 |
| Száraz Szofi illusztrációja |
Bank Eszter Katalin: A bűvös távcső
Bogi megpörgette a földgömböt. Szeretett játszani vele, nézte, ahogy forog, és amikor megállt, csukott szemmel rábökött egy pontra. Ilyenkor kibetűzte az ország, vagy a város nevét, és elképzelte, hogyan élnek ott az emberek. Néha anya vagy apa is beszállt a játékba, de most egyedül volt a szobájában.
A földgömb forgott, surr-surr-surr, Bogi pedig behunyta a szemét, és az ujját készenlétbe helyezte. Amikor megállt, bökött. Afrika egyik pontja volt az. A város neve azonban olyan apró volt, hogy szabad szemmel alig látta.
Hol is lehet a nagyító, amivel a bogarakat szokta vizsgálni? Felnyitotta a kincsesládáját, de a nagyítót sehol sem lelte. Sebaj! Kezébe akadt a játéktávcsöve, Kukucs. Hátrébb lépett az íróasztalától, és belenézett. Kicsit állítgatta, kicsit tekergette, és amikor végre kiélesedett kép, alig akart hinni a szemének.
Valaki integetett neki a földgömbről!
Bogi megdörzsölte a szemét, és újra belepillantott a távcsőbe. Megint látta az integető alakot. Tekert még egyet a fókuszállító keréken. Aztán még egyet, és még egyet. Ekkor a földgömb növekedni és újra forogni kezdett. Bogi vele forgott, míg egyszer csak eltűnt a szoba, eltűnt az íróasztal, ő pedig egy poros földúton találta magát.
Hétágra sütött a nap, de olyan erősen, hogy el kellett ernyőznie a szemét. Fülledt meleg csapta meg, mintha az uszodába lépett volna be. Az utat pálmák és zöldlombú fák szegélyezték, az ágak között színes madarak tollászkodtak.
– Afrikában lennék? – csodálkozott, miközben leporolta a szédítő utazás közben bepiszkolódott ruháját. – Vajon hogyan fogok innen hazajutni? Hiszen nincs velem a földgömböm…
Egy fiúcska méregette az út másik oldaláról egy bambuszrúdra támaszkodva. Bőre mint a tejcsokoládé, szeme meleg, barna.
– Te integettél nekem? – kérdezte hunyorogva Bogi.
A fiú bólintott.
– Mbote! A nevem Amani. A tiéd?
– Bogi. Kukucs hozott ide – mutatott a nyakában lógó távcsőre.
– Liloki – suttogta áhítattal Amani. – Varázslat!
– Hol vagyunk most?
– Ez itt az otthonom, Mbuji-Mayi – mutatott körbe Amani a kezében tartott rúddal.
Amani bólintott, majd intett Boginak, hogy kövesse. Elhaladtak egy csapat fiatal lány mellett, akik kíváncsian bámultak rájuk. Színes ruhákat és papucsot viseltek. Néhányan műanyag kannát cipeltek, de nem ám olyan kicsit, mint egy locsolókanna! Ezek a kannák legalább a térdükig értek. Mások nagy, műanyag edényeket egyensúlyoztak a fejük tetején. Bogi elámult. Olyan természetesen jártak, fejükön a teherrel, mint ahogy az európai gyerekek sétálnak a parkban. Mosni indultak a folyóhoz.
Amani átvett két kannát a lányoktól, és az egyiket Boginak nyújtotta.
– Hová megyünk? – kérdezte Bogi.
– Vízért. A város határában van egy kút.
Bogi hallott már róla, hogy Afrika egyes vidékein akár több napot is kell gyalogolni iható vízért. Szerencsére nekik nem kellett ilyen messzire menniük.
Elindultak. Még korán volt, de a fák lombkoronájában már javában zajlott az élet. Bogi a szeméhez emelte Kukucsot, így olyan közelről látta az állatokat, mintha ott csücsülne közöttük.
– Kukulu – mutatott Amani a papagájra, majd az ugrándozó majmokra – Makako.
Bogi megpróbálta utánozni a hangjukat és a mozgásukat. Amani nevetett.
Időnként egy-egy házat is láttak. Ezek nagyon különböztek azoktól, mint amilyeneket Bogi megszokott. Nem kőből, nem is betonból készültek, hanem agyagból.
Amani elmesélte, hogy az apja és a nagybátyja is készít téglákat agyagból, és mindketten részt vettek a kórház felépítésében.
– Nahát! Itt van kórház? – csodálkozott Bogi.
– Igen, ott gyógyítják a beteg szemeket. Miso – mutatott a szemeire Amani.
– Miso – ismételte Bogi.
Elérték a kutat, ami nem állt másból, mint egy betonlapon álló vascsőből és egy pumpás karból. Amani letette a kannát a betonlapra, majd két kézzel megragadta a pumpakar fogantyúját, és elkezdte fel-le mozgatni. A kifolyócsőből először csak erőtlen csöpögés, majd egyre erősebben bugyogó víz tört elő. Bogi tapsolt örömében. Amani után ő is kipróbálta a kutat, de nem boldogult vele olyan ügyesen, mint a kisfiú.
– Nem gondoltam, hogy a vízfakasztás ilyen nehéz feladat – törölte meg gyöngyöző homlokát.
Amikor mindkét kanna megtelt, rájuk csavarták a kupakokat és elindultak Amaniék házához. Sokáig gyalogoltak a nehéz kannákkal. Bogi alig bírta cipelni, hiszen még az iskolatáskájánál is nagyobb és sokkal nehezebb volt.
Amani családja is egy kis, agyagból döngölt házban lakott. Nem volt otthon más, csak Amani testvérei. Afrikában megszokott, hogy amíg a szülők dolgoznak, a nagyobb testvérek vigyáznak a kisebbekre és a háziállatokra.
– Bandeko. Testvér – mutatott rájuk Amani.
Bogi integetett nekik, majd bekukkantott a házikóba. Csak néhány bútordarab állt odabent, de sem telefon, sem internet nyomát nem látta sehol. Legalább üzenhettem volna haza – gondolta csalódottan, de Amani már húzta is tovább magával. Felkapott egy hátizsákot és futásnak eredt, Bogi pedig utána.
– Hová megyünk? – kérdezte lihegve.
– Iskolába.
Ó! Talán ott akad egy földgömb! – reménykedett Bogi.
Bármennyire is tetszett neki ez hirtelen jött afrikai kaland, azért kicsit aggasztotta, hogyan fog innen hazajutni.
Szerencsére az iskola épülete nem volt túl messze, így még éppen időben odaértek a tanítás kezdetére. Amani tanítója ugyanolyan táblára írt, mint amilyen Bogiék osztálytermében is volt. A gyerekek itt is hasonló padokban ültek, mint ő otthon, összeadást és kivonást tanultak, akárcsak ő, és a szünetekben éppúgy kergetőztek és fociztak az udvaron, mint ahogy Bogi és az osztálytársai. Földgömböt azonban sehol sem látott.
A tanítás végeztével meleg ebédet kaptak, rizst és zöldségeket. Éppen időben, mert Bogi nagyon megéhezett a vízhordásban és a gyaloglásban.
Hazafelé elhaladtak a piac mellett, ahol Amani édesanyja déligyümölcsöt árult. Amani felkapott egy zöld, gömbölyded alakú termést és Boginak dobta.
– Lipela – mondta Amani.
Bogi guava néven ismerte. Megköszönte, és rögtön beleharapott lédús húsába.
– Hm, igazán finom!
Ezután Amani megmutatta a piacot. A gyümölcsök és zöldségek mellett mindenféle árucikket láttak. Az asztalkákon kosarak, tálak, fakanalak és kések álltak halomban. Mellettük színes ruhák és kendők kellették magukat. Bogi fogott egyet, és a kofa segítségével a fejére tekerte, ahogyan a lányoktól látta. Sajnos nem volt nála a zsebpénze, hogy fizessen a kendőért, de Amani két fürt banánt adott érte. A következő pulton füstölt hal és tojás, yamgyökér és maniókalevél, só és fűszerek színesítették a kínálatot. Még szappan is akadt. Csak földgömb nem volt sehol, egy sem.
Amani és Bogi besegítettek Amani édesanyjának – pakoltak, számoltak, őrizték az árut.
Amikor hazaértek a piacról, Amani nővére, nagynénje és nagyanyja az udvaron már javában készítették a vacsorát. Bizony, az udvaron, és nem odabent, a házban. Kőből készült tűzrakóhelyen izzott a parázs, a parázs közepén, agyagedényben főtt a sűrű, tésztaszerű kása.
– Fufu – mondta Amani.
Bogi meglepetésére ezt az ételt kézzel kellett enni. Ízletes zöldségekkel, fűszeres és húsos szószokkal is kínálták a kézzel formázott gombócok mellé. Bogi úgy érezte, pukkadásig jóllakott a tápláló vacsorával.
Miután megvacsoráztak, üldögéltek még egy kicsit a csillagos ég alatt. Égett a tűz, a kisebbek szaladgáltak és játszadoztak a család kutyájával, Amani apja és testvérei pedig különféle csörgőket és dobokat hoztak. Hamarosan ütemes zene és énekszó csendült fel. A tűz fényében vidámság lobogott az arcokon.
Boginak most már egyre jobban hiányzott a saját családja és az otthona. De ahhoz, hogy vissza tudjon térni, nemcsak Kukucs segítségére, hanem egy földgömbre is szüksége lett volna. Vajon hol találhat egyet?
Ekkor a kutya labdájára esett a pillantása. Felvette a földről, és megpróbálta elmutogatni Amaninak, mit keres.
Amaninak felcsillant a szeme. Kézenfogta Bogit és a házba vezette. Az egyik sarokban, kis asztalkán egy földgömb állt. Amani megvilágította zseblámpával.
– Mokili – mutatott rá.
– Mokili – ismételte nevetve Bogi.
– Hol van az otthonod? – kérdezte Amani.
Bogi egy nagyon picike országra helyezte az ujját Európában.
– Magyarország.
Amani és Bogi megölelték egymást.
– Baninga.
– Barátok.
Bogi ekkor a földgömbre irányította a távcsövet és belepillantott. Tekert rajta egyet, majd még egyet, és még egyet, míg meg nem látta szeretett városát. A földgömb elkezdett forogni és nőni, Bogi pedig vele forgott, majd egyszer csak hopp, újra ott állt a szobájában.
Még egyszer belenézett a távcsőbe. Egy apró kis alak integetett neki Mbuji-Mayiból.
Szerkesztette: Majoros Nóra
 |
| Hajdú D. András fotója |
Lingala szavak:
mbote = szia
amani = szuahéli, jelentése: béka
liloki = varázslat
Mbuji-Mayi = A Kongó Demokratikus Köztársaság egyik legnagyobb városának és folyójának a neve. Jelentése: kecske-víz, a kecskék-folyója
kukulu = papagáj
makako = majom
miso = szemek
bandeko = testvér
lipela = guava
fufu = maniókaliszt
Mokili = Föld
baninga = barátok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése