 |
| Hajdú D. András fotója |
Miklya Luzsányi Mónika: Mwinda, a fény leánya
Mwana ya Mwinda, a fény leánya, ezt a nevet adta neki az anyja, mert egyszerre született a hajnali fénnyel. De a napfényt talán soha nem látta teljes ragyogásában. Mert korábbi életében mindig homályban élt. Egyre mélyebb homályban. A jobb szeme már születésétől kezdve furcsa volt. Olyan, mintha egy szürke fátyol nehezedne rá. A világot és az embereket is ezen a fátyolon keresztül látta. De valahogy mégis élesebben, mint bárki más. A világ valódi képére rávetült a homály, amelyben ugyan egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a színeket, lassan a formák is egyre nehezebben kivehetőbbé váltak, mégis látta a tóban fürdő gyerekeket, az asszonyokat, akik a kunyhójuk előtt főztek, vagy éppen a fejükön vitték a vizet a forrásról. De valami mást is látott. Mintha az emberek lelkét, szívét látta volna meg a homályon keresztül. A felhőtlen boldogságot, a gyilkos indulatokat, a mérhetetlen fáradtságot, a kapzsiságot vagy éppen a pajkosságot, a csintalanságot vagy segítőkészséget. Látta az embereket a maguk valójában, éppen ezért időnként azt is tudta, hogy ki mit fog csinálni. Ki ránt kést egy heves vitában, ki fogadja be az elárvult gyermeket, ki indul az elcsatangolt állat keresésére a vadonban.
Azonban az évek alatt keserűen megtapasztalta, hogy a szívek látása sok veszéllyel jár. Először csak a többi gyerek csúfolta tsornak, ártó szándékú boszorkánygyereknek. Még ma is hallja a gúnyos nevetést, a kiáltásokat, tsor, tsor, tágulj tőlünk, boszorkány. És ő lassan megtanulta, hogy jobb, ha ilyenkor elszalad. Elbújt a kunyhójába, vagy éppen az erdőben, valamelyik hatalmas fikuszfa gyökerei között. Ahogy nőtt, úgy lett a fátyol egyre erősebb, úgy vált egyre szürkébbé a jobb szeme, de ő látott, látta a lelkét mindenkinek a faluban. És ezt tudták a többiek is, így hát féltek tőle, tudták, hogy jobb még a pillantását is kerülni. Mwinda magányos volt, és szomorú, mert a falu lakói úgy tekintettek rá, mint valami félelmetes szörnyszülöttre. Persze, ha szükségük volt a képességére, titokban felkeresték. Hogy mondja meg, szereti-e a lány a fiút, érdemes-e ezzel vagy azzal a kereskedővel üzletet kötni, felépül-e a gyermek a betegségből. Ő elmondta, amit látott, és általában igaza lett. Ez azonban nem javított a helyzetén. Tsor maradt, rossz szándékú boszorkány, és ez a név rá is ragadt.
Úgyhogy, amikor a mundele megkérdezte, hogy hívják, csak annyit mondott:
– Tsor.
– Így hívnak a faluban? – kérdezte szomorúan a fehér orvos, mert nagyon is jól tudta, mit jelent a szó.
– Igen.
– A szemed miatt?
Mwinda ráemelte a férfire felemás tekintetét. Most sem látott mást, mint amikor először megpillantotta: végtelen szeretetet és segítőkészséget. És fájdalmat, szánalmat, együttérzést.
– Igen. Amiatt. Mert én másként látok, mint ők.
– Értem – bólintott az orvos. – Ha akarod, vissza tudom állítani a látásodat. Szürkehályog van a szemeden. Meg tudom műteni, és akkor ugyanúgy fogsz látni, mint bárki más.
A lány határozottan megrázta a fejét. Nem! Nem akar úgy látni, mint a többiek! Nem akarja elveszíteni a képességét, amivel az emberek szívébe lát.
A mundele nem erőltette a dolgot. Néhány hetet töltött a faluban, aztán továbbállt. A lány azt gondolta, soha nem látja többet. De az orvos visszajött a következő évben. És a rákövetkezőben is. És az azután következőben is. Amikor a negyedik évben tért vissza, Mwinda jobb szemét már szinte teljesen elborította a sötétség. Már csak fényeket és árnyékokat látott vele. Tudta, hogy hamarosan teljesen elveszíti a jobb szeme világát, és vele a képességét is, hogy az emberek szívébe lásson.
Az ötödik esztendőben felkereste az orvost.
– Meg tudod tenni, hogy újra lássak a jobb szememmel is?
– Meg – bólintott az orvos. – De meg kell műtenem a szemed.
A lány bólintott.
Aztán ott feküdt, a rögtönzött kórházi ágyban, jobb szemén kötés. Csak a ballal látta a világot. Fájt a szeme, amit megműtöttek, és nem látott vele semmit, csak a sötétséget. De a szívét görcsösebben szorította a fájdalom, mint amit a szemében érzett. Fogalma sem volt, milyen lesz számára a világ, hogy mit fog látni, ha leveszik a szeméről a kötést.
Amikor a mundele végre levette a kötést, Mwinda összezárta a szemhéját. Félt. Félt attól, amit látni fog. Vagy attól, amit nem lát már soha többet.
– Lassan nyisd ki szemed – mondta az orvos halkan. – Először fájhat a fény.
Mwinda kinyitotta a bal szemét. A világ ugyanolyan volt, mint mindig. Aztán lassan, nagyon lassan kinyitotta a jobb szemét is.
A fény elárasztotta. Olyan éles volt, olyan tiszta, olyan erős, hogy felkiáltott. Látta a kunyhó gerendáit. Látta az aranyszín porszemeket, amint táncolnak a fényben. Mindent látott. Élesen, tisztán, úgy, ahogy soha életében.
De abban a pillanatban belé mart a rémület is.
„Most vesztettem el látásomat. A valódi látást.”
Aztán megpillantotta a mundele arcát. És látta benne azt, amit mindig is: a végtelen türelmet, az aggódást és a kitartó reményt.
– Fáj? – kérdezte az orvos gyengéden.
Mwinda megrázta a fejét. Könnycseppek peregtek az arcán, de nem fájdalomtól.
– Látok – suttogta. – Mindent látok. Sokkal élesebben, mint azelőtt.
Amikor Mwinda először ment végig a falu főutcáján, az emberek bizalmatlanul méregették. A lány szeme tiszta volt, már nem borította a szürke fátyol. Mégis ugyanúgy nézett rájuk. Mintha mindent tudna.
– Tsor… – súgták ijedten. – A tsor még erősebb lett.
Mwinda megállt. Nem futott el, nem bújt el a kunyhójában, nem keresett menedéket a fikuszfák labirintusszerű gyökérzete között. Nem rejtőzött el. Egyenesen nézett rájuk, tiszta, éles tekintettel.
– Nem – mondta nyugodtan. – Nem vagyok tsor. Sosem voltam az. Mwana ya Mwinda vagyok. A fény leánya.
Szerkesztette: Miklya Zsolt
 |
| Csankovszki Csilla illusztrációja |
Lingala szavak:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése