2022. július 5., kedd

Fodor Veronika: Semmiségek óceánja

 

Illusztráció: Porzsolt Janka
(Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola)

A zöld madár már napok óta úton volt, amikor megpillantotta a palotát. A partközelben állt a Semmiségek óceánjában, kacsalábon, vízzel körülölelve.
Itt majd végre megpihenhetek – gondolta.
Körberepülte az épületet. Tele volt zölddel és pirossal, pázsittal és tetőcserepekkel. Egy valamit viszont nem látott rajta: nyitott ablakot. Egyetlen, résnyi ablakát becsukott, zsindelyes paletta rejtette el.
Nem értem. Egy csipetnyi fényt sem akarnak beengedi a szobákba? Lakik itt egyáltalán valaki? – töprengett a madár magában. Csak egyféleképpen tudhatta meg, be kellett kopognia. Szerencsére az ablakpárkány elég széles volt ahhoz, hogy leszálljon. Picit egyensúlyoznia kellett, de végül is sikerült. Óvatosan, majd egyre hangosabban kopogtatott csőrével a palettán. Csend fogadta. Aztán egy kis idő múlva neszezés, kaparászás és torokköszörülés.

– Igen, kérem? – szólalt meg végül egy színtlen hang. Se mély, se magas, se bátor se gyáva. Talán a sok torokköszörülés miatt lett ilyen.
– A zöld madár vagyok. Ha nem látnád a zsindelyektől. Napok óta repülök, megláttam ezt a szép palotát és gondoltam, kérhetnék egy kis ennivalót és megpihennék. Persze csak ha megengeded.
– Nem tehetem, sajnos nem engedhetlek be – köhécselt a hang odabentről.
– És egy kis ételt és italt kérhetek?
– Ahhoz ki kellene nyitnom az ablakot – mondta a most már határozott férfihang, aki elfelejtette, hogy épp egy idegennel beszél és inkognitóban van.
– Akkor iszom a vízből itt lent! – mondta a madár csalódottan.
– Jaj, azt ne! Sós! – hallatszott bentről. – Nem láttad a táblát?
A madár óvatosan megfordult a párkányon. Tényleg ott állt egy tábla a sekély vízbe szúrva. Egyszerű, fatábla volt. Piros színnel festették rá a feliratot:

SEMMISÉGEK ÓCEÁNJA
A VÍZBŐL INNI SZIGORÚAN TILOS!
SÓS UGYANIS!
A KÖNNYEIMBŐL VAN, SOKAT VOLTAM SZOMORÚ
BOJTORJÁN
(Az én vagyok, igen)

– Ó! – mondta a madár, miközben nagy nehezen visszafordult az ablak felé.
A benti, rejtélyes alak közel hajolt a paletta réseihez, hogy jobban lássa a látogatót.
– Miért vagy szomorú? – kérdezte a madár, szemét egészen közel tolta az ablakhoz. Vörös szempár és szipogó orr látványa fogadta.
– Magányos vagyok – mondta az alak.
– De hiszen te nem engedsz be senkit… Miért? – kérdezte a zöld madár értetlenül.
– Nem merem.
– Akkor gyere ki lófrálni egyet! Körülnézni. Van egy saját pázsitos réted is! – győzködte a madár.
– Nem lehet! Mindig, minden tönkremegy vagy elbukik. SEMMISÉGEKEN. Ezért is vagyok szomorú. Ha például most kimegyek és összebarátkozom veled, fogadjunk, hogy aztán kis időre rá elrepülsz! Mert mondjuk megbántottalak, vagy nem ízlik a koszt. A zöld pázsit nem elég zöld, vagy éppenséggel túlságosan is az. A tetőcserép pedig túl piros. Aztán megint szomorú leszek.
– Nem leszel. Majd meglátogatlak.
– Mondtam, hogy te is elmész! Hisz egy lélek sem jár erre. Na jó, csak nagyon ritkán.
– Mondjuk, te sem marasztalod az erre járókat – magyarázta a zöld madár. Fél szemmel a pázsitot nézte, és arra gondolt, milyen kellemes lenne ott meguzsonnázni.
Óriási könnycsepp gyűlt össze a paletták résein kukucskáló szemekben.
– Mondtam! Mondtam! – ismételgette a hang bentről.
– Mit mondtál? – érdeklődött a zöld madár egyre türelmetlenebbül.
– Hogy engem mindenki kerül.
– Nem is mondtad. Én például egész régóta itt vagyok. Úgy beszélsz, mintha téged még nem szeretett volna senki. Vagy te nem szerettél volna senkit – válaszolt a madár.
– Épp az a baj – nyitotta ki Bojtorján a palettát. Bozontos, fekete haja mögött szomorú, fekete szemekkel nézett a madárra. – Az a baj, hogy igen – mondta lógó orral.
– Értem. Igazából te egy jószívű ember vagy. És egyáltalán nem kéne bezárkóznod.
– Jószívű? – kérdezett vissza a bozontos alak. Aztán egy pillanatra eltűnt, és egy tál gyümölccsel meg egy kancsó limonádéval tért vissza.
Jóízűen falatozni kezdtek a pázsiton. A zöld madár egészen sokáig mesélt a barátságokról, merthogy sokféle van belőle, és ő elég sok helyen járt ahhoz, hogy jópárat megismerjen. A nap végére ők is összebarátkoztak, hiába ellenkezett Bojtorján annyira.
– Szóval a lényeg az – mondta Bojtorján a fűben hanyatt fekve –, hogy nagyon kell akarni és jól csinálni a dolgot, akkor is, ha nem biztos, hogy sikerül.
– Pontosan! És ha lehet, már ne legyen mélyebb ez az óceán a semmiségektől. Majd úgyis meglátogatlak – mondta a zöld madár.
– Mondtam, hogy ez lesz! – szólt Bojtorján most már mosolyogva.
– Tényleg mondtad – válaszolt a madár és kortyolt egyet a limonádéból.

Szerkesztette: Németh Eszter





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése