 |
| Kalatha Sofia fotogramja |
Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt
Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.
Mindig ilyeneket mond:
– Butu, hallgass a bölcsebbekre! A dzsungel veszélyes egy ekkora gyereknek. Nem tudhatod, mi rejtőzik a fák között. Akár leopárd is jöhet! Menj a többiekkel játszani!
Be kell vallanom, a szófogadás nem az erősségem. Becsszóra, megpróbáltam, nagyon erősen próbáltam szót fogadni, de végül mindig a dzsungelben kötöttem ki. Mégis ki akarna az izgalmas kalandok helyett olyan csúfolódós fiúkkal játszani, mint Potopoto és Pilipili?
Egyik este házi feladatot írtam a kunyhónkban, amikor kintről kiáltozást hallottam. Azonnal szaladtam megnézni, mi történt. Pilipili állt egy csapat falusi körében, és kifulladva magyarázta, hogyan tévedt el Potopoto az erdőben. Közelebb furakodtam, hogy jobban halljam a részleteket.
– A Háromsziklánál voltunk, amikor morgást hallottunk a közelben. Potopoto megijedt, és a moabi fák felé szaladt. Én elbújtam az egyik szikla kiszögellésében. Amikor elmúlt a veszély, hiába kerestem, mintha a föld nyelte volna el – mesélte Pilipili.
Akkor az anyukája is odaért, és mérgesen lökte félre a kíváncsiskodókat.
– Nem megmondtam, hogy napszállta után nincs játék a dzsungelben? A szellemekre mondom, sírba visz ez a gyerek! – fogta meg Pilipilit, és a kunyhójuk felé tolta. Pilipili sírt, és fogadkozott, hogy soha többet nem csinál ilyet. Ekkor anyukám a kunyhónk ajtajából rám kiáltott, hogy menjek haza vacsorázni, de még láttam, ahogy a férfiak, köztük Potopoto bátyjai, fáklyákat és botokat hoztak, majd nem sokkal később bevetették magukat az erdőbe. A falura csend telepedett.
A vacsorára kapott főtt banánt csak piszkáltam, nem volt étvágyam. A dzsungel ilyenkor sokkal fenyegetőbb, mint nappal, és szegény Potopoto, aki még a kapuba sem talál be a focilabdával, meg fára mászni sem tud, most egyedül bolyong a sötétben. Mi van, ha jön valami borzalmas és rémséges vadállat, ami elől nem tud elfutni? Akármennyire haragudtam Potopotora, nem érdemli meg, hogy egy leopárd vacsorája legyen.
Felpattantam az asztal mellől, kerestem egy fáklyát, és a zsebembe rejtettem egy banánt. Mivel anyáék átmentek Potopoto családjához, így észrevétlenül surrantam ki a kunyhónkból.
A megszokott ösvényen léptem be a dzsungelbe. Tudtam, ha a csimpánzok pihenőhelye mellett jobbra fordulok, azzal kikerülöm a Háromsziklát, és gyorsan eljutok a moabi fákhoz. Ismertem az erdőnek azt a részét, a faóriásoknál gyakran ücsörögtem nappal.
Meggyújtottam a fáklyát, hogy a tűz fénye elijessze a ragadozókat, és óvatosan haladtam előre. Fülsiketítő kórus zúgott körülöttem, milliónyi rovar ciripelt, békák vartyogtak, madarak füttyögtek. Már mélyen bent jártam a dzsungelben, amikor a csimpánzok alvóhelyéhez közeledve lassítottam, mert nem akartam megzavarni az álmukat. Hirtelen a közeli ágakon felrikoltott egy csónakfarkú lappantyú. Megtorpantam, és vettem egy mély levegőt. Ugye, leszek elég bátor, hogy segítsek Potopotonak? – kérdeztem magamtól, és továbbindultam az ösvényen.
Ekkor ág reccsenésére kaptam fel a fejem. A szemben álló fatörzs mögül egy arc nézett vissza rám. Nagyot ugrottam ijedtemben, azt hiszem, fel is kiáltottam. Ahogy visszanyertem az egyensúlyomat, rájöttem, kit látok: a csimpánz csapat egyik vezére, Mokambi bámult rám a sötétből. Intettem neki, ő visszaintett.
A Háromsziklát egy szűk csapáson kerültem ki. Hallottam a falusiak kiabálását, ahogy Potopotot keresik, a fáklyáik fénye megcsillant a bokrok levelei között. A moabi fák felé siettem, amelyek méltóságteljesen nyújtózkodtak felfelé, és olyan hatalmasak voltak, hogy a tetejükre még én sem mertem soha felmászni. Próbáltam megszámolni, hány zsiráfot kellene egymás nyakába állítani, hogy felérjenek a lombkoronáig, de nem tudtam eldönteni, hogy a zsiráfok egymás vállára állnának vagy egymás fejére, így feladtam a számolást.
Az éjszakai rovarkórus zenebonájában váratlanul egy vékony, sírós hangot hallottam. A fáklyával világítva alaposan megnéztem, hol vannak búvóhelyek a moabik gyökerei és a liánok közt, így csakhamar rátaláltam Potopotora egy kidőlt fa korhadt törzsében kucorogva.
– Butu! Te vagy az? – kiáltott fel.
– Megtaláltalak! – kurjantottam örömömben.
Potopoto a nyakamba ugrott, és megölelt.
– Úgy féltem – mondta.
– Gyere, induljunk! A bátyáid a Háromsziklánál keresnek.
– Óvatosan, valami jár erre – csuklott el a hangja.
Visszaindultunk a csapáson. Lassan lépdeltünk, próbáltam hegyezni a fülemet, de a rikoltozó madarak és a kuruttyoló békák hangorkánjában nem hallottam a settenkedő veszélyt.
Hirtelen elhallgattak az állatok, és a csendben egyre erősödő morgást hallottunk. Potopoto belekapaszkodott a karomba.
– Végünk van!
A fák közül egy leopárd lépett elő. Lassan rakta egyik mancsát a másik után, torkából halk hörgés tört fel. Beleszimatolt a levegőbe, és fenyegetően közeledett felénk.
– Butu, a fáklya! – kiáltott rám Potopoto. Megfogta a kezemet, és a lobogó lángokat igyekeztünk ketten az állat felé irányítani, de a tűz sem tántorította el. Egyszer csak a leopárd megállt előttem, és mozdulatlanul rám meredt. Hirtelen hideget éreztem az arcomon. A szabad kezemmel a szememhez kaptam, Potopoto pedig meglepetten nézett rám.
– Ragyog a foltod – nyögte döbbenten.
Ekkor faágak kezdtek záporozni. A Háromszikla felőli ösvényen hat csimpánz állt, hangosan üvöltöttek, és a körülöttük álló fák ágaival dobálták a leopárdot. Az elképedt állat hamar felocsúdott, és hátrálni kezdett, majd egy pillanat alatt eltűnt az éjszakai dzsungel rengetegében. A csimpánzok zajos rikoltozással ünnepelték a győzelmüket, Potopotoval boldogan ölelkeztünk össze. A csimpánzcsapatból Mokambi lépett elő. Átnyújtottam neki a zsebembe rejtett banánt, amit vidám rikoltással köszönt meg, majd hátat fordított, és a csapat élén elvonult. Kézen fogtam Potopotot, és elindultunk a Háromszikla irányába.
Amikor megláttuk a fák között a falusiak fáklyáit, Potopoto hozzám fordult.
– Jót tettél velem, pedig nem érdemeltem meg. Bocsáss meg, hogy kigúnyoltalak! Már látom, valóban a hold szerencséje kísér.
Elszorult a torkom, ezért nem válaszoltam, csak bólintottam. Futni kezdtünk a keresőcsapat felé, és kiabáltunk, hogy mihamarabb ránk találjanak.
Otthon már az egész falu izgult értünk. Amikor visszaértünk a dzsungelből, anyáék a karjukba kaptak minket, és úgy megölelgettek, hogy majd megfulladtunk. Persze jól meg is szidtak, amiért ilyen veszélyes kalandba keveredtünk, de nagyobb volt az örömük, hogy épségben hazakerültünk. Potopotoval barátok lettünk, és a hold alakú foltom miatt senki nem csúfolt többé.
Szerkesztette: Majoros Nóra
 |
| Hajdú D. András fotója |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése