Csillagszeműek (Fodor Veronika, Kovács Réka Barbara, Nagy Izabella és Sugár Zsigmond alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Sugár Zsigmond: A kígyókirály ajándéka

Élt egyszer egy szegény asszony három gyerekével a sűrű erdő mélyén, sebes patak partján, vályogkunyhóban. Lánya, Imani, az utolsó évét taposta az iskolában; anyja keze alá dolgozva lassan felserdült. A folyóban áztatta a maniókagyökeret, mozsárban törte a tésztának valót. Apjuk távozása óta öccse, Boboto járta az erdőt, állította a csapdákat. Mokét, a legkisebbet anyjuk a hátára kötözve hordta a folyópartra maniókát áztatni, és ruhát mosni.
      Lubefu, az örökké kavargó, nagy erejű folyó bárkit könnyedén elragadott. A falu népét mégis megkímélte, mert minden hajnalban egy tál puliszkával és levélbe göngyölt kígyóhússal ajándékozták meg. Lubefut még akkor is jól tartották, amikor ők maguk koplaltak.
      Délutánonként a parton talákozott össze a három testvér, miután az idősebbek végeztek a munkával. Kacagva fröcskölték egymást, és ha az anyjuk megelégelte a lármát, visszavágtattak a többi gyerekkel focizni az iskolaudvarra.
      Egy napon Boboto állt a kövekkel jelölt focikapuba, oldalán a kisöccsével.
      – Csak egy kapus lehet! – kiáltotta egy atlétás fiú.
      – Moke az öcsém, mellettem a helye – vágta rá Boboto, de amikor egy labda képen találta a kicsit, már megbánta makacsságát. Magához ölelte, a tisztás szélére vitte Mokét, ahol Imanival együtt vigasztalták.
      Az iskola ősz, hajlott hátú gondnoka, Bompaka lépett melléjük, és a kisfiú szemére mutatott.
      – Kék álom – mondta a fejét csóválva.
      Imani és Boboto közelebb hajolt, de Moke szemében csak egy kéken csillogó hajszálat láttak. Hiába tiltakoztak, az esti tűznél az öregek már baljós jelként beszéltek róla.

      – Tudjátok jól: Moke apja azért tűnt el, mert megtagadta a tiszteletet az erdő szellemétől. Nem hajtott fejet, ajándékot sem vitt – mondta Bompaka.

      – Apa a gyémántbányákhoz ment szerencsét próbálni! Ha drágakövekkel tér vissza, senki sem éhezik többé! – vágta rá Boboto. Anyja sietve maga mellé rántotta a fiút, és betapasztotta a száját.
      – Bocsánat, még gyermek – mondta az asszony lehajtott fejjel.

      – Tanuljon illemet! – dörögte Bompaka. – Hallgasson, ha a felnőttek beszélnek! Éppen ez sodorta bajba a falut. Kell az apa a házhoz, hogy rendet tartson. Moke lelke egy éjjel kiszökött az apját keresni, Elili, az árnyékvilág úrnője pedig szemet vetett rá. A fiú bajt hoz ránk!

      – Elég. Minden tavasszal ugyanaz a nóta! – csattant fel nagyfülű Mokongo, a falu vezetője. –        Hamarosan megérkezik az utazó kórház. Mindenki megkapja az orvosságot, az elűzi a gonoszt.

      A falubeliek hallgattak a vezetőre, de a szóbeszéd újra szárnyra kapott, amikor egy héttel később Elili kék fonállal szőtte be három másik gyermek szemét is.

      Egyesek szerint Lubefu, a folyó megharagudott a falura a kevés áldozat miatt. Mások azt hajtogatták: Moke a szellemvilágban járt, s mivel tapasztalatlan, nem tudta megvédeni magát, így rajta keresztül szívja a falu erejét a gonosz. Mokét el akarták űzni, hogy megszabaduljanak az átoktól. Nagyfülű Mokongo azonban megtiltotta, hogy akár egy ujjal is a fiúhoz érjenek.

      Attól fogva Imani is az erdőt járta a házimunka végeztével. Nem csapdákat keresett, mint az öccse, hanem az utat kutatta, amin egykor az apja indult a gyémántbányák felé. A folyó ugyanis már hónapokkal korábban elmosta a faluhoz vezető vörös földutat. Az lehetett az első intő jel, ám az öregek akkor még nem sejtettek semmit.

      Ha valakinek elhomályosult a látása, egy új csillag gyúlt az égen. Mindenki tudta már: Elili szövetkezett Lubefuval, s az emberek szeme világát a csillagok közé tűzik, hogy soha ne kaphassák vissza. 

      Eltelt egy hét, s apránként szürke köd telepedett a falura. A felnőttek is hunyorogtak; nem tudták, ébren vannak-e vagy álmodnak. Esténként ugyanúgy kiültek a falu közepére, de tüzet már nem raktak. Miért is tették volna? Az eget elborították a csillagok.

      Egyedül Imani nem adta fel a reményt. Egyre csak az erdőt járta, míg egyszer aztán dobpergést hallott a háta mögül. Megpördült, s a lába azon nyomban földbe gyökeredzett. Hatalmas kobra magasodott föléje. Törzse vastagabb volt egy pálmafánál, fején gyémántkorona csillogott. Imani letérdelt, s összekulcsolt kézzel köszöntötte.

      – Légy üdvözölve, erdő ura, kígyók királya! Könyörgöm, segíts, különben Elili elpusztítja a falunkat.

      – Nem futottál el, és illendően köszöntöttél. Tetszel nekem, bátor leány. Éppen ilyen menyasszonyt keresek a fiamnak. Segítek, ha megígéred: visszatérsz feleségnek.

      – Megfogadom, visszatérek – mondta Imani.

      – Mostantól a kígyók népéhez tartozol – sziszegte a kígyókirály.

      Imani egyik szeme kígyószemmé változott, míg a másik ép maradt: egyszerre látta az erdőt és a szellemvilágot. Tekintete előtt a sötétben is élesen kirajzolódott minden bokor, s vele egy időben a szellemvilág, a láthatatlan tükör túloldalán. Amikor a lány hazaért, még Mokongo is visszahőkölt a szemét látva. Bompaka, az iskolagondnok felkiáltott:
      – Mégis igaz, Imani családja hozza ránk a rontást!

      Imanit, Bobotót és anyjukat – karján a kicsi Mokéval – kikergették a falu határába. Étlen-szomjan bolyongtak az erdőben, s talán oda is vesznek, ha Imani fülébe nem súgja egy kiskígyó: megjöttek az orvosok, de a járhatatlan út miatt hamarosan visszafordulnak. Imani nem hagyhatta magára az anyját és kisöccsét, ezért Bobotohoz fordult. Töviről hegyire elmesélte neki, hova lépjen, mit kerüljön, hogy elérje az autóutat.

      Boboto egy csokorra való maniókaleveleket tépett, és a fejére illesztette. Egyet lépett előre, kettőt oldalra, így haladt cikkcakkban. Elili végig a nyomában járt: „Nyisd ki a szemed, gyermek, hogy kék fonalat szőhessek bele!” – suttogta. Boboto nem hallgatott rá. Valahányszor megérezte a boszorkány leheletét, azt motyogta: „Maniókagyökér vagyok.” Addig ismételgette, míg Elili elhitte, s magára hagyta. 

      Bobotó még sötétedés előtt elérte a mozgó kórházat. Az orvosok Imani útját követve vágtak át az erdőn, hogy eljussanak a faluba. A gyógyszer elűzte Elilit, és megbékítette Lubefut. Megritkultak a csillagok, és a fény visszatért a szemekbe. 

      Bobotó merészkedett elsőként újra a folyóba. Rizst szórt a habok közé, tótágast állt, s a víz alatt bugyborékolta: „Csodálunk téged, Lubefu, folyók legsebesebbike!” Azóta Lubefu, a folyó újra nevet, s vele együtt kacagnak a gyerekek.

      Boboto és Moke megtanult halászni. Hiába erős a sodrás, csónakjuk egy helyben ring a vizen, s hálójukat sem ragadja el az ár. Úgy emlegetik őket: „Lubefu fiai”. Mindennap teli kosárral térnek meg; nemcsak nekik, az egész falunak bőségesen jut a halból. 

      Eltelt egy év, eltelt kettő, s éppen Elili elüzésének ünnepén búcsúzott el Imani az anyjától és testvéreitől. Ahogy a pálmafák közé lépett, körbevette a sötétség, de kígyószemével tisztán látott. Könnyen eljutott a kígyókirály gyémántokkal kirakott föld alatti palotájához. Az őrök körbevették, hullámzó testükkel gúzsba kötözték, s talán el is pusztítják, ha észre nem veszik kígyószemét. Felismerték benne a herceg menyasszonyát. Királyuk elé vezették, aki meghajolt előtte az egész udvarnépével együtt.

      – Imani áll előttetek, a bátor. Imani, a hűséges. Köszöntsétek a fiam menyasszonyát! – kiáltotta a kígyók királya.

      A szolgálók kígyóméregben fürösztötték Imanit, amitől százszor szebb lett, mint volt. Fényes bőrére ezüst pikkelyruhát adtak, bokájára csörgőt kötöztek, hajába csillagokat fűztek. Látta az egész udvarnép: Imaninak nem akad párja szépségben és bátorságban sem ebben, sem a szellemvilágban. A dobok és csörgők hangja az égig ért, amikor a karcsú, fényes pikkelyű herceg, Mongali táncba hívta. Hajnalig tartott a mulatság, s pirkadatkor Imanit a kígyók hercegnőjévé avatták.

      A kígyókirály halála után Imani a férje oldalán uralkodott száz és egy esztendeig. Együtt őrizték az erdőt, hogy Elili soha többé ne juthasson a gyermekek közelébe. A falu népe azóta nem állít csapdát a kígyóknak. 

Szerkesztette: Németh Eszter

Kovács Réka Barbara illusztrációja

Nagy Izabella: Az én szemem

az én szemem komona

parti fövenyt néz

csillogó kis halakat fürkész

a folyóparton

az én szemem fekete

mint az ég fölöttünk

éjszaka látunk csak igazán

igazán legbelül

az én szemem komona.

az én szemem kosambela

amelyik semmit se lát

se fövenyt se mást

csak belülre tekint

az én szemem kosambela.

a világ így komona

a világom kosambela.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lingala szavak:

boboto = béke

bompaka = időskor, bölcsesség, tekintély

elili = árnyék

Imani = gyakori név, a szuahéli nyelvből ered, jelentése hit, a gondviselésbe vetett bizalom

komona = nézni, látni

kosambela = imádkozik

Lubefu = egy kongói város neve

moke = néhány, kicsi

mokongo = hát (testrész)