Bódi Kati illusztrációja |
Aki vasárnap délutánonként a Széphalom-tér felé veszi útját, s nem átall néhány röpke percet az egyik padon ülve, csöndben tölteni, gyakorta láthatja és hallhatja – ha odafordul éppen –, miként múlatja az időt a Süket és a Vak. Ott ültek a nyírfa alatt a minap is, és harsányan vitatkoztak arról, miféle madár szállt föléjük az ágra.
– Egy rózsaszín seregély –
állapította meg a Süket.
– Az nem lehet! – mondta
nyomatékosan és tagoltan a Vak, hogy a Süket leolvashassa a szájáról. – A
rózsaszín seregélynek egészen másmilyen a hangja. Higgye el, uram, hogy nem
egyéb az, mint fe-ke-te-ri-gó!
– Éppen, hogy nem fekete!
Mondom, hogy rózsaszín!
– Akkor befújhatták
festékkel, vagy beleesett valamibe szegénykém, de hogy feketerigó-hangja van,
az biztos!
– A feketerigó valamivel
nagyobb – érvelt a Süket. – Ez egy rózsaszín seregély.
És hallgathatnánk a vitát
még nagyon sokáig, ha a padon ülve el nem zsibbadna a lábunk, s nem
kívánkoznánk most már csakis a madárra figyelni, hogy gyönyörködjünk benne. S
megtehetjük ezt a Széphalom-téren, a nyírfa közelében minden vasárnap délután,
ha van szemünk és fülünk, mert nem feketerigó az, se nem rózsaszín seregély,
hanem a Hétlábú Versmadár – csakhogy öt lábát általában maga alá húzza a
huncut.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése