Mészöly Ágnes: A költészet az…

A költészet az utcán hever.

Melege van, mert az aszfalt ontja a hőséget magából. A dél erre komolyan veszi magát, ismeretlen fogalom még a hűvös is, bár éjjel egy kicsit kevésbé fojtó a forróság, mint nappal.

Az utca eleven. Kint él, aki mozog. Aki nem mozog, az utcán nem teszi. Mint a raszta. Egy lejtős mellékutca sarkán alszik, körülötte minden, ami fontos. A dekk hangfalakkal, a pár dollárért megvásárolható kalózcédék, sodorni való dohány és kis nejlonzacskóban fű. Néhány papundeklidoboz fekhellyé lapítva, a sörösládán ülni lehet, bár ő most inkább a szomszéd kocsmából kölcsönzött széket választotta. Talán kényelmesebb. Talán mindegy, hogy kényelmes-e, ha jó az anyag, az ember elfelejti, hogy kemény az ülőhely és az élet.

A hangfalakból ömlik a reagge.

A cédébiznisz nem mehet jól. Lehet, hogy a spotify tett be a virágzó vállalkozásnak, mindenesetre a fickó bővítette a kínálatot: a fekhelyet és a járdát elválasztó frontvonalra könyveket rakott ki, oszlopokba halmozva. For Sale, hirdeti a felirat Eagletonra gombostűzve az egyik halmon, Amado novelláin egy doboz bontatlan Carib sör, a harmadik kupac tetején a Költészet világa. Egyetemi hallgatóknak. Puhafedeles, a lapjaiba időnként belekap a szél, mert az utca huzatos, kifut egészen a kikötőig.

Emberek jönnek és mennek tovább, meg-megállnak, köszönnek, átkiabálnak az aszfalton nyüzsgő tömeg másik oldalára, ki egy kendőt próbál fel, ki elméláz a kocsmában kiakasztott menyasszonyi ruha felett. Az utca felveszi a ritmust, a lábak ruganyosabban lépnek, a csípők szélesebben mozdulnak, ahogy elhaladnak az alvó árus mellett.

Egy sápadtarcú érkezik. A zenét is csak hallgatja, nem éli. Megáll a könyvkupac mellett, felveszi a legtetejéről a Költészet világát, belelapoz. Az ujjait süti a kartonba ivódott napsugár. Elolvas egy verset, aztán még egyet, megpróbálja felébreszteni az árust. Ám az nem moccan. Az idegen képtelen áttörni az utca és a költészet világa közé épült falat. Visszateszi a könyvet a kupac tetejére, továbbindul a kikötő felé, aztán megtorpan.

Kamerát vesz elő, megfelelő látószöget keres, de az objektív nem tud befogni egyszerre mindent. Vagy az alvó junkie marad le, vagy a kikötő meg az óceán távlata, vagy a papundekliágy.

Hirtelen elkattintja a gépet. Nem is olyan fontos, mi marad a memóriájában, hiszen a kép költőisége időtlen, s mint ilyen, felszállt, egészen magasra, oda, ahol elmosódnak a határok. Az idegen eszébe jut néhány szintén időtlen bölcsesség lentről és fentről, kintről és bentről, aztán indul tovább.

A költészet világa ott marad az aszfalton.

a szerző fotója