A bűvös távcső (Bank Eszter Katalin és Száraz Szofi alkotásai)

Száraz Szofi illusztrációja

Bank Eszter Katalin: A bűvös távcső

Bogi megpörgette a földgömböt. Szeretett játszani vele, nézte, ahogy forog, és amikor megállt, csukott szemmel rábökött egy pontra. Ilyenkor kibetűzte az ország, vagy a város nevét, és elképzelte, hogyan élnek ott az emberek. Néha anya vagy apa is beszállt a játékba, de most egyedül volt a szobájában.

A földgömb forgott, surr-surr-surr, Bogi pedig behunyta a szemét, és az ujját készenlétbe helyezte. Amikor megállt, bökött. Afrika egyik pontja volt az. A város neve azonban olyan apró volt, hogy szabad szemmel alig látta.

     Hol is lehet a nagyító, amivel a bogarakat szokta vizsgálni? Felnyitotta a kincsesládáját, de a nagyítót sehol sem lelte. Sebaj! Kezébe akadt a játéktávcsöve, Kukucs. Hátrébb lépett az íróasztalától, és belenézett. Kicsit állítgatta, kicsit tekergette, és amikor végre kiélesedett kép, alig akart hinni a szemének.

     Valaki integetett neki a földgömbről!

     Bogi megdörzsölte a szemét, és újra belepillantott a távcsőbe. Megint látta az integető alakot. Tekert még egyet a fókuszállító keréken. Aztán még egyet, és még egyet. Ekkor a földgömb növekedni és újra forogni kezdett. Bogi vele forgott, míg egyszer csak eltűnt a szoba, eltűnt az íróasztal, ő pedig egy poros földúton találta magát.

     Hétágra sütött a nap, de olyan erősen, hogy el kellett ernyőznie a szemét. Fülledt meleg csapta meg, mintha az uszodába lépett volna be. Az utat pálmák és zöldlombú fák szegélyezték, az ágak között színes madarak tollászkodtak.

     – Afrikában lennék? – csodálkozott, miközben leporolta a szédítő utazás közben bepiszkolódott ruháját. – Vajon hogyan fogok innen hazajutni? Hiszen nincs velem a földgömböm…

     Egy fiúcska méregette az út másik oldaláról egy bambuszrúdra támaszkodva. Bőre mint a tejcsokoládé, szeme meleg, barna.

     – Te integettél nekem? – kérdezte hunyorogva Bogi.

     A fiú bólintott.

     – Mbote! A nevem Amani. A tiéd?

     – Bogi. Kukucs hozott ide – mutatott a nyakában lógó távcsőre.

     – Liloki – suttogta áhítattal Amani. – Varázslat!

     – Hol vagyunk most?

     – Ez itt az otthonom, Mbuji-Mayi – mutatott körbe Amani a kezében tartott rúddal.

     – Azta, ilyen nevet még sosem hallottam! Te itt élsz? Megmutatod, hogyan telik itt egy nap?

Álomhatáron (Márialigeti Anna és Várfalvy Emőke alkotásai)

 

Márialigeti Anna grafikája

Várfalvy Emőke: Álomhatáron

Izzik az ég alja,

halljátok?, pirkadna, 

fű között fénysugár,

foltvarrott szemhatár,

bíborba, narancsba! –

szól a Nap parancsa,

öltözöm, itt vagyok,

álomszőtt illatok,

puha rongybarátok,

mese vár ma rátok,

édeskés ébredés,

játék, nem tévedés,

reggel elképzelem,

ilyen a végtelen.

Szerkesztette: Bertóti Johanna

Puszihegyek (Agócs Írisz, Dávid Ádám és Németh Eszter alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

     Németh Eszter: Puszilexikon

     Mama, mondd, a puszi hányféle?

     Ha most egyet az arcodra nyomok,

     az a csak úgy puszi?

     Van még vigaszpuszi, gyakori fajta.

     Jó éjt, jó reggelt puszik homlokra, arcra.

     Puszi a szádra, apától másképp, 

     puszi a szájra, az hány alfajta?

     Papa, mondd, hányféle puszit adsz?

     Anyának kedvest, nekünk szabadot?

     Kedveset, ragadóst, sörszagút,

     izzadt vizeset sport után,

     bátorságpuszit, nyuszipuszit, 

     mindegyik nagyinak másikat,

     senki nem látja anyu-puszit (pfúúúj!).

     A szemforgatós néniknek cuppanóst,

     levegőbe szállót. A bácsipuszi a tévében

     apa szerint buta politikusok puszija, 

     az állomásokon búcsúpuszikat, 

     kórházakban gyógypuszikat adnak.

     Templomkertben Júdás-puszi, 

     a kistiszi szerint, szerintem meg

     lopott puszik, mert a puszilózók 

     nem is házasok, vagy mással laknak.

     A puszi lehet nagy vagy kicsi.

     Rövid vagy hosszú, esetleg örök.

     Lehet kulcs vagy orvosság (fungola vagy kisi).

     Viharban harapós (koswa), 

     megbocsátásban néha sós,

     kulcslyukon át kuncogós.

     Az oviban kedves, néha tiltott.

     Szerkesztette: Miklya Zsolt

Aki lángot látni akar (Németh Eszter és Takács Viktória alkotásai)

Takács Viktória illusztrációja

 

Németh Eszter: Aki lángot látni akar

Habibi. Pöszkének tulajdonképpen fogalma sem volt arról, mit jelent a szó. Újdonsült kis barátnője mondta, nagyjából bármilyen helyzetben, csak más-más hangsúllyal.
     Habibi bármi lehetett, kérdés, válasz, kijelentés.
     A lehető leglehetetlenebb helyzetekben is alkalmazták, Pöszke is kísérletezett vele, de egy felnőtt se háborodott fel, mint egyébként más szitokszavak használatán.
     A felnőttek közül csak Maryre volt teljesen hatástalan minden kísérlet, ahogy a többi ovis kísérleteinek többsége is. Megrovóan a lányokra nézett, és nem reagált. Pöszkét ez roppantul bosszantotta, nagyon szerette volna tudni, mit csinál Mary, ha kijön a sodrából.
     Kamélia szomorú lett, Honamona mérges, Kobla pedig hangos, mint az óvó nénik általában. De Mary csak a fejét rázta, és elfordult.
     Pöszke új barátnőjének fekete copfjai voltak, és gyöngyöket viselt benne. A bőre is sötét volt, ez különösen tetszett Pöszkének, olyan volt, mint a frissen lakkozott diófa Papus műhelyében. Didi más tekintetben is különbözött az addig ismert gyerekektől, kézzel evett, bátran nemet mondott, ha épp nem volt kedve az aktuális feladathoz. Didi szeretett festeni, tulajdonképpen bármit szeretett, amihez a kezét használhatta és ragacsozhatott, vizezhetett. Pöszke boldogan játszott és sarazott vele. Minden olyan színes és vicces volt, mint a gyöngyök Didi hajában.

Űrhajósok (Lukács-Kis Panka és Radnóti Blanka alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Lukács-Kis Panka: Űrhajósok

     – Te! Pisti, láttad? – szaladt izgatottan Peti a barátjához. Még köszönni is elfelejtett ezen az álmos hétfő reggelen.
     – Nem! Mit? – válaszolt kicsit morcosan Pisti, mert éppen a kedvenc mágneses építőjátékával bíbelődött, ami sehogyan sem akart összeállni az Artemis II. űrhajóvá. Már legalább negyedórája ezen dolgozott, és most a barátja megzavarta.
     – Új gyerekek jöttek az oviba! – hadarta Peti a szokásos lendületével. – Gyere, nézd meg őket!
     – Nem akarom! Építek. Nem érdekelnek az új gyerekek!
     – Ketten vannak! Gyere már Pisti! – noszogatta barátját Peti.
     Pisti tovább folytatta az építést, de ahogy egyre nőtt az építmény, egy törött ormányú elefántra kezdett hasonlítani.
     – Szép elefánt – mondta Peti. Pisti elvörösödött.
     – Nem elefánt, hanem az Artemis II.
     Erre Peti megrántotta a vállát, és otthagyta a barátját.
     Pisti hallotta, amint egyre több gyerek érkezik a csoportba. Messziről megismerte Hajnit magas, vékony hangjáról, Ivánt kicsit akadozó beszédéről, Jojót lassú, mély dörmögéséről. Egyszerre csak fura, pattogó, gurgulázó hangra lett figyelmes. Nem akart odafigyelni rá, de annyira furcsa volt, hogy már csak azt vette észre, hogy az ajtót nézi, amelyben két egymáshoz nagyon hasonló, kerekfejű kisfiú álldogált és egy magas nénivel beszélt.

4. fejezet: Esőcsepp és gyertyaláng

 

Hajdú D. András fotója

Azt mondják, a gyerekek mindenütt ugyanolyanok. Szeretnek bújócskát játszani, pocsolyában tapicskolni, szívesen esznek tortát, lenyűgözik őket a hatalmas munkagépek, és mindegyiküket megnyugtatja egy anyapuszi. No, de mi történne, ha egy magyar óvodában hirtelen felbukkanna két akfrikai kisfiú? És mi lenne akkor, ha egy bűvös távcsőbe pillantva egy magyar kislány hirtelen egy kongói faluban találná magát, és ott kéne eltöltenie egy napot?

Afrikai utazásunk következő fejezetében olyan meséket és verseket gyűjtöttünk össze, amelyek gyerekszemmel mutatják meg a körülöttünk lévő világot, legyen az óvoda, iskola, falu, vagy éppen az erdőszélen egy kiadós, nyári zápor. Nézzetek bele a bűvös távcsőbe ti is, hátha megpillantjátok az Afrikában integető gyerekeket!

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 3–9 év

Hajdú D. András fotója

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Lassan elhagytuk a várost, és elkezdődött a nagy utazás Kabinda felé. Az ég felhős volt, és féltünk, hogy bármikor eleredhet megint az eső. Hatalmas gázlókon keltünk át, a víz időnként ellepte a motorháztetőt, ilyenkor tanácsos volt becsukni az ablakokat, mert még az utastérbe is becsapott. De nem is ezek voltak az igazán nehéz helyek, hanem egyes laza, homokos részek, ahol a kerekek hatalmas mélyedéseket vájtak ki. Ebben kellett lavírozni, lehetőleg nagy lendülettel átevickélni négy kerékmeghajtással, mert ha megállsz, elsüllyedsz. Autóink jók voltak, így 20-30 km/ órás sebességgel haladtunk. Időnként teherautókat előztünk meg, ezek iszonyúan meg vannak rakva áruval és emberekkel. Nehezebb részeknél leszállítják az embereket, és az autó üresen megy át a homokon, így az emberek az út felét gyalog teszik meg. Az út kb. felénél utolértünk egy beragadt autót. Az emberek ásóval, lapáttal igyekeztek kiszabadítani. Próbáltuk kihúzni, de nejlonkötelünk mint a cérna szakadt el. A mögöttünk jövő teherautó sofőrje ekkor ért oda, és mondta, hogy fizessünk neki 100 dollárt, és akkor kihúzza. Mondtuk, hogy nem vagyunk hülyék, és ha tovább akar menni, húzza ki ingyen. Ki is húzta. és utána vidáman búcsút vett tőlünk.”

Imák csendes éjeken (Bódi Kati, Nagy Izabella és Szabó-Szemenyei Eszter alkotásai)

 

Szabó-Szemenyei Eszter grafikája

Nagy Izabella: Imák csendes éjeken

azt álmodtam

Te alkottad az eget

csillagokkal teleszórt fekete szemeket

az égbolt tiszta tükrét

hogy ha lemegy a nagy gömbölyű

vörösség

ne maradjunk árván

Nélküled 

csak szélfútta pálmafák hegye vagyunk

kitéve a zord nappalnak

azt álmodtam

Te alkottál engem

teleszórva sötét fellegekkel

az égbolt letűnt felhőivel

hogy ha becsukom a szemem

feketeség

áradjon miránk

mert az éj Veled igazán teljes

teleszórva csillagokkal

és álmodjuk

hogy Hozzád imádkozunk.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Bódi Kati illusztrációja

A varázsló születésnapja (Arthofer Márk és Halász Bálint alkotásai)

Arthofer Márk illusztrációja

Halász Bálint: A varázsló születésnapja

     – Nagypapa, mesélj Afrikáról!

     – Mit meséljek?

     – Tudod… amikor ott dolgoztál. Mint varázsló!

     – Varázsló?! Dehogy! Oftalmológus voltam. Szemeket gyógyítottam.

     – Oftalmi… micsoda? Az kimondhatatlan és nagyon uncsi! Varázsló voltál. Most meg nyugdíjas varázsló és nagypapa vagy. Gyerünk, mesélj! Afrikáról. Meg a varázslatról!

     – Úgy látom, nincs más választásom.

     – Nincs!

     – Lássuk csak… Meg is van! Élt egyszer Afrikában egy varázsló. Nem olyan, mint én, hanem igazi. Senki sem tudta, honnan jött, és hány éves volt.

     – Ha nem tudták, hány éves, akkor hogy ünnepelték a születésnapját? Az enyém március 8-án van!

     – Képzeld, az övé is pont akkor volt. És ahogy a tiedet, az övét is mindenki megünnepelte. Csakhogy az ő szülei az Ég és a Föld voltak. A gyerekei pedig a növények, az állatok és az emberek.

     – Az jó sok ajándék, nagypapa!

     – Neki az volt az ajándék, hogy együtt látta a családját. Az Ég mosolyogva borult föléjük, a Föld nagyot nyújtózott, hogy a varázsló minden gyereke elférjen rajta. Ott voltak a kicsi és nagy állatok: az elefántok lengették a fülüket, az oroszlánok borzolták a sörényüket, a zebrák játékosan nyargaltak.

     – A zsiráfokat ki ne felejtsd!

     – Hogy is felejteném! A zsiráfok magasra emelték a fejüket, és kecsesen hajlongtak. Ott volt minden állat, minden növény, és persze az emberek is.

     – Jó kis buli lehetett!

     – Az is volt. Egészen addig, amíg el nem kezdtek veszekedni.

Elili világa (Kátai Letti és Fricska Erika alkotásai)

 

Fricska Erika illusztrációja

Kátai Letti: Elili világa

Elili az utóbbi időben mindent elkövet, hogy elkerüljék. Morog, mint a legöregebb drótszőrű koca, mire a falubeli gyerekek elszaladnak tőle. Csak kishúgát, Matekát tűri meg maga mellett, s persze mama knokót, a nagymamájukat. De ők már megtanulták kezelni a lány szeszélyeit.
     Elili nem volt mindig ilyen. Még mondandóját is mindig dalba költöztette. Olyankor közelebb úsztak a felhők, nevetését visszadobták a hegyek, megcsiklandozva az emberek lelkét. Az asszonyok a nagymosások idején erre a ritmusra dörgölték-rázták a rikító ruhákat, virágos ingeket. A városba motorozó suhancok, egymást heccelve dudáltak Szép Elilinek. Aztán minden más lett. Először színtelenek lettek a szoknyák, aztán homályosak a völgyek, s végül feketék a folyók. Legalábbis Elilinek. Lassan elveszítette a látását. Mély sötétbarna szemei vizes kékké halványultak.
     Már csak árnyéka önmagának.  Mondják, a nevek sosem hazudnak, előbb vagy utóbb beteljesítik viselőjük sorsát. A neve „árnyékot” jelent.
     − Emlékszel, amikor…? – kérdené húga, de az árnyéklány hűvösen félbeszakítja:
     − Nem.
     Mateka hallgat pár pislogás erejéig, aztán újra próbálkozik:
     − Látod őket? Melyiküknek van kék arája?
     − Aurája! De most szaladj mama knokóhoz, vigyél neki kannát, mert még tejel a kecske – feleli szárazon a nővére.
     − Nem is látod… már azt se látod! – szúrja oda erre Mateka durcásan. Korábban Elili azt mesélte, hogy látja az emberek és az állatok körül lebegő energiafelhő színét. Akkor még nem volt ennyire vizeskék a szeme, s fakó a világ.
     − Eredj már! – rivall rá a kislányra.
     Később az árnyéklány hallja, hogy testvére pityereg. Ő is sírna, ha tudna ezekkel a rossz szemekkel. Ő hívja így, nem más. Persze tudja, hogy ha törik, ha szakad, most már énekelnie kell, hogy Mateka megnyugodjon.

Kéznyomok (Diana Soto, Gyovai Kati, Maros Krisztina, és Wéber Anikó alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Maros Krisztina grafikája

Diana Soto: Anya, nézd!

Nálunk a fák égig érnek,

virágukon kicsi méhek.

Barna sasok szárnyra kapnak,

kéklő pávák rikongatnak.

Nem is lehet nagyobb lárma,

mint cerkófok társasága.

Ágról ágra szökdécselnek

bivalyokról beszélgetnek.

Nézd, a folyó mindig siet,

kár, hogy nincsenek delfinek.

Krokodilok úsznak csendben,

jaj, nehogy majd megijesszen.

Vigyázz, anya, tüskés az ág,

kiszakítja lila ruhád.

Lépj egy nagyot, gödrös az út,

mindjárt elérjük a falut.

Nézd csak, anya, ott egy béka,

piros-sárga, mégis néma.

Olyan színes, mint a szoknyám,

vigyázz, anya, ne érj hozzá!

Az ott már a falu széle,

odaérünk majd éjfélre.

Gyere anya, add a kezed,

hadd legyek még egyszer szemed.

Szerkesztette: Nagy Izabella

A szivárványhártya harcosai (Dér Adrienn és Miklós Rita alkotásai)

 

Miklós Rita grafikája

Dér Adrienn: A szivárványhártya harcosai

A próbakeret várakozón pihent a kis asztalkán. A világ most sötét volt, de ő ilyenkor is színesnek látta. Ez csak Éjszaka, jóbarát. Nem úgy az, akivel napról napra meggyűlt a bajuk: a rettegett ellenség, a szürke Cataracta. Apróbakeret szerint csupán egy felfuvalkodott hólyag, aki túlságosan el volt telve magától. Megtámadott fiatalt, öreget, középkorút, nem válogatott. És szemre ment, a szemtelenje! Egész pontosan, a szembogárra.
     A szembogár az emberek szemében él, és a szentjánosbogárhoz hasonlatos, csak ő nem adja a fényt, hanem befogadja, azután pedig szétválogatja belőle a színeket, ettől látjuk olyan színesnek a világot. Cataracta eltökélte, hogy annyi szembogarat támad meg, ahányat csak tud. Az ő szemét ugyanis bántotta a fény, utálta a színeket. A formákat meg ormótlan pacákká mosta. Mi tagadás, szeretett mosni, csak épp tehetsége nem volt hozzá.
     Az emberek küzdöttek ellene, hiszen ki szeretne egyfolytában sötétben lenni? Szedtek D-vitamint, mert az a Napból jön. Ettek répát, mert azt szereti a szembogár. Ám akármivel próbálkoztak, nem használt. Végül rájöttek, hogy egyedül nem győzhetnek. Szinte már teljesen feladták, és beletörődtek abba, hogy hamarosan eltűnik előlük a világ szépsége, amikor hallottak az egyetlenről, akitől Cataracta retteg: a Doktorról! Nyakukba vették hát a világot, a gyereket… na jó, az öreget nem, csak ha nagyon muszáj volt. Őt inkább felrakták a bicikli csomagtartójára, úgy kerekeztek el vele a hőshöz, a szivárványhártya harcosához, vagyis a szemorvoshoz, akinek hű segítőtársa a próbakeret, de mindenki csak úgy emlegette: a SzuperSzemüveg. Aki meg nem bírt ellátogatni hozzá, azt a Doktor maga kereste fel.
     A SzuperSzemüveg büszkén idézte fel legutóbbi dicsőséges győzelmüket.

Manu és a fehér varázsló (Bank Eszter Katalin és Trombitás Réka alkotásai)

 

Trombitás Réka grafikája

Bank Eszter Katalin: A fehér varázsló

     Emmanuel nem emlékezett arra, amikor még élesek voltak a fények és a körvonalak. Még a családtagjai arcát sem bírta felidézni. Amióta csak az eszét tudta, jobb szemével sárgás-szürkés színű homályban látta a világot, a ballal pedig gyengén.

     Néztél már keresztül piszkos üvegen, vagy párás buszablakon? Akkor el tudod képzelni, hogyan láthatott Emmanuel. És úgy tűnt, hogy ez már nem is fog megváltozni.

Egy nap azonban érdekes dolog történt. Az a hír járta, hogy egy fehér varázsló érkezett a környékre, ahol ő és a családja élt.

     Emmanuel, akit a szülei egyszerűen csak Manunak becéztek, addig még sosem ismert ndokit, csak nganga mamát. Ha valaki megbetegedett a faluban, mindig őhozzá fordultak segítségért. Nganga mama először meghallgatta, mi a panasz, azután gyógyteát, kenőcsöt, vagy pakolást készített. Imát mondott, ha arra volt szükség, és néha még amulettet is adott. A kisfiúnak is volt egy ilyen amulettje, egy nyakba akasztható bőrzacskó gyógyfüvekkel.

     Amikor először vitték el nganga mamához, hogy gyógyítsa meg a látását, az anyó lemosta a szemét, majd borogatást rakott rá. Füstölőt hozott, megtisztította vele Manut, aztán hazaküldte. Néhány nap múlva újra fogadta, de amikor megvizsgálta, csak csóválta a fejét és hümmögött.

     – Szürkehályog. Láttam már ilyet.

Varázslat (Lukács-Kis Panka és Vajda Melinda alkotásai)

Vajda Melinda illusztrációja

 

Lukács-Kis Panka: Varázslat

Ling-a-la

ang-i-li

ing-a-la

lang-i-li

in-ga-la

angi-li

linga-la

inga-la

angi-ling

ang-ili

lingi-lang

langa-ling

lingalang

Szép mély hang zengte a szavakat. Öregnek és ismeretlennek tűnt, nem törzsbeli hangja volt.
      – Hallod a varázsigét? – kérdezte Zola mama. – A varázslódoktor meg fog gyógyítani, Sanza. Kis idő és látni is fogsz mindent, nem csak hallani.
     A hang egyre közelebb jött, a varázsigének hangzó mormogás a fülemből a fejembe, onnan a szívembe kúszott.

A legszebb bábu (András Adél és Erdősi Zsófia alkotásai)

Erdősi Zsófia illusztrációja

András Adél: A legszebb bábu

Nagypapa fabábut faragott Ashának. A kislány mindenhová magával vitte, alig engedte ki a kezéből. Most is csak addig tette le, amíg a fejére tekerte a lambát. Amíg a hosszú kendőt eligazította, hogy jól álljon rajta a korsó, Imani, Asha húga felkapta a bábut, és elfutott vele.
     – Olyan zoba vagy! – kiáltott rá dühösen Asha.
     – Te vagy a buta! Én találtam, az enyém. Vedd el, ha tudod!
     Asha a falak mentén tapogatózva a húga után lépegetett.
     – Megmondalak anyának!
     – Rajta, kit érdekel! – kacagott Imani.
     Asha a hang irányába indult, de mire utolérte volna testvérét, Imani elszaladt.
     – Elég a játékból, igyekezzetek vízért! – szólt rájuk anya, aki egy kis agyagedényben rizst főzött a kunyhó előtt.
     Imani visszaadta a bábut, aztán megfogta nővére kezét. Így vezette ki őt a faluból, a sűrű esőerdőn át a folyó felé. Mezítelen lábuk besüllyedt az agyagba a hepehupás úton. Az erdőben Imani félrehajtotta a széles levelű elefántfüveket nővére elől, miközben irányította őt:
     – Vigyázz, jobbra egy gödör; húzd be a fejed, itt sok az inda.
     Hosszú gyaloglás után hangosan zúgó folyóhoz érkeztek. A parton sokan voltak: vizet mertek, ruhát mostak, a gyerekek sikongva fürödtek a nagy melegben. Asha és Imani megtöltötték a korsókat, és már indultak is haza.
     – A babám! – kiáltott fel Asha, amikor rájött, hogy a bábut a parton felejtette.

Váróterem a fa alatt (Kiss Dorina és Varsányi Orsi alkotásai)

 

Varsányi Orsi illusztrációja

Kiss Dorina: Váróterem a fa alatt

Szomszéd tyúk a táskámon
Üldögéljen, nem bánom!
Ráérősen kukucskál,
Kávémban kecske turkál.
Ezerfelé figyelek,
Hogy lássalak titeket!
Álldogáltok fák között,
Lyukat metszek, kötözök.
Olyan gyors a mozdulat,
Győz a fény, a sor halad. 

(Richárd doktor)

A falunk nem arról híres, hogy itt van a világ közepe, hanem arról, hogy nálunk még a fák is úgy nőnek, hogy útban legyenek. Nem egyszerű megtalálni minket: kevesen akarnak ide jönni, és még kevesebben teszik meg. De egy nap megjelent egy férfi.
     Volt nála egy fehér doboz, körülbelül akkora, mint egy átlagos méretű aktatáska, csak vaskosabb. A közepén egy hatalmas vörös kereszt terpeszkedett, ami úgy ragyogott már messziről, mint neonreklám a sivatag közepén. A falu bölcse, aki már csak annyit látott, hogy a látogatónál van valami fehér, és az valószínűleg nem egy albínó oroszlán, azt mondta:
     – Ez egy fontos ember! Érzem. Lehet, hogy a csokoládégyártól jött, és karácsonyi szállítmányt hozott.

3. fejezet: Szemvarázsló

Hajdú D. András fotója

 

Történt egyszer Afrikában, egészen pontosan Kongóban, ahol az esőerdőket ezer folyó tagolja, a hegyek felé pedig a szavanna füve hullámzik, hogy egy távoli vidékről furcsa ember érkezett látogatóba. Más volt, mint az itteni emberek, bőre sápadt, mintha soha nem érte volna nap, és olyan nyelven beszélt, amelyről senki sem hallott, és amelyet senki sem értett. De ennél sokkal különlegesebb tulajdonsága is volt az idegennek: képes volt meggyógyítani az emberek szemét akkor is, ha elveszítették a látásukat. Hamarosan híre ment a nagy, fehér gyógyítónak, és messzi földről érkeztek a szembeteg emberek, hogy újra átélhessék a látás csodáját. Volt, aki napokat zötykölődött úttalan utakon az autójával, de a szegényebbek gyalog jöttek, és kerékpáron tolták, aki nem látott. A gyógyító pedig mindenkit megvizsgált, és akit csak tudott, meggyógyított.

A következő hetekben Dr. Hardi Richard kongói missziójáról olvashattok, hol egészen valóságos, hol mesés formában.

A témához tartozó fotókat összegyűjtve itt éritek el: Kukucs fotógaléria

Ajánlott életkor: 7-9 év

Részlet Hardi Richard naplójából:

„Közben berendezkedtem az egyik szobába, és elkezdődött a rendelés. A betegek háromnegyed része szemüvegproblémával jött. Hát igen, itt láttam csak igazán, milyen nagy szükségük van a falvakban az embereknek szemüvegre. Általában azt mondogatják: nem tudom a Bibliát olvasni! Hej, ti, akik szemüvegeket gyűjtögettetek otthon, tudjátok meg, nagy hasznát veszem most ezeknek!”

„Folytatom a rendelést:
– Doktor, venne egy élő majmot?
– Doktor, 0 méterre jól látok, de távolabb már nem.
– Doktor, 2 dekaméternél tovább nem tudok jól ellátni.
– Doktor, közelre jól látok, de 50 km távolságra már nem igen!
– Hány éves? – kérdezem.
– 1958 óta, éppen hogy kb 30 éves – válaszolja.”