Afrikai hírmondó 3.

Harmadszor jelentkezik az Afrikai Hírmondó. Ezúttal Hajdú D. Andrással és Majoros Nóra beszélgetett András afrikai élményeiről, fotózásról, a misszióról, példaképekről, emberekről és állatokról, és a földi meg lelki paradicsomról. Az interjút olyan képek kísérik, amelyek végül nem kerültek be a projektbe. Richard doki (a megszólítás magyarázatát is olvashatjátok az interjúban) is küldött néhány képet.

Szervusz, fotós! Itt vagyunk!
(Hajdú D. András fotója)

Majoros Nóra: Nyolcszor nyolc, azaz hatvannégy fotó. Ennyi került be végül a Cataracta fotósorozatodból az Író Cimborák Kukucs! projektjébe. Hatvannégy ablak Afrikára. Ezeken keresztül pillanthatunk be egy teljesen más világba. A szerzőink, illusztrátoraink a varázslatot, a játékot látták meg a képeiden. Nézzünk rá ezzel a szemmel az élményeidre! Elsőként a repülő ablakán kukucskáljunk ki! Mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél Afrikába Richard misszióját fotózni? 

Hajdú D. András: Az első élményem az volt, amikor kinyitották a repülő ajtaját, és egy hideg, őszi napból megérkeztem a legmelegebb nyárba. Párás, ragadós meleg ütött meg, és ez alapélménnyé vált Afrikából. Először a városba érkeztem, és ott nagyon erősek a szagok is. Ezek nem mindig jók. Sütnek, főznek, izzadtságszag van, és egy tömör váróban összezsúfolódva ez nem kellemes. Sokkal intenzívebb Afrikában minden, mint a mi kis visszafogott Európánkban.

MN: A párás, ragadós idő mennyire befolyásolja a fotózást?

HDA: A képeimmel megpróbálom elhozni azt, ami Afrikában van, és ebből a szempontból az esős évszak izgalmasabb, mert akkor szebbek a színek. Egy utazás kivételével mindig az esős évszakban mentem. Minden élettel telibb, bujábbak a növények is. Van egy ritmusa a napnak: minden nap esik, és ha esik, akkor szakad. A száraz évszakban a farmerek tarlókat égetnek, és a felszálló füst meg a por ellepi az egész világot. Nincs távlat, nem is látsz messzire. 

„Nincs távlat, nem látsz messzire.”
(Hajdú D. András fotója)

MN: Richard missziójának egy része őserdei területen történik. A beszámolóitokból kiderül, hogy nagyon hamar elhagytátok a várost, és úttalan utakon jutottatok el a gyógyítás helyszínére. Milyen szembetalálkozni az afrikai élővilággal? Milyen állatok leselkedtek be az ablakon?

HDA: Hát a gekkók! Mindenütt ott vannak! Aztán ezek a kis, sárga kutyák. Amikor először megérkeztem Richardékhoz, sárga kutyák ugattak össze-vissza, és védték a portájukat. Egyébként én mindentől féltem. Nem tudhattam, mikor akadok össze kígyóval, skorpióval. Utóbbival találkoztam is a szobámban, és lecsaptam a Fertőző trópusi betegségek kézikönyvével. Utána lepréseltem és hazavittem, de sajnos már nem tudom, hol van. Igazából akkor látsz mindenféle állatot, ha a helyiek befogják, és odahozzák neked.

Az egyik „kis, sárga kutya”, akiről több grafika és mese is készült.
Ide kattintva olvashatjátok el.
(Hajdú D. András fotója)

Nem hatalmas hangya, pillangó vagy százlábú, hanem óriási pók
(Hajdú D. András fotója)

MN: Richard naplójában is szerepel a kérdés: Doktor, venne egy élő majmot? 

HDA: Igen, ez tényleg így van. Egyébként nem tudom, láttam-e majmot szabadon, nem rezervátumi körülmények között. Inkább hatalmas hangyákat láttam, óriási pillangókat, gigászi százlábúakat. A rovarvilág nagyon fejlett. Kígyót például láttam a faluban, előttem ütötték agyon. Meg hátizsákban hozták eladni a pitonokat. Aztán Richardnak volt két papagája, örökölte őket az elődjétől. Beszélni is tudtak, ismételgették a nevüket.

MN: Akkor az állatokkal való viszony korántsem olyan ideális és szoros, ahogy a mesékben bemutatjuk?

HDA: A falusiak vadásznak mindenre, ami a természetben fellehető, és rengeteget halásznak. Láttam vízipatkányt, ez egy hatalmas rágcsáló, azt is megették. Még a gaboni viperát is megfőzték, ami nagyon erős mérgű kígyó. Fehérjeforrás minden, ami él és mozog. De hogy ez a természet kihasználása-e? Azokkal a kezdetleges módszerekkel, ahogy vadásznak, nem nagyon tudják kizsákmányolni a természetet, elég bőséges Kongó, de nem tesznek különbséget az állatok között. Megfogják a majmokat, a krokodilt, az antilopokat, a tobzoskát, és vagy megpróbálnak pénzt csinálni belőlük, vagy megeszik őket. 

Majomvacsora
(Hajdú D. András fotói)

„Fehérjeforrás minden, ami él és mozog”
(Hajdú D. András fotója)

Fiatal bonobo, belőle nem lett vacsora
(Richard doki fotója)

„Küldök pár madárfotót.”
(Richard doki fotói)

MN: Gyönyörű arcokat fotóztál. Mivel a fotóid jelentős részén a szembetegség és a gyógyulás jeleneteit látjuk, természetes, hogy hangsúlyos az arc és az érzelmek, a csoda megélése, a megkönnyebbülés, a kitörő öröm. Hogyan élted meg, hogy a kongói közegben te jelentél meg más, szokatlan arccal?

HDA: Egyszer azt mondtam a helyieknek, milyen jó lenne, ha két hónapon keresztül én is fekete lehetnék. Ezen nagyon meglepődtek, mert szerintük meg az az áldott állapot, amiben én vagyok. Szerettem volna láthatatlan lenni. Ebben a közegben annyira fel volt erősítve a jelenlétem, hogy olyan volt, mintha egy hollywoodi szuperprodukció lennék itt, Pesten, a belvárosban.

 

MN: Volt előítélet a fehérekkel szemben? Megélted fordítva azt, amit egy fekete él meg hangsúlyosan fehér közegben? 

HDA: Abszolút igen, de ez inkább a városok sajátossága. Nagyon utálják a fehéreket. A múlt miatt, amikor a kongóiakkal durván visszaélt mindenféle fehér náció. A városban volt olyan gazdag negyed, ahol a diplomaták, a békefenntartók laktak. Klimatizált kávézóban ettem a franciakrémest, lattéval. Amikor odébb mentem, egy gettószerű városrészben találtam magam, ahol izgultam végigmenni. Fotózni akartam, de agresszívan letorkolltak, hogy meg ne próbáljam. Éreztem, hogy ez minden, csak nem a szeretet. Belső-Kongóban csak akkor találkoztam ezzel a fajta haraggal, amikor bejött egy nagy hajó a városból, amivel árukészletet hoztak fel a folyón. Lefotóztam volna valami életképet, de ugyanazzal a városban megszokott agresszióval torkolltak le. Nem tudhatod, hogy az illető csak megijeszt, vagy ha még egy képet csinálsz, akkor neked megy a bozótvágó késével. Amúgy Belső-Kongóban, a falvakban, az emberek naiv kíváncsisággal fordultak felém, és ez visszavonz.

Mbedji és András. Mbedji szerepelt a Cataracta című fotósorozat legismertebb képén, amely a National Geographic magazin magyar kiadásának címlaplája került 2015 augusztusában. Mbedji történetét a NatGeo oldalán olvashatjátok el.
(A fotót Andrástól kaptuk, a készítője ismeretlen.)

MN: Van egy mese ebben a projektben, amiben egy kislánynak van egy bűvös távcsöve. Belenéz, és eljut Afrikába (Bank Eszter Katalin: A bűvös távcső, illusztrálta: Száraz Szofi). Ott összebarátkozik egy kisfiúval, aki megmutatja a kislánynak a falut, az iskolát, a piacot. Egy teljesen átlagos hétköznapot élnek át, majd a nap végén a kislány hazatér az otthonába. Arról nem szól a mese, hogy a barátság később megmarad-e. Meg tud-e maradni a kontinenseken átívelő barátság?

HDA: Szerintem tudna, de én béna vagyok a kapcsolattartásban. Volt egy srác, Toussaint a neve, vele jóban lettem odakint. Talán azért, mert nagyon európai gondolkodású volt. Például zongorázott, gitározott, és nagyon nyitott volt. Tanult külföldön is, talán Marokkóban. Szabad szellemnek tűnt, valahogy kilátott Belső-Kongóból. Nem találkoztam kint még egy olyan emberrel, aki értette volna, hogy ki vagyok, honnan jövök. Jó barátság volt, amíg odakint voltam, de amikor hazajöttem, eltűntem. Olyan vagyok, hogy ha keresnek, akkor megtalálnak, de ha nem piszkálnak, akkor eltűnök. 

MN: Visszamennél Kongóba, csak úgy ott lenni?

 

HDA: Persze, bármikor! Valószínűleg ha csak úgy elmehetnék, akkor pecáznék, vagy valami olyat csinálnék, hogy én vezetném a terepjárót a falvak között.

(Hajdú D. András fotói)

MN: A projekt alkotóitól azt a visszajelzést kaptuk, hogy megérintette őket, amit a fotókon láttak. Ihletadónak tartották, a missziót példaértékűnek – nem véletlenül született ilyen sok alkotás, és lett ilyen erős az anyag. Amikor a helyszínen jártál, találkoztál mesemondókkal? Mennyire volt jelen a vers, mondóka, ének, tánc és mese az emberek hétköznapjaiban?

HDA: A zene, a tánc a mindennapok része. Egyszer láttam egy két-hároméves forma gyereket. Valami zenét beraknak, és ahogy megszólalt, ősi ritmus szerint mozdult meg. Képzeld el a sztereotípiákat, ezerrel felerősítve. A templomokban húsz-harminc fiatal lány énekel és táncol színes ruhákban, a férfiak, a nők zenélnek. Tényleg hihetetlen. A meséről sajnos nem tudok, mert nem beszélek se a törzsi nyelveken, se franciául. 

MN: Richard mennyire mesebeli figura ebben a világban? 

HDA: Inkább azt gondolnám, hogy mi, európaiak látjuk őt annak. A kintiek nagyon komoly szakembernek tartják, akit mélyen tisztelnek. Richárd mégis csak a doktor úr, bár ezt a megszólítást nem szereti, mindig azt mondja, hogy ő doki, és nem úr. Mi azért láthatjuk mesebelinek, mert jobban ismerjük ezt az orvos karaktert. Elviszed a gyereket egy egyszerű orrfolyással a gyerekorvoshoz, vagy elmész a klinikára egy benőtt lábkörömmel. Az orvosok számunkra az ellátási rendszer részei. Richard Kongóban egészen szerencsétlen embereket ápol, akiket sokszor még a mentők is nagy lélegzetvétellel szednének össze az út szélén. De hát nem látnak! És Richard megvizsgálja őket, és segít nekik. Más körülmények között nem kapnák meg a törődést. Ezért is lesz Richardból egy kicsit mesei figura.

Nem csak szerintünk mesebeli figura
(Hajdú D. András fotója)

MN: Amikor az ember végignézi a projektbe bekerült fotóidat, akkor nem látszik a nyomor, amiről most beszéltél. Talán azért, mert olyan képeket válogattunk, amelyeken nem a nyomor látszik. Vagy éppen azért, mert a képeknek van egy varázslatos olvasata: az arcok, a ruhák, a jelenetek, az emberi gesztusok mind önmagukban történetek.

HDA: Van egy fotósorozat egy bácsiról. Nagyon szép gyógyulástörténet, de ha végignézed, hogy mit visel, ahhoz képest bármelyik itthoni koldus márkás cuccot hord. Cafatokban borítja a testét valami ingre emlékeztető dolog. Meg egyébként is, ez a tisztes szegénység kívülről másképp látszik. Bemész egy kunyhóba, van egy gyékény a döngölt padlón, tűz pislákol a tűzhelyen, fel van akasztva két póló, hogy száradjon, és nincs más. Azért van olyan szép nagy rend, mert nincs semmijük. A két pólót, az egy darab cipőt meg a három lábast nem olyan bonyolult rendben tartani. Ha belegondolok, be van dobálva a kocsim hátuljába vagy húsz üres üdítőspalack, elvannak ott. Az autóm rendetlen. Ott meg minden tiszta, rendezett. Nincs mit megvenni, nincs műanyag szemét, nincs mit széthagyni.

Kunyhó kívül és belül
(Hajdú D. András fotói)

MN: Miért érezted mégis azt, hogy ezt a világot, amit te láttál és észleltél, meg kellene mutatni a gyerekeknek?

 

HDA: Ennek több rétege van. Az egyik, hogy a gyerekkorom sokkal közelebb áll ehhez a világhoz, mint a mostani gyerekekéhez. Kongóban a gyerekek bármerre mehetnek, nem fogja elütni őket egy kocsi. Vannak problémáik, megmarhatja őket egy kígyó, mégis a birtokukba veszik a környezetüket. Három-, négy-, ötéves gyerekek követtek sokszor kilométereken keresztül, mert mehetnek, szabadok.

A saját lányom miatt is fontos, hogy megmutathassam ezt a világot. Még nem tudja, hogy mi legyen, ha nagy lesz, de az orvosláson gondolkodik. Mindig azt mondom neki, hogy ha választhat olyan dolgot, ami hasznos, meg olyat, ami kevésbé hasznos, akkor tegye bele tudatosan a döntésébe, hogy legyen hasznos a társadalmunk szempontjából. Erre jó példa, amit Richard odakint csinál. Sokkal jobban fekteti be a tudását, mint sok orvostársa hasonló munkakörben. Sok ezer rászorulónak tud új lehetőséget adni az életében. Jó megmutatni, hogy vannak olyan emberek, akik a hétköznapokban olyat csinálnak, ami hasznos, és ez jó érzéssel tölti el őket, meg a világ is kerekebb lesz a munkájuktól.

Sokat beszélek róla, mert Hardi Richard története magában foglalja, amit át szeretnék adni azoknak, akik húzzák a szájukat az élet mindennapos dolgaival kapcsolatban. Például hogy mit eszel, mit iszol, mihez jutsz hozzá. Európában minden evidens. Ha két percet késik a busz, akkor szidod a BKV-t. Nekem volt olyan élményem, hogy a csomagom jött volna utánam, de nem érkezett meg a repülő. Kérdeztem, mikor jön a legközelebbi, és azt mondták, hogy a jövő héten. Egy hétig nem volt ruhám, meg körömollóm, meg fogkefém, meg semmim. A hétköznapokban itt annyira jó nekünk, hogy már nem is tudjuk. Elképzelhetetlen gazdagságban élünk, és nem is vagyunk a tudatában.

A doki és a betegei
(Hajdú D. András fotói)

MN: Mindeközben a képeidről elképesztő gazdagság árad. Talán éppen azért ennyire ihlető a fotóanyag, mert amit közvetítesz, az az igazi gazdagság, ami ebből a túlbiztosított világunkból kikopott.

HDA: Mindenki erre vágyik valahol. Persze senki nem akar meleg sört inni, és rettegni, hogy maláriás lesz, de a túlhajtott európai emberek mégis arra vágynak, hogy megtaláljanak valami paradicsomi létet. A legtöbb ember, amikor beszélget velem erről a témáról, elmondja, hogy ő is járt Afrikában, például Kenyában egy szafarin, de a szafari és Richard élete nem összemérhető dolgok. Nyugati turistaként megpróbálod megteremteni a nyugati civilizációdat ott, ahová utazol, tehát igazából telepesként érkezel. Viszed a kóládat, a klímádat, a napernyődet, és tulajdonképpen kiterjesztett állatkertben vagy. Megmutogatják neked az egzotikus dolgokat. Nézd, milyen szegény emberek lakhatnak azokban a sárkunyhókban! Ezek az emberek mutogatják a képeket, ahogy a terepjáró ablakából lefotózták a szegény gyereket a sárkunyhó előtt, de sose fognak megállni, kiszállni a kocsiból és bemenni, mert idegenként érkeznek. Én is idegenként érkeztem, de miután annyi időt ott töltöttem, egy idő után lehetőségem – nem jogom, csak lehetőségem volt belépni ezekbe a kunyhókba.

Az az Afrika, ami egyenlő a zebrákkal, oroszlánokkal meg elefántokkal, valójában nincs, mert túl sokan vagyunk már a világon. Ezeket elnyomjuk és eltüntetjük. De az mesébe illő dolog, hogy ha odamész és lecsüccsensz, megérzed, amit a túlhajszolt emberek keresnek az életükben. Meg tudsz nyugodni, megérkezel, egyszerűen magadba szívod, hogy most a világ végén vagy egy paradicsomi közegben. A kongói gyerekek ezt meg is találják, de a felnőttek ott is ugyanúgy elégedetlenek, mint itt. Mindenki elvágyik onnan. Mert ők a hideg sört akarják, a klímát, a két autót, ami Európában van. Amikor felnősz, elveszíted azt a képességedet, hogy megtaláld a belső paradicsomodat.

 

MN: A projekthez készült grafikákból augusztus 21-én nyílt kiállítás Kisszékelyben, Lázár Ervin falujában, és jövő év augusztusáig látogatható. Kisszékely azért különleges, mert ez is olyan hely, ahol az ember, ha lecsüccsen, és csak figyel, megtalálhatja a belső paradicsomot, és visszatalálhat a gyermeki létbe. Talán a fotók és a Kukucs! projekt alkotásai is segítségünkre lehetnek ebben. Köszönjük szépen a közös utazást, és a sok kinyitott ablakot!

Hajdú D. András fotója