Szemhunyás

 

Hajdú D. András fotója

Kukucs! Nyisd ki a szemed: ugye, látsz? Látod az őserdőt? Benne az ugráló cerkófokat, a rikoltó turákót? Látod a vörös utat, a zöld teherautót, a falu kunyhóit őrző, sárga kutyákat? A varázslót, a vízitündért, a zöldlevelű anyakirálynőt?

Most csukd be a szemed: nem látsz. De talán emlékszel mindarra, amit meséltünk.
Emlékszel a dokira? Aki vörös keresztes, fehér táskával érkezett a faluba, és a kidőlt baobabfa törzsénél rendelt? Meg a kislányra, aki belenézett a játéktávcsövébe, és hipp-hopp, Afrikában találta magát? A lányra, aki elvitte magával a napot?

Nyisd ki a szemed: látsz! Képeken történeteket, embereket, arcokat. Szemet, szájat és szívet.

Becsukjuk a szemünket, és megpihenünk a hosszú utazás után.
Köszönjük, hogy itt voltál velünk! A történetek itt maradnak, böngészd át újra- és újra Hajdú D. András fotóalbumát, vagy a képek nyomán született alkotásokat!

Ha pedig felébredsz, és újra kinyitod a szemed, új témával, új kalandokkal várunk!

Szeretettel búcsúzik:

a Kukucs! szervező csapat

Bódi Kati grafikája

Szem, száj, szív ingere (Nagy Izabella, Miklya Zsolt és Zelei Marcell alkotásai)

Zelei Marcell grafikája

 

Miklya Zsolt – Nagy Izabella: Szem, száj, szív ingere

1.

Én nem hiszem, hogy ennyi szem

hiába lát világot.

És nem muszáj, hogy ennyi száj

kiköpje, amit rágott.

Hisz annyi szív remélni hív,

amíg dobbanni képes.

Mert ennyi szem és ennyi száj

és szív szeretni éhes.

2.

Én úgy hiszem, és úgy tudom,

a szívünk lát s figyel,

ha csukva száj és nyitva szem,

megértőbb bárkivel.

De nyitva száj és csukva szem

megzavar, s így makog:

ne láss, ne hallj, ne is dobogj, 

legyints, semmi vagyok.

3.

A szív, a száj, a szem, e három, úgy hiszem, a legbolygóbb gyümölcs. Három narancs az égen – dúdolt a doktor, s fehér kezei között három narancsbolygó keringett, föl és alá, megállíthatatlanul. Hirtelen elkapta az egyiket, és felém dobta.

Ez a tiéd, hogy amit látsz, annak burka alá bújj, és ízleld – mondta. Aztán elkapott egy másik bolygót. 

Ezt ide teszem, hogy aki nem lát, illatáról az is értesüljön – és a gyógyszeres szekrény tetejére állította a gyümölcsöt.

Ezt meg viszem a betegnek, aki már lábra sem tud állni, hogy elbotorkáljon egy kis illatért a rendelőmbe – kattintotta szét orvosi táskáját, és beleejtette a gyümölcsöt.

A szív, a száj, a szem, e három, úgy hiszem, a legbolygóbb gyümölcs – halt el a dallam az út pora fölött már késő délután. A pálmaágak felett, láthatatlanul, három narancsbolygó keringett.

4.

A pálmák alatt ott hevert az a sokféle gyümölcs,

volt benne jó és volt benne rossz is,

azt hiszem ez így helyes.

Ott guggoltam, rendezgettem kupacba szín szerint,

de arra jött a Jó Doktor, és segített nekem:

látod, ezt meg ne edd, nem lenne jó neked,

de ez itt finom, érett, ezt mind eheted.

Csak néztem rá, csodálkozón, honnan e tudás,

szemében szeretet és nem elutasítás, 

és mielőtt szólhattam volna bármit,

elillant, mint aki nem is járt itt.

5.

Hol itt vagyok, hol ott, tudod,

a szívünk szembeteg,

van benne jó, van benne rossz,

maga nem látja meg,

másik szem kell, tükrözni, hogy

mi lenne jó neki,

hogy jó legyen másoknak is.

Ki sem kell mondani.

Hajdú D. András fotója

Mwana Nzambe (Aux Eliza, Bódi Kati és Löffler Gerda alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Löffler Gerda fotogramja

Aux Eliza: Mwana Nzambe

Fal van közöttetek, két oldalának dőlve titokzatoskodtok.

Te nem látod őt, de ő mindig tudja, mit csinálsz. 

Mwese fényugarai között lebegek, idő kötötte köntösömben járok. Hol vagyok? 

Azt akarja, hogy rá figyelj, és bújócskát játssz vele.

Minden élet hajnalán ott fénylek, az elmúlás árnyékában ott settenkedek. 

Nem lehetsz biztos benne, hogy létezik, mégis érzed a perzselő 

szavannai kánikulában, ami arcodat égeti évről évre. 

Tünékeny vagyok, mint a napkelte fénye, mégis végtelen, mint mpokwa sötétje. 

A sivatag terjedése rám akar cáfolni, a cukornád termése engem dicsér. 

Minden reggel iskolába menet elsétálsz egy kis patak mellett. Először akkor látod,

szivárványszínű papagáj képében. 

Átjárok minden búcsút és találkozást, minden történet mozgatórugója én vagyok. 

Egy a rejtvényei közül. Próbára tesz. A színpompa átvonul a vizek felett,

egy pillanatra mintha téged nézne. 

Talányaiba mindenütt belebotlasz, de ő szigorúan a fal mögött rejtőzik.

Pálmafa vagyok, amely a viharban meghajlik ugyan, mégsem törik el.

Felszárítja könnyeid, amikor reggelente nem akarsz visszamenni 

a sárkunyhóba, és olyan dolgokról tanulni, amiknek úgysem veszed hasznát. 

Hazafelé baktatva vele beszélgetsz, és fapofát vágsz, 

ha szembejön valaki a kitaposott úton. 

Gyökereim mélyen a földbe nyúlnak, ágaim kotumba felé törnek. 

Gyertya vagyok, ami sosem alszik el. 

Az évek alatt folyamatosan rakod össze a kirakó darabjait. 

Törött üveg vagytok csupán. 

Ha két szilánkdarabját összeilleszted, te is egyre inkább egyben leszel. 

A víz tükrében látod magad, de nem a saját arcodat, hanem az enyémet. 

Misztérium vagy, de ő még nagyobb. Magadat sem érted, őt sem fogod. 

Mégis játszótársadnak fogadtad valamikor, és kitartóan játszod vele a bújócskát. 

Egy misszionárius könyvet ad neked az iskolában, de te alig tudsz olvasni. 

Ő is ott van. Esténként mesét mond neked. 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lakoma, ahová sokakat meghívtam, 

de nem mindenki jött el. Te eljönnél, ha hívnálak?

Lehunyod a szemed, a fejed zsong, az estimese elringat. 

Álmodban a titeket elválasztó fal arany színben vibrál, 

és megrepedezik, ráncossá válik.

Te is egyre ráncosabb vagy, de ő nem öregszik. 

Lassan tizennégy éves leszel, és már kinősz a játékokból. 

Ha te már nem leszel, mással fog játszani.  

A sivatag szélfútta homokja között nyíló virág vagyok. 

Esőben sistergő villámlás vagyok, 

dübörgő nkake a csendben. 

Látod az első találkozásotokat, a színes papagájt, 

és ahogy belenézel az ajándékkönyvedbe, 

betűkre figyelsz fel, próbálod összerakni őket. 

Y-nal kezdődik, van benne e és s, U betűvel végződik.

Hegy mélyéből fakadok, 

sziklák között suttogva kanyargok, 

titkokat fecsegek ki magamról. 

Végtelenül magas vagyok, ha felérsz, 

lehullok, egyenesen beléd csobbanok. 

Ki vagy te, aki fényt adsz, mégis mindenki előtt rejtve maradsz, 

aki minden viharban jelen vagy, és állandóan bújócskázni akarsz? 

Hallgatagon hordozok magamban minden üzenetet, 

eleki emlékét, a jövő ígéretét. Nem játszom fogócskát,

engem nem lehet elkapni. Nincs erő, nincs ember,

aki nevet adna nekem, semmiből fakasztok dallamot. 

Nyerned kell. Érzed, nem veszítheted el a bújócskát. 

A vakolatdarabok potyognak, kezedbe hulló mozaikdarabok. 

Puszta kézzel kezded el bontani a falat. 

Körmöd beletörik, a fehér fal vérmaszatossá válik. 

Izzadság csorog a homlokodon, több kemény faldarab zuhan, elhajolsz elölük. 

A vakolat halálsápadtra festi sötétbarna bőrödet, 

hajszálaidról már nem tudod eldönteni, 

hogy a pergő vakolat vagy az idő pingálta-e ősszé.  

Egyetlen áldozatból szövögetem a fehér ruhákat, 

mert újra lakomára készülök. Téged is meghívlak, 

ha megnyered a játékot. Mondd meg hát, ki vagyok? 

Szólásra nyitod a szád. A bújócska véget ér. 

A holdfényben fellapozod a misszionáriustól kapott könyvet. 

És íme, kikel belőled Nzambe legújabb története.

Szerkesztette: Németh Eszter

Bódi Kati illusztrációja

Lingala szavak:

mwana = gyerek

nzambe = Isten

mwese = nap

mpokwa = este

nkake = mennydörgés

Az a drága tyúk (Bódi Kati, Nemes Anita és Szabó Zelmira alkotásai)

 

Bódi Kati grafikái

Szabó Zelmira: Az a drága tyúk

Kint is jó, de ha álmokat akar nézni, akkor bezárkózik a jó hűvös szobába. Annak pedig csak egy kis, háromszögű ablaka van, az is csak azért, hogy mutassa, mikor hol jár a nap. Viszont délután kezdődik az álomlátás: ágakon, leveleken átszűrödő fény játéka, valami csillámlik – ilyesmik, és ez mind a szemben lévő falon történik.

          Ha a bátyja előveszi a gitárját, bárhogy is pengeti, az jó. A ház előtti padon szokott ülni, csak úgy dudorász, penget, ilyenkor mások is mellé ülnek és énekelnek. A gitárt maga szerkesztette, a húrok igazi húrok, egy tyúkot adott el értük!

          Neki is van egy tyúkja, eladhatná és vehetne rajta egy táncos cipőt vagy egy tükröt. Ha lenne egy szép, piros táncos cipője, másként táncolna. Így vigyáznia kell, hogy ne lépjen kukoricamagra, tyúkszarra vagy kavicsra. Cipőben ráléphetne, és tartaná a ritmust.

          Igazi tükör is jó lenne, egy magakorabeli lánynak nem a mosdóvíz tükrében kéne fésülködnie! Azt egy fiútól szokás kapni, de ha ő csak a falat bámulja bent a házban, senki nem fog neki tükröt adni.           Ott kéne nevetgélni a kútnál, virágokat tűzni a füle mögé, megmutatni, milyen magasra tudja tornyozni a kosarakat a fején.

          A tyúkot egyelőre nem adja el.

Dobbanó idő (Diana Soto, Miklya Zsolt és Szabó imola Julianna alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

Miklya Zsolt: Mbala ének

A csónak partot ér

elindul áruér’

öt asszony, öt kosár

két biciklis futár

egy vízhordó legény

vele két nagy edény

egy pásztor és egy úr

ki angolul tanul

egy tarka-barka nő

a dobbanó idő

s a csónakos fiú

ki nem lehet hiú

előre-hátra néz

a csónak nem nehéz

csak hát a rakomány

amiben nincs hiány

s a tarka-barka nő-

vel dobbanó idő

aki ha rátekint

úgy kalimpál megint

a kerge-birka szív

mi mindent mellre szív

és rosszul reagál

majdhogynem kiabál

de nyugi, partot ér

a csónak és a vér

öt asszony, öt kosár

két biciklis futár

egy vízhordó legény

vele két nagy edény

egy pásztor és egy úr

ki angolul tanul

egy tarka-barka nő

s a dobbanó idő

Szerkesztette: Nagy Izabella

Szabó Imola Julianna illusztrációja

Diana Soto: Bárcsak én is

Ősanyám vagy, te vadregény táj,

eltűnő szikrákban bús félhomály.

Égető fényed melegre festi arcom,

amott sebes folyód zúg, pont hallom.

Te ott állsz, és nézel bele a semmibe,

nem értesz engem, hogy kerültem ide,

miért érzem a sötétben léted,

ősidők óta tartó létezésed.

De én tisztellek, meghajlok előtted,

tisztára simítom hepehupás földed,

s hiába löksz el, hiába nem fogadsz,

én látni akarom vad hajnalodat.

Látni akarom ezernyi színed, neved,

látni a szavannákon helyed,

látni égig érő fáid…

De tudod mit?

Csak látni.

Bármit.


Szerkesztette: Miklya Zsolt

Lingala szavak:

mbala = burgonya, idő

Ormánykormány (Dávid Ádám, Erdősi Zsófia, Kiss Dorina és Szüdi János alkotásai)

Hajdú D. András fotója

Erdősi Zsófia grafikája

 

Kiss Dorina: Pompe, a pompás út

Felnőttnek lenni Kongóban is pont olyan fárasztó, mint bárhol máshol a világon, csak itt kicsit több a mbila és kevesebb az aszfalt. Ha te vagy Mama Mutoni (igazából én vagyok, de képzeljük el), akkor a napod nagyjából abból áll, hogy dolgokat cipelsz A-ból B-be, miközben C-ben a barátaid már rég ott várnak rád. Amikor az országok az utakért álltak sorba, nálunk épp ebédidő volt, úgyhogy nekünk két megoldás maradt: tapicskolás a potopotoban, vagy a találékonyság.
        A találékonyság második neve: Pompe.

7. fejezet: Felnövök

 

Hajdú D. András fotója

Valamikor az ember életében van egy rövid időszak, amikor nyitva még a gyerekkor ablaka, de már nyitva a felnőttkor ablaka is. Hol ezen nézünk be, hol azon. Játszunk, szeretünk, szenvedünk, a világ ott hever a lábunk előtt, a markunk kész, hogy belemerítsük. A testünk változik, a lelkünk fénylik. Csak az a tükör… Az a fránya tükör mutat furcsa, torz képet: sem a gyerek, sem a felnőtt vonásait nem jól tükrözi.

Utolsó fejezetünk írásai a felnőttkor küszöbén álló fiatalokhoz szólnak, hol viccesen, hol keserűen. Mesélnek arról, milyen egy afrikai kunyhó ablakán kikukucskálva várni, hogy a szomszéd fiú ne egy kislány arcát lássa, ha a barátja húgára néz. Megmutatják a színes, néha félelmetes, de leginkább kusza világot, vagy a játékot a nehéz házimunkában. A csendben pedig, Afrika és az emberek szívében, látó szemmel keresik az Istent.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 14+ év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„A fiatal befogadottaink (16-18 évesek) nagyon jópofák, és sokat bohóckodnak. Mindig erősködnek, és karate elemeket utánoznak. Persze világért se árultam el nekik, hogy egyszer volt ehhez a sporthoz egy kis közöm, de pár kis gyakorlatot mutattam nekik. Kezdtük az ágyúval (egy lábon guggolás) nos, volt nagy sopánkodás, senki nem tudta megcsinálni. Kentó egy kézen, ez se ment nekik. Egy pár jóga állás, és végül a legnehezebb: egy gyufaszálat feltenni a gyufásdobozra a második és negyedik ujja közé fogva, úgy hogy a harmadik az asztalon maradjon.

Nagyon mulatságos népség ezek a fiatalok, pont mint a Hóbortos népségben vagy az 

Istenek a fejükre estek című filmben. 

Este táncoltunk, van közöttük egy fiú, aki balesetben elveszítette az egyik lábát. Én főleg vele táncoltam, én is fél lábon. Mikor elfáradtam cseréltem, ilyenkor jókat nevettünk. Hát igen, ezek az emberek ilyenek. Ez a fiú még egyszer nem szólt egy rossz szót sem a sorsa ellen. Mindent cipel, asztalt, széket egy lábon ugrálva. Mondtam neki, hogy faragok neki egy mű alsó végtagot, de állítólag megrendelték már… Majd meglátjuk.”

Sötétben firkált üzenet az élet (Szabó Imola Julianna, Szabó Zelmira és Varga Zsófi alkotásai)

 

Szabó Zelmira grafikája

Szabó Imola Julianna: Sötétben firkált üzenet az élet

Üveggolyót gurít a szél. Sziromdombon, sivatagok porán, erdők hímzett levelein. Megvakul a Nap, ha a kunyhók fölé ér. Megvakul a szembogár a kitinek fényétől. Megvakul a fák gyökere a föld alatt nyújtózva. Megvakulnak az éjszaka árnyai a lámpafényben. A szavak a hang rajzai. A félelem festékfolt és filcnyom az ujjbegyen. Dadogva suttogom azóta is, merről és meddig visz a szél. Merre nő mögénk a tájból a békés csend. Piszkos kéknek látlak, vad sárgának és lüktető zöldnek. Látom, ahogy a szoknyád felett hátadra emelsz. Ringatsz, át a földeken, mint üveggolyót a zseb. Viszel, hordasz, emelsz. Akkor is látlak, látlak, szüntelen. 

Szerkesztette: Turbuly Lilla

Varga Zsófi illusztrációja

Hajdú D. András fotója

A lány, aki magával vitte a napot (Csankovszki Csilla és Somfai Anna alkotásai)

 

Csankovszki Csilla illusztrációja

Somfai Anna: A lány, aki magával vitte a napot

A telepen a naplemente volt a legszebb. Mielőtt a távoli hegyek mögött lebukott a nap, a vörös porral borított, csupasz földet mintha valaki életre keltette volna.
      Ebben a varázslatos, izzó fényben még a telep is szépnek látszik – gondolta Aisha. – Az elszórt házak, az úton poroszkáló szamarak, a kordéikkal hazafelé tartó dinnyeárusok.
      Ez a naplemente előtti óra csak az övé volt. Ilyenkor leült az egyik székre, maga alá húzta a lábát, elmerült a  vörös fényben, és töprengett. Az öccsei rohantak focizni, rúgták a labdát a fiúkkal a háló nélküli kapuba, a két bátyja moziba ment a városba. A srácok néha hívták, jöjjön, nézze a meccset, máskor kinevették, hogy csak kuporog egymagában, és bámul a semmibe, de Aishát nem érdekelte. Annyi gondolkoznivalója volt, hogy sosem ért a végére. Szerette volna tudni, mi lehet a távoli hegyek mögött, mitől vörös a nap, amikor lenyugszik, mitől gyűrődik ráncokba az apja homloka, miért hord az anyja fejkendőt, és a városban élő nagynénje  miért nem. Hová lettek azok a régi reggelek, amikor kicsi volt, meleg kecsketejet ivott, és Nourral, a barátnőjével és a testvéreivel egész nap csak játszottak, és nem kellett az anyjával hetente kétszer, iskola helyett a piacon árulnia.
      – Huhú, merre jársz? – ölelte át Nour hirtelen.
      Ez volt a szokása, mögé lopakodott, mint valami leopárd, és hirtelen rávetette magát.
      – Mi az ott a kezedben?  – kérdezte, és leült mellé a másik székre.
      – Semmi, csak egy darab kő – simogatta végig Aisha az ujjával a kavicsot.

Mwinda, a fény leánya (Csankovszki Csilla és Miklya Luzsányi Mónika alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Miklya Luzsányi Mónika: Mwinda, a fény leánya

Mwana ya Mwinda, a fény leánya, ezt a nevet adta neki az anyja, mert egyszerre született a hajnali fénnyel. De a napfényt talán soha nem látta teljes ragyogásában. Mert korábbi életében mindig homályban élt. Egyre mélyebb homályban. A jobb szeme már születésétől kezdve furcsa volt. Olyan, mintha egy szürke fátyol nehezedne rá. A világot és az embereket is ezen a fátyolon keresztül látta. De valahogy mégis élesebben, mint bárki más. A világ valódi képére rávetült a homály, amelyben ugyan egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a színeket, lassan a formák is egyre nehezebben kivehetőbbé váltak, mégis látta a tóban fürdő gyerekeket, az asszonyokat, akik a kunyhójuk előtt főztek, vagy éppen a fejükön vitték a vizet a forrásról. De valami mást is látott. Mintha az emberek lelkét, szívét látta volna meg a homályon keresztül. A felhőtlen boldogságot, a gyilkos indulatokat, a mérhetetlen fáradtságot, a kapzsiságot vagy éppen a pajkosságot, a csintalanságot vagy segítőkészséget. Látta az embereket a maguk valójában, éppen ezért időnként azt is tudta, hogy ki mit fog csinálni. Ki ránt kést egy heves vitában, ki fogadja be az elárvult gyermeket, ki indul az elcsatangolt állat keresésére a vadonban.

Csillagszeműek (Fodor Veronika, Kovács Réka Barbara, Nagy Izabella és Sugár Zsigmond alkotásai)

 

Fodor Veronika illusztrációja

Sugár Zsigmond: A kígyókirály ajándéka

Élt egyszer egy szegény asszony három gyerekével a sűrű erdő mélyén, sebes patak partján, vályogkunyhóban. Lánya, Imani, az utolsó évét taposta az iskolában; anyja keze alá dolgozva lassan felserdült. A folyóban áztatta a maniókagyökeret, mozsárban törte a tésztának valót. Apjuk távozása óta öccse, Boboto járta az erdőt, állította a csapdákat. Mokét, a legkisebbet anyjuk a hátára kötözve hordta a folyópartra maniókát áztatni, és ruhát mosni.
      Lubefu, az örökké kavargó, nagy erejű folyó bárkit könnyedén elragadott. A falu népét mégis megkímélte, mert minden hajnalban egy tál puliszkával és levélbe göngyölt kígyóhússal ajándékozták meg. Lubefut még akkor is jól tartották, amikor ők maguk koplaltak.
      Délutánonként a parton talákozott össze a három testvér, miután az idősebbek végeztek a munkával. Kacagva fröcskölték egymást, és ha az anyjuk megelégelte a lármát, visszavágtattak a többi gyerekkel focizni az iskolaudvarra.
      Egy napon Boboto állt a kövekkel jelölt focikapuba, oldalán a kisöccsével.
      – Csak egy kapus lehet! – kiáltotta egy atlétás fiú.
      – Moke az öcsém, mellettem a helye – vágta rá Boboto, de amikor egy labda képen találta a kicsit, már megbánta makacsságát. Magához ölelte, a tisztás szélére vitte Mokét, ahol Imanival együtt vigasztalták.
      Az iskola ősz, hajlott hátú gondnoka, Bompaka lépett melléjük, és a kisfiú szemére mutatott.
      – Kék álom – mondta a fejét csóválva.
      Imani és Boboto közelebb hajolt, de Moke szemében csak egy kéken csillogó hajszálat láttak. Hiába tiltakoztak, az esti tűznél az öregek már baljós jelként beszéltek róla.

Mobiti, a zöldlevelű anyakirálynő (Igor Lazin, Juhász Kristóf és Szegedi Csilla alkotásai)

Igor Lazin grafikája

 

Juhász Kristóf: Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő

Réges-régen esett meg, mégpedig pontosan az idő kezdetén, hogy a csillagokból magok hullottak a földre. A magok szárba szökkentek, kirügyeztek és meglevelesedtek. A legnagyobb, legzöldebb, leghúsosabb levelek sátorrá terebélyesedtek, a sátorból tojássá tömörödtek, majd ebből a tojásból – ami kicsit úgy nézett ki, mint manapság a káposzta – világra született Moboti, a zöldlevelű anyakirálynő.
      Ő uralkodott a földön és annak minden leveles növényén, mohos kövén, meg növényevő állatán. Mikor később az állatok egymást kezdték enni, az állatevő állatokon is uralkodott egy kicsit, de ebben már olykor szünetet tartott. Az anyakirálynők ugyanis olyasféle népek, akik nem szeretnek fölöslegesen vitatkozni azon, hogy ki miért evett meg kit. Márpedig az uralkodás igazságtevéssel jár, aki pedig igazságot tesz, azzal előbb-utóbb vitatkozni fognak. Jobb hát eleve olyan lelkeken uralkodni, akikkel a vita elkerülhető, az összes többit meg ráhagyni valami másfajta hatalomra. Legalábbis így okoskodott magában Moboti.
      Persze nem csak okos gondolatai voltak, hanem ragyogó barna földarca: mosolygós, akár a jó termőföld. Gyökérteste is volt, amit viszont nem látott senki, hisz a gyökerek a föld alatt nőnek. Hanem a haja! Meg a koronája! Azokat aztán mindenki látta, de senki se tudta, hogy valójában hol végződik a haj és hol kezdődik a korona, hisz burjánzó, fényeszöld levelekből állt mindkettő. Olyan sugárzón szép volt Moboti, hogy akire csak rávillogtatta zöldbarna szemét, az mind életre kapott – akkor is, ha meg volt halva.

6. fejezet: Istennők firkái

 

Hajdú D. András fotója

Ereje van a napnak az égen, a csillagok fényének, amikor bevilágítják az éjjeli égboltot. Ereje van a folyónak, amelyik elsodorja az orvos kocsiját, a folyó istennőjének, a boszorkánynak csúfolt, félszemű lánynak, a focikapu felé rúgott ladbának, a nagytestvér védelmező karjának, és a mesemondónak. Erejük van a képeknek, amelyek a kongói életet örökítik meg. Hajdú D. András fotói nyomán legendák és felnövéstörténetek születtek, főszereplői istennők és kamasz lányok, anyák és nővérek, falusiak és városban élők.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 12-16 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

Afrikai hírmondó 3.

Harmadszor jelentkezik az Afrikai Hírmondó. Ezúttal Hajdú D. Andrással Majoros Nóra beszélgetett András afrikai élményeiről, fotózásról, a misszióról, példaképekről, emberekről és állatokról, és a földi meg lelki paradicsomról. Az interjút olyan képek kísérik, amelyek végül nem kerültek be a projektbe. Richard doki (a megszólítás magyarázatát is olvashatjátok az interjúban) is küldött néhány képet.

Szervusz, fotós! Itt vagyunk!
(Hajdú D. András fotója)

Majoros Nóra: Nyolcszor nyolc, azaz hatvannégy fotó. Ennyi került be végül a Cataracta fotósorozatodból az Író Cimborák Kukucs! projektjébe. Hatvannégy ablak Afrikára. Ezeken keresztül pillanthatunk be egy teljesen más világba. A szerzőink, illusztrátoraink a varázslatot, a játékot látták meg a képeiden. Nézzünk rá ezzel a szemmel az élményeidre! Elsőként a repülő ablakán kukucskáljunk ki! Mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél Afrikába Richard misszióját fotózni? 

Hajdú D. András: Az első élményem az volt, amikor kinyitották a repülő ajtaját, és egy hideg, őszi napból megérkeztem a legmelegebb nyárba. Párás, ragadós meleg ütött meg, és ez alapélménnyé vált Afrikából. Először a városba érkeztem, és ott nagyon erősek a szagok is. Ezek nem mindig jók. Sütnek, főznek, izzadtságszag van, és egy tömör váróban összezsúfolódva ez nem kellemes. Sokkal intenzívebb Afrikában minden, mint a mi kis visszafogott Európánkban.