 |
| Takács Viktória illusztrációja |
Németh Eszter: Aki lángot látni akar
Habibi. Pöszkének tulajdonképpen fogalma sem volt arról, mit jelent a szó. Újdonsült kis barátnője mondta, nagyjából bármilyen helyzetben, csak más-más hangsúllyal.
Habibi bármi lehetett, kérdés, válasz, kijelentés.
A lehető leglehetetlenebb helyzetekben is alkalmazták, Pöszke is kísérletezett vele, de egy felnőtt se háborodott fel, mint egyébként más szitokszavak használatán.
A felnőttek közül csak Maryre volt teljesen hatástalan minden kísérlet, ahogy a többi ovis kísérleteinek többsége is. Megrovóan a lányokra nézett, és nem reagált. Pöszkét ez roppantul bosszantotta, nagyon szerette volna tudni, mit csinál Mary, ha kijön a sodrából.
Kamélia szomorú lett, Honamona mérges, Kobla pedig hangos, mint az óvó nénik általában. De Mary csak a fejét rázta, és elfordult.
Pöszke új barátnőjének fekete copfjai voltak, és gyöngyöket viselt benne. A bőre is sötét volt, ez különösen tetszett Pöszkének, olyan volt, mint a frissen lakkozott diófa Papus műhelyében. Didi más tekintetben is különbözött az addig ismert gyerekektől, kézzel evett, bátran nemet mondott, ha épp nem volt kedve az aktuális feladathoz. Didi szeretett festeni, tulajdonképpen bármit szeretett, amihez a kezét használhatta és ragacsozhatott, vizezhetett. Pöszke boldogan játszott és sarazott vele. Minden olyan színes és vicces volt, mint a gyöngyök Didi hajában. Didi szeretete erősen korlátozott volt, az anyukáján és a többi gyerek uzsonnájának dézsmálásán túl Maryt zárta csupán a szívébe. Kamélia és Honamona elől rendszeresen elszaladt, Pöszke csak állt és nézte a többi gyerekkel együtt, hogy próbálják elfogni a felnőttek. Mary bezzeg! Mindig Didi tartotta az ajtót, míg a többiek bementek, Didi pedig terelte be őket, Pöszkét utoljára. Mary úgy tett, mintha nem figyelne, de az utolsó pillanatban, amikor Pöszke épp emelte a lábát, hogy átlépje a küszöböt, Mary mintegy mellékesen kinyújtotta a kezét, Didi pedig mindig megfogta.
Ha véletlenül elszaladt, Mary nem rohant utána, nyugodtan megkérdezte: „Hová szaladsz?”, és nyugtázta, hogy Didi követ, békát les, netán egy pocsolyát akar éppen kipróbálni.
Igaz, az ebédbe időnként Marynek is beletörött a bicskája. Pöszke Mary mondását különösen viccesnek találta, noha nem egészen értette, hogy milyen bicska törik és hova. Didire ugyanis nehéz volt hatni, hogy ne kézzel-lábbal egyen, ne nyúlkáljon bele a levesestálba, és merjen a többi gyereknek olyankor is, amikor nem is akartak enni, például a nagyon undorító zöldségszószból, ami pont úgy nézett ki, mint Sanyi bácsi malacainak a mosléka. És Pöszke nem volt malac. Didi sem, még akkor sem, ha időnként kifejezetten úgy evett. Ilyenkor ártatlanul nézett Maryre: „Habibi?” – kérdezte kis mosollyal.
Didinek három testvére volt, egyikük még az oviba járt, de másik csoportba, ami közvetlenül Pöszkéé mellett volt, így gyakran játszottak együtt a folyosón vagy a tornateremben. Dédé magas, erős fiú volt, Pöszke kicsit félt is tőle, mert időnként meghatározhatatlan okokból csapkodott. Igyekezett vigyázni a húgára, noha olykor ő maga csábította csínytevésre.
Mary és Jassi, a másik csoport óvó nénije jól tudott Dédére hatni. Olyankor Pöszke nem félt.
Ha Mary volt délutános, néha a tornateremben játszottak, de a vad, zabolátlan játékokat, amiket Kamélia kicsit lankadó figyelme mellett szabadott játszani, nem merték megkockáztatni.
Időnként, ha Anyus sokáig dolgozott, és senki sem tudta Pöszkét korábban elvinni, majdnem zárásig maradt. Szerette az ilyen napokat, főleg, ha Mary volt a délutános, hiszen olyankor a többieket elvitték már, és teljesen kisajátíthatta Maryt, gyakran Didivel együtt. Pöszke szerette a balabala-utcák építését a tornateremben, és vígan száguldozott a gondosan kijelölt balabalákon a rollerrel.
– Habibi bolingo – mondta ilyenkor Didi, és csillogtak a fogai és a szemei.
– Balabala, Habibi – mondta Pöszke. Mary pedig csak somolygott:
– Jó kis utcákat építettetek.
A balabala ugyanis utcát jelent. Ettől persze Pöszke nem lett okosabb, a tekintetben, hogy mit is jelent a titkozatos Habibi.
Egyik délután, amikor már korán sötétedett, Mary hirtelen ötlettől vezérelve meggyújtott egy gyertyát. Igazit, nem elektromosat. Csend lett a tornateremben. A gyerekek megbabonázva figyelték a lángot. Kicsi volt, törékeny, és ide-oda hajladozott. Mary Dédé kezébe adta a mécsest, a kisfiú úgy tartotta a lángot, mintha a legféltettebb kincse volna. Mary semmit sem szólt, csak lekapcsolta a villanyt.
Ott guggoltak, Didi és Dédé két testvére is, akik zajos érkezésüket azonnal csendesítették, sőt a később belépő Anyus is némán állt meg az ajtóban, majd csendesen leguggolt ő is.
Talán még soha nem volt ilyen csend az óvodában.
Didi szólalt meg először.
– Habibi? – mutatott a lángra.
– Igen, olyan, mint a barátság, igazad van – felelte Mary.
– Habibi bolingo – bólintott Didi.
S hogy Pöszke jobban értse, megfogta a kezét.
Szerkesztette: Miklya Zsolt, Majoros Nóra
Habibi bármi lehetett, kérdés, válasz, kijelentés.
A lehető leglehetetlenebb helyzetekben is alkalmazták, Pöszke is kísérletezett vele, de egy felnőtt se háborodott fel, mint egyébként más szitokszavak használatán.
A felnőttek közül csak Maryre volt teljesen hatástalan minden kísérlet, ahogy a többi ovis kísérleteinek többsége is. Megrovóan a lányokra nézett, és nem reagált. Pöszkét ez roppantul bosszantotta, nagyon szerette volna tudni, mit csinál Mary, ha kijön a sodrából.
Kamélia szomorú lett, Honamona mérges, Kobla pedig hangos, mint az óvó nénik általában. De Mary csak a fejét rázta, és elfordult.
Pöszke új barátnőjének fekete copfjai voltak, és gyöngyöket viselt benne. A bőre is sötét volt, ez különösen tetszett Pöszkének, olyan volt, mint a frissen lakkozott diófa Papus műhelyében. Didi más tekintetben is különbözött az addig ismert gyerekektől, kézzel evett, bátran nemet mondott, ha épp nem volt kedve az aktuális feladathoz. Didi szeretett festeni, tulajdonképpen bármit szeretett, amihez a kezét használhatta és ragacsozhatott, vizezhetett. Pöszke boldogan játszott és sarazott vele. Minden olyan színes és vicces volt, mint a gyöngyök Didi hajában. Didi szeretete erősen korlátozott volt, az anyukáján és a többi gyerek uzsonnájának dézsmálásán túl Maryt zárta csupán a szívébe. Kamélia és Honamona elől rendszeresen elszaladt, Pöszke csak állt és nézte a többi gyerekkel együtt, hogy próbálják elfogni a felnőttek. Mary bezzeg! Mindig Didi tartotta az ajtót, míg a többiek bementek, Didi pedig terelte be őket, Pöszkét utoljára. Mary úgy tett, mintha nem figyelne, de az utolsó pillanatban, amikor Pöszke épp emelte a lábát, hogy átlépje a küszöböt, Mary mintegy mellékesen kinyújtotta a kezét, Didi pedig mindig megfogta.
Ha véletlenül elszaladt, Mary nem rohant utána, nyugodtan megkérdezte: „Hová szaladsz?”, és nyugtázta, hogy Didi követ, békát les, netán egy pocsolyát akar éppen kipróbálni.
Igaz, az ebédbe időnként Marynek is beletörött a bicskája. Pöszke Mary mondását különösen viccesnek találta, noha nem egészen értette, hogy milyen bicska törik és hova. Didire ugyanis nehéz volt hatni, hogy ne kézzel-lábbal egyen, ne nyúlkáljon bele a levesestálba, és merjen a többi gyereknek olyankor is, amikor nem is akartak enni, például a nagyon undorító zöldségszószból, ami pont úgy nézett ki, mint Sanyi bácsi malacainak a mosléka. És Pöszke nem volt malac. Didi sem, még akkor sem, ha időnként kifejezetten úgy evett. Ilyenkor ártatlanul nézett Maryre: „Habibi?” – kérdezte kis mosollyal.
Didinek három testvére volt, egyikük még az oviba járt, de másik csoportba, ami közvetlenül Pöszkéé mellett volt, így gyakran játszottak együtt a folyosón vagy a tornateremben. Dédé magas, erős fiú volt, Pöszke kicsit félt is tőle, mert időnként meghatározhatatlan okokból csapkodott. Igyekezett vigyázni a húgára, noha olykor ő maga csábította csínytevésre.
Mary és Jassi, a másik csoport óvó nénije jól tudott Dédére hatni. Olyankor Pöszke nem félt.
Ha Mary volt délutános, néha a tornateremben játszottak, de a vad, zabolátlan játékokat, amiket Kamélia kicsit lankadó figyelme mellett szabadott játszani, nem merték megkockáztatni.
Időnként, ha Anyus sokáig dolgozott, és senki sem tudta Pöszkét korábban elvinni, majdnem zárásig maradt. Szerette az ilyen napokat, főleg, ha Mary volt a délutános, hiszen olyankor a többieket elvitték már, és teljesen kisajátíthatta Maryt, gyakran Didivel együtt. Pöszke szerette a balabala-utcák építését a tornateremben, és vígan száguldozott a gondosan kijelölt balabalákon a rollerrel.
– Habibi bolingo – mondta ilyenkor Didi, és csillogtak a fogai és a szemei.
– Balabala, Habibi – mondta Pöszke. Mary pedig csak somolygott:
– Jó kis utcákat építettetek.
A balabala ugyanis utcát jelent. Ettől persze Pöszke nem lett okosabb, a tekintetben, hogy mit is jelent a titkozatos Habibi.
Egyik délután, amikor már korán sötétedett, Mary hirtelen ötlettől vezérelve meggyújtott egy gyertyát. Igazit, nem elektromosat. Csend lett a tornateremben. A gyerekek megbabonázva figyelték a lángot. Kicsi volt, törékeny, és ide-oda hajladozott. Mary Dédé kezébe adta a mécsest, a kisfiú úgy tartotta a lángot, mintha a legféltettebb kincse volna. Mary semmit sem szólt, csak lekapcsolta a villanyt.
Ott guggoltak, Didi és Dédé két testvére is, akik zajos érkezésüket azonnal csendesítették, sőt a később belépő Anyus is némán állt meg az ajtóban, majd csendesen leguggolt ő is.
Talán még soha nem volt ilyen csend az óvodában.
Didi szólalt meg először.
– Habibi? – mutatott a lángra.
– Igen, olyan, mint a barátság, igazad van – felelte Mary.
– Habibi bolingo – bólintott Didi.
S hogy Pöszke jobban értse, megfogta a kezét.
Szerkesztette: Miklya Zsolt, Majoros Nóra
 |
| Hajdú D. András fotója |
Lingala szavak
balabala = utca
bolingo = szeretet, szerelem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése