padon? – kérdezte döbbenten Zoárd.
– Ühüm – mormogta a férfi.
– És a családod? Hozzájuk nem költözhetnél? Az én nagymamám például az unokatesóméknál lakik.
– Nekem már senkim sincs – sóhajtott a férfi.
– Sajnálom – mondta Zoárd, mert nem tudta, mit kell ilyenkor mondani. Aztán megpillantotta a zsákot. – És abban mi van? A kincseid? – mosolygott, mert azt gondolta, ez majd felvidítja a férfit.
– Hát igen, úgy is mondhatjuk. A mostani életemben ezek a kincsek. Ruhák, meleg takaró, étel.
– A többi holmid hol van? Amiket régen az otthonodban tartottál?
– Azokat ott hagytam. Csak ennyit hoztam el.
– Te jó ég! – kiáltott fel Zoárd. – És nem hiányoznak? Hogy tudtál megválni mindenedtől?
– Az nem volt nehéz, azok csak tárgyak. Az emberek viszont hiányoznak, de legalább a szép emlékeimet nem veheti el tőlem senki.
– Ebben vannak? – sandított a zsák felé Zoárd.

A férfi öblös hangon felnevetett.

– Úgy is mondhatjuk – azzal hatalmas kezével megpaskolta csomagját. – Tulajdonképpen én vagyok az emlékeket cipelő jeti – mosolygott. – Régen Jeti volt a becenevem a termetem miatt.
Zoárd szeme felcsillant.
– Figyelj, ha már úgyis emlékeket cipelsz, nem vihetnéd az enyémeket is? Amik nem férnek majd el az új lakásban?
– Hidd el, nem kellek én ahhoz. Csak alaposan át kell gondolnod, melyik játékod igazán fontos neked. Próbálj visszaemlékezni, hogy kitől kaptad és mikor játszottál vele utoljára. Ha nem emlékszel rá, akkor az egy tárgy, nem emlék. Slussz, passz, ennyi.

Zoárd elgondolkodott.

– Mit csináljak azzal, ami csak tárgy?
– Ajándékozd el valakinek, aki örül neki. Az ő öröméből rögtön emléked lesz, és azt már viheted is magaddal.
– Hát jó, megpróbálom – egyezett bele Zoárd. – De ha mégsem fér el minden az új lakásban, berakhatom a zsákodba? Itt leszel jövő héten is?
– Persze, mindig itt vagyok.

    Zoárd elköszönt és hazasietett. Egész hétvégén azzal foglalatoskodott, hogy sorra kézbe vette a játékait és eltűnődött, vajon kitől és mikor kapta, és mikor játszott vele utoljára. Külön halomba rakta azokat, amikről végképp semmi sem jutott eszébe és azokat, amiket magával akart vinni. Legnagyobb meglepetésére elég kicsi maradt a vele költöző holmik kupaca.
    A következő héten újra meglátogatta az emlékeket cipelő Jetit, de nem vitt magával semmit, csak büszkén mesélte, hogy minden el fog férni az új szobájában, a garázs nem is kell.

– Látod, mondtam én – mosolygott a Jeti.
– És veled mi lesz, ha jön a tél? Hol fogsz aludni?
– Majd behúzódom valahova.

    Zoárd hazafele bandukolva szomorúan próbálta elképzelni, ahogy a termetes férfi behúzódik egy kapualjba, de sehogy nem fért a fejébe, hogy lehet azt elviselni, hogy nincs hol laknia. Aztán támadt egy ötlete.
    Amikor pár nap múlva visszatért, arra kérte a Jetit, hogy menjen vele és segítsen cipekedni a költözésnél. A férfi örömmel vele tartott. Az új lakásban Zoárd bemutatta a szüleit, aztán sejtelmesen mosolyogva körbevezette a szobákon, ahol nem volt semmi cipelnivaló. Utána a szülőkkel együtt átmentek a garázsba.

– Itt kellene pakolnunk – mondta Zoárd.
– Nagyon hálásak vagyunk, hogy segít – tette hozzá az anyukája, és ő is titokzatosan mosolygott.
– Mit kell pakolni? – kérdezte a Jeti meglepve, mert csak egy üres ágyat, asztalt és polcot látott.
– Hát a zsákodból a kincseidet – felelte Zoárd.
– Ezt hogy érted?
    Zoárd anyukája elmesélte, hogy megbeszélték, és azt szeretnék, ha beköltözne a garázsban kialakított kis lakásba.
    A Jeti alig tudott megszólalni.

– Köszönöm – hebegte.
– Szívesen. Örülünk, hogy nem áll üresen a garázs – mondta Zoárd.

    Zoárd ezután minden hétvégén átment társasozni a Jetihez a garázsba. Olyan jól érezte magát az új helyen, hogy pár hónap múlva már eszébe sem jutott a régi, nagyobb lakásuk.

 

Szerkesztette: Németh Eszter